Mit csinálnak az ifjak Pesten?

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Mit csinálnak az ifjak Pesten?
szerző: Somlyó Zoltán

Két emeletnyi magasságban
– mert immár ily magasra hágtam –
körültekintek a világban.

Kinézek az ablak üvegjén,
a mai én, a bús, kehes vén –
a fiatalokat keresvén.

Tizenöt évig magam lestem,
hol fellángolva, hol meg resten…
– Mit csinálnak az ifjak Pesten?

Az ifjak, ők, a friss poéták,
hogy szól a sípjukon a hét ág?
S mit isznak: bort vagy fanyar téntát?

És hol alusznak fényes nappal?
És mivel élnek: színes habbal,
mit rájuk hint egy hímes angyal?

És kit szeretnek, milyen nőket?
És mit: derűs vagy zord időket?
S a pénz hogy korbácsolja őket?

S hol étkeznek az esti szélben?
A rongyos zsebből utcaszélen?
Vagy a budai Rézitcében?

Oda sem néznek pár fityingre?
Jut-é keményen vasalt ingre?
Vagy mint én hajdan? rongyos mindje?

S mit álmodnak üres gyomorral?
Az éhség szivükben mit forral?
S hogy győznek marsot a nagy korral?

Ó, mért nem jönnek hozzám délre
szegény, szerény, csöndes ebédre:
ecetbe mártott zöld epére!

Rossz levéből a rossz világnak
hozzája bort is ihatnának,
egy-két cigányt is híhatnának.

Egy-két szavukat hallanám csak!
Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak;
hogy van valami, amit várnak!

Mert cudar hangu hallgatás ez!
Igy nem bitangol költő, vátesz!
Az igaz hang, az más volt, s más lesz!

Zsebemben rég száraz kenyér volt;
az álmokért ez túldús bér volt.
S a múlt a könny, s a jövő vér volt.

De nem néztünk mi rózsamézre,
sem kuckón hortyogó zenészre;
köptünk s fütyültünk az egészre.

Nem néztünk utódot, elődöt,
szívünk s epénk nem kért belőlök;
s epe s szív összecserélődött.

Nem értem el én így se semmit,
halál izéből pár szemernyit,
legfeljebb ennyit: semmit, ennyit!

De ők legalább mondanának
valami szépet a halálnak!
Vagy gonoszat a földnek s lángnak!

…Ó, isteni szent fiatalság!
Hozzád kiált a bús kihaltság,
a jobb reményhez a bús balság:

a halott is kihull az ágyból,
ha földrengéstől bőg a távol…
Ezt üzeni egy fáradt költő
két emeletnyi magasságból!