Miket beszél Antal Ferenc

Miket beszél Antal Ferenc szerző: Gárdonyi Géza

       Antal Ferencet ott találtam én az egyik tusnádi nyaraló udvarán. A farakás mellett ült egy tuskón, és szalonnázott.
- Jól esik? - kérdeztem előtte megállva.
- Vagyigen, - felelte, fölemelve a szemét.
- Megfizetik-e jól a favágást?
- Nem éppen, istállom, de, ha nincs keit vezetni, ráfanyalodom.
- Hát kit szokott maga vezetni?
- Urakat, istállom, a Szent Anna-tóhoz.
- Az jobb kereset?
- Hát pénzt nem kapok többet, istállom, azért se: a favágás is két forint, meg a vezetés is két forint, csakhogy instállom, a vezetés mégiscsak sétálás.
- Fölvezetne-e engem? -
- Föl istállom.
- Mikor?
- Akár mingyárt is istállom.
- Mennyire van az a tó?
- Két és félóra, istállom.
- Hát induljunk.
Magára vette a vászosujjasát; általbújt a tarisznyaszattyingon, azzal megindultunk a sötét fenyőfák között föl a meredek hegyoldalon.
- Vannak-e itt medvék, atyámfia?
- Nincsenek, istállom, nem szeretik azok a szózatot, azok csak afféle csúf erdőkben élnek, a romlásokba, ahova a madár se jár.
- Mi az a romlás?
- Az olyan nagy rengeteg erdő, istállom, ahol a fák meg a sziklák össze vannak romolva. Némelyik olyan sitét, mint a timlec.
- Hát tarajos kígyó van-e erre?
- Vagyon istállom, de ritkán lehet látni. Az megöli az embert ha bántják. Csak olyankor lehet agyonverni, mikor össze van kalácsosodva.
- Micsoda hegy az amott jobbra tőlünk?
- A várhegy istállom.
- Micsoda vár van rajta?
- Nem tudjuk, istállom; azt mondják, hogy az óriások rakták.
- Óriások?
- Vagyigen, istállom. Még az apám beszélte, hogy egyszer az egyik óriás áttette az egyik lábát a Csornád tetejére, a másikat meg a Sólyomkőre, aztán lehajolt az Oltba vizet inni. Egyszercsak fölemelkedik az óriás, aztán azt mondja az apjának:
- Idesapám micsoda bogarak azok itt a mezőn, éppen olyan a ruhájuk, mint a müenk.
- Hagyd békével üket fiam, - mondja az öreg óriás, - mert azok miatt a kis bogarak miatt kell nekünk elvesznünk.
- Hát azok laktak ott?
- Azok, istállom, mert más emberi erő nem is rakhat össze akkora köveket.
- Szoktak-e ott kincset ásni?
- Szoktak, istállom.
- Maga is ásott már?
- Ástam, istállom, de nem találtam.
- Hogyan fordult arra a gondolata, hogy ásson?
- Úgy, istállom, hogy a bátyám egyszer egy nyáron feküdt a lócán. A nap már leáldozott, de őneki még a szeme se volt békoppadva, csak feküdt mondom. Hát egyszercsak előáll egy ősz ember, aztán azt mondj a neki: - Kelj fel fiam, eredj a várhegyre, ott vagyon egy összeduhadott pince, abba találsz egy sinórt; ássad azt, mígcsak a végére nem érsz, ott annyi kincset találsz, hogy te is gazdag leszel, meg a nemzetségednek minden nemzetsége is meg fog abból élni. Avval eltűnt. Azt mondja nekem a bátyám: - Hallod-e, ezt meg azt láttam, fogd az ásót, aztán eredj, mert istállom, ű betegen feküdt, össze vót kucorodva a lába.
- No mondja csak tovább.
- Hát istállom azt feleltem neki, hogy én bizony álomlátásra nem megyek. De ő váltig erősítette, hogy nem álmodott. Hát aztán fölmentem.
- Mikor volt ez?
- A mult esztendőben, istállom.
- Hát aztán hogyan élne most kelmed, ha talált volna ott egy zsákra való aranyat?
- Akkor istállom egyebet se tennék, mint sétálgatnék, aztán meg a vendéglőkben jól tartanám magamat.
- Lássa, nem tudja a módját, hogyan kell kincset keresni.
- Az meglehet, istállom.
- Azt mondják, hogy a lidérc mutatja azt meg. Tudja-e mi a lidérc?
- Vagyigen, istállom.
- Hát mi az?
- Nem tudok egyebet arrul, mint ami Csik-Tusnádon történt.
- Mi történt?
- Hát istállom vót nálunk egy heckeficke legény, akinek az ég csillagja alatt semmije se vót, csak a teste, meg a lelke, mégis mindig kárinkodott, meg kocsmázott, aztán azt szokta volt mondani, hogy nem hiszen sem a lüdércben, sem a halottban.
- Micsoda halottban?
- A kirekesztett lélek az, istállom, akit nem eresztenek bé a mennyországba. Az ilyen istállom, éjfélután szokott bolygani.
- Hát éjfél előtt?
- Éjfél előtt csak az idvezült lélek jár, istállom.
- Már minek bolygana az idvezült lélek?
- Nem tudom istállom, de az úgy van egyszer én is láttam.
- Milyennek látta?
- Hát istállom, ahogy megyek egyszer éjjel hazafelé - lovat vezettem - az út vizes volt, mert essegetett és hallom, hogy szakgatnak.
- Mi az a szakgatás?
- Mikor valaki meghal, szakgatnak neki.
- A haranggal? csendítenek?
- Vagyigen. Nálunk úgy mondják a csendítést, hogy szakgatás. Hát mondom éppen szakgattak, mikor visszapillantok, látom ám, hogy utánam egy lámpás magában, de se mellette se mögötte nem volt ember, a sáros vizes úton sem látszott, hogy valaki lépkedne. Megállok. Az is megáll. Elindulok. Az is elindul.
- Ej mi az isten jön utánam, - mondok. Arra, istállom, hogy az istent említettem, tova lebegett a lámpás egy másik dűlőút felé, és egy földön kiment.
- Azt hiszi lélek volt?
- Vagyigen, istállom.
- Lidérc volt az.
- Nem, istállom, nem az volt, jól láttam, hogy lámpás volt.
- Hát mi történt azzal a legénynyel?
- Hát, istállom, ahogy egyszer megyen hazafelé a szeretőjével, hát egyszercsak tűzbe borul előtte az egész világ. A legény szaladásra fogja a dolgot, de a tüzes lidércek is szaladnak utána. Mikor hazaérkezik, az ajtóban úgy vágták pofon, hogy egyszerre kiszottyant mind a két szemevilága. Aztán azt mondják neki: - Hiszed-e hogy van lidérc is, meg van halott is? - De az istállom csak ott maradt, ahova lebukott: nem tudott felelni. Máig is kódul. A fia vezetgeti.
- Az beszélte magának ezt a történetet?
- Az, istállom.
- Hát táltos van-e maguknál?
- Az nincs, istállom, hanem egy mondó járt nálunk is.
- Mi az a mondó?
- Az, istállom, olyan ember, aki mindent tud.
- Mi mindent?
- Hát azt, hogy mi van a másvilágon. Mert az, istállom, mán egyszer meghalt, és fenn volt a menyországban, hanem visszatért és elmondotta, hol járt, miket látott. Mindig vecsernyézett az öregasszonyokkal. Annak a szavára építették fel újból itt a tónál a kápolnát is; aztán azóta meg is állt, mert azelőtt mindig leromlott a teteje.
- Miféle ember volt az, ismerte?
- Hogyne ismertem volna, istállom. Kászon-ujfalusi magyar ember volt. Nagy szakálú, ősz ember volt, istállom, szigorúképű ember.
- Hát mi a különbség a táltos, meg a mondó között?
- Az, istállom, hogy a táltos mindenkinek a gondolatát tudja, de a mondó azonfelül azt is, amik a másvilágon vagynak.
- Gyógyítani egyik se tud?
- Nem, istállom. Ahhoz csak a tudósasszonyok értenek.
- Hát maga tud-e gyógyítani?
- Tudok, istállom, hideglelést.
- Hallja, az nagy tudomány, mert sokféle hideglelés van, a tanult orvosok se találják el mindig.
- Azt én is tudom, istállom, hogy hetvenhétféle hideglelés vagyon. A nyáron rajtam is volt...
- Melyik volt magán a hetvenhét közül?
- Rajtam, istállom, a forró hideglelés volt, azt aztán elmulasztottam, általment a feleségemre, a feleségemrül a gyerekemre; de a gyereken mán disznóhideg volt.
- Mi a különbség a kettő között?
- Csak az, istállom, mikor gyereken van, főtt fuszujkát kell a disznóvályúba önteni, abból aztán a gyerek együtt eszik a disznóval, aztán a hideg a disznóra megy átal.
- Mivel gyógyította kelmed a hideget?
- Hát, istállom, tudok egy lapit, ihol is van egy éppen: evvel gyógyítottam.
- Ezt mi úgy hívjuk, hogy kerek kapotnyak, hát maguk hogy nevezik.
- Münk, istállom, csak lapinak híjjuk.
- Hallja-e, nagyon forrón süt a nap, nem lesz esső?
- Nem tudom, istállom, nem hallottam róla.
- Hát lehet azt hallani?
- Vagyigen, istállom. Ha reggel köd feküdt a Szent Annán, akkor bizonyos, hogy esső lesz. Mert, istállom, az esső úgy lesz, hogy a köd ráereszkedik a tóra és felszívja a vizet; aztán felszáll: abból lesz az esső.
- Minden esső így lesz?
- Vagyigen, istállom. Fölérkeztünk a hegytetőre.
Antal Ferenc megindult előre a lejtőn.
Egyszercsak megáll egy óriás fenyőfa mellett és a sötétzöld vadon sűrűségnek egy nyílásán alámutat:
- Ahol vagyon, istállom, a Szent Anna tava.