Nyaralóban
| Nyaralóban szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Egy nyári üdülőhely vasúti állomása előtt fiatal házaspár sétálgatott. A férfi átfogta az asszony derekát, ez pedig szorosan hozzásimult és mindketten boldogok voltak. A felhőfoszlányok mögül a hold nézett le rájuk és komor arcot vágott: valószínűleg irigykedett és bosszankodott, hogy ő ilyen unalmas, meddő legényéletet él. A mozdulatlan levegőt az orgona és varjútövis illata töltötte be. Valahol a síneken túl fürjmadár szólott...
– Milyen szép, Szasa, milyen szép! – mondotta az asszony. – Az ember valóban azt hihetné, hogy mindez nem egyéb álomnál. Nézd csak, milyen kedélyesen, milyen barátságosan néz ez az erdőcske maga elé! Milyen kedvesek ezek a szolid, hallgatag telegráfpóznák! Életet öntenek a tájba, Szasa, és azt mondják nekünk, hogy amott, valahol a távolban emberek vannak… civilizáció… És nem szép-e, mikor a szellő a közeledő vonat zaját hajtja felénk halkan?
– Persze, hogy szép… De milyen forró a kezed különben! Ez azért van, mert felizgatod magad, Varja… Mi van ma vacsorára?
– Marhahús vadlével és tyúk… Kettőnknek elég egy tyúk. Neked még külön hozattam a városból szardíniát és tokot.
A hold egy felhő mögé bújt, mintha tubákot szippantott volna. Az emberek boldogsága elhagyottságát juttatta eszébe, magános ágyát ott az erdők és völgyek mögött…
– Jön a vonat! – mondotta Varja. – Milyen szép!
A távolban három tüzes szem tűnt fel. Az állomáska főnöke megjelent a peronon. A sínek között itt-ott jelzőlámpák csillogtak fel.
– Megvárjuk a vonatot és azután hazamegyünk, – mondotta Szasa ásítva. – Szépen élünk mi ketten, Varja, olyan szépen, hogy szinte hihetetlen.
A fekete szörnyeteg hangtalanul kullogott a peron elé és megállott. A kocsik rosszul világított ablakaiban álmos arcok, vállak, kalapok mutatkoztak.
– Oh, oh! – hangzott az egyik kocsiból, – Varja és a férje elénk jöttek! Ők azok! Varenyka!... Varenyka! Oh!
A kocsiból két leányka ugrott ki és Varja nyakába csimpaszkodtak. Mögöttük egy testes, érettebb hölgy tűnt fel, továbbá egy magas, sovány, szürke pofaszakállú úr, azonkívül két, csomagokkal megrakott gimnazista, a gimnazisták mögött a nevelőnő és a nevelőnő mögött a nagymama…
– Itt vagyunk, itt vagyunk, kedvesem! – szólalt meg a pofaszakállas úr és megszorította Szasa kezét. – Úgy-e soká vártatok!? És szidtátok a bácsit, hogy nem jön! Kolja, Kosztya, Nyina, Tyifa… gyerekek! Csókoljátok meg Szasa bácsit! Mind eljöttünk, cók-mókostól, mégpedig három-négy napra! Remélem, nem vagyunk terhedre! Csak semmi teketória!
Mikor a házaspár meglátta a nagybácsit és családját, holttá vált az ijedtségtől. Mialatt a nagybácsi beszélt és csókolódzott, Szasa képzelete előtt a következő kép jelent meg: ő és felesége a vendégeknek engedi át a három szobát, az ágytakarókat, a párnákat; a tok, a szardínia és a vadlével készült hús egy pillanat alatt elfogy; a fiúk letépik a virágokat, tintát öntenek ki, lármát csapnak; a néni egész nap betegségéről beszél – a szalagféregről, a szív alatti fájdalmakról – és arról, hogy ő született Fintich baronesz…
És Szasa szemében már gyűlölettel nézett fiatal feleségére és füléhez hajolva suttogta:
– Hozzád jöttek… hogy az ördög vigye őket el!
– Nem igaz, hozzád! – felelte sápadtan és szintén gyűlölettel és keserűséggel telve el. – Ezek nem az én rokonaim, hanem a tieid!
És a vendégekhez fordulva, kedves mosollyal mondotta:
– Isten hozta önöket! Nagyon örülök…
A felhők mögött ismét feltűnt a hold. Mosolyogni látszott. Úgy látszott, örül, hogy nincsenek rokonai.
Szasa elfordult, hogy vendégei ne lássák haragos, kétségbeesett arcát és erőltetetten örvendő és jókedvű hangon mondotta:
– Nagyon örvendünk! Isten hozott benneteket mint kedves vendégeinket!