Mi történt Lótnéval
Amikor a vén Ábrahám birtokba vette a földet, amit az Úr adott neki, látta, hogy ez túl sok neki egyedül, ezért áthívta az unokaöccsét, Lótot, hogy jöjjön, segítsen neki. Így hát Lót odaköltözött, és Ábrahám mellett maga is elkezdett gazdálkodni.
Minden ment a maga útján, amíg egy nap Lótné át nem ugrott Ábrahámnéhoz, hogy megnézze, nem kaphat-e kölcsön egy kis sót a mustáros salátához.
– Én jó sósan szeretem az ételt – mondja Lótné.
– Van, aki annak is örül, ha van betevője – mondja Ábrahámné.
– Ezt hogy érted, Sára néni? – kérdi Lótné.
– Úgy értem, hogy a tyúkjaitok állandóan átjárnak a kertembe és felzabálják az összes zöldségemet. Ábrahámmal egész nyáron mást se ettünk, csak húst.
Így hát Lótné üldögélt egy darabig, dúdolgatott magában, mintha sose hallott volna azokról a tyúkokról. Aztán végül megszólalt: – Próbálom én otthon tartani a tyúkjaimat, Sára néni, de mióta a süldők[1] felfalták az összes kukoricát, a tyúkoknak is menniük kell valahová, hogy egyenek valamit.
– Nem is tudtam, hogy neked meg Lótnak vannak disznói – mondja Ábrahámné.
– Nincsenek – feleli Lótné. – Ábrahám bácsi süldői falták fel a kukoricát.
Így hát a vita csak dúlt az asszonyok között, mígnem mit ad Isten, Ábrahám és Lót fülébe is eljutott.
– Lót – mondja Ábrahám –, hallottam ezt-azt felőled az én asszonyomtól, és gondolom, te is hallottál bőven felőlem a tiédtől. Szóval nem mondom, kinek van igaza, és nem mondom, ki téved. De az élet túl rövid ahhoz, hogy veszekedjünk meg civakodjunk a rokonságban.
– Így igaz, Ábrahám bácsi – mondja Lót. – Az ember manapság úgyse él hétszáz-nyolcszáz évnél tovább, amit akár barátságban is eltölthetne.
Így hát Ábrahám letette a korsót, és így szólt: – Nos, azt hiszem, legjobb, ha megbeszéljük ezt. Úgy tűnik, nekem van egy kertem, neked meg tyúkjaid, neked van kukoricád, nekem meg süldőim. És az ilyesmi sehol sem fér meg barátságban egymás mellett. Szóval vagy én fizetlek ki téged, vagy te engem, és aki elad, az fogja a pénzt, veszi a kalapját, és elhúz az úton lefelé.
– Méltányosnak hangzik – mondja Lót.
– Szóval én fizesselek ki, vagy te fizetsz ki engem? – kérdi Ábrahám.
– Hát – feleli Lót –, az asszonnyal még nem beszéltem erről, de legutóbb valami olyasmit hallottam tőle, hogy a gyerekek felnőnek, és nem gondolom-e, hogy be kéne mennünk a városba, hogy iskolába adjuk őket. Úgyhogy csak fizess ki, Ábrahám bácsi, zöldhasúban.[2]
Úgyhogy Lót fogta a pénzt és elköltözött egy Szodoma nevű városba, ahol a gyerekeit iskolába adta.
Hogy mennyi bűn volt ott? Te jó ég! Amikor az Úr elárasztotta a földet, azt hitte, hogy gonoszokat büntet. De azok, akik akkor megfulladtak, jó emberek voltak a szodomaiakhoz képest. Aztán egy nap Lót kisfia hazajött az iskolából, és Lót megkérdezte: – Na, fiam, mit tanított neked ma a tanító?
– Azt magyarázta, hogy ne is próbáljak négyszer egymás után nyerni – mondja Lót fia. – Pedig a negyedik dobásom is tiszta volt, mint a nap. Ahogy kell. Erre a tanító azt mondta, hogy cinkelt[3] a kockám.
– Micsoda beszéd ez? – kérdi Lót. – Nem azért küldtelek iskolába, hogy kockázni tanulj. Azért küldtelek, hogy megtanuld a betűket meg a számokat.
– Én is ezt mondtam a tanítónak – feleli a fiú. – De ő meg azt mondja, hogy senki se fog fizetni nekem azért, hogy a betűket meg a számokat mondogatom. Azt mondja, tudni kell bánni a kockával, ha boldogulni akarok ebben a városban.
Aztán Lót kislánya is hazajött az iskolából, és Lót megkérdezte: – Na, neked mit tanítottak az iskolában?
– Semmit – mondja a kislány. – A tanítónéni azt akarta megtanítani, hogyan kell szerelmi bájitalt készíteni, de börtönbe csukták, mert megölte a papot. Szóval ma nem tanultam semmit. De holnap visszajön, és talán akkor majd tanulok valamit.
– Ez túl sok nekem – mondja Lót, és csak ült és ült, és próbálta kitalálni, mit tehetne. Mit ad Isten, egyszer csak berontott Lótné egy sodrófával, és BUMM!, ráhúzott egyet Lót fejére.
– Nem megmondtam, hogy hozzál sót? – ordította. – Te meg csak itt ülsz és malmozol a hüvelykujjaiddal. – BUMM!
– Vigyázz azzal a sodrófával, asszony! – kiáltott Lót. – Hozok én sót.
– Hát, szeretném már látni, hogy megmozdulsz – mondja Lótné.
– Na de ne gyere nekem a sodrófával – mondja Lót. – Nem így kéne viselkedned a férjeddel.
– De én sót akarok, és most azonnal – mondja Lótné.
– Jól van, de ha továbbra is hadonászol azzal a sodrófával – mondja Lót –, több sót fogsz kapni, mint amennyit elbírsz. Elegem van abból, hogy minden alkalommal, amikor a belépek a házba, sót kérsz. Nem tudok leülni gondolkodni, mert mindig idejössz, hogy só kell vagy valami más. Most pedig húzz vissza a konyhába. Akkor hozok sót, amikor én akarok, előbb egy perccel se!
Nos, ekkor besétált az Úr, és Lót elmondta neki, mi történt.
– Igen – mondja az Úr. – Hát már csak ilyenek ezek az asszonyfélék. Alighogy férjhez mennek, máris a városba akarnak költözni, hogy iskolába adják a gyerekeket. És alighogy a városba érnek, máris akarnak valamit. Hol ruhát, hol édességet, hol cukrot, hol pedig sót.
– Hát, Uram, a sót még nem is bánnám annyira – mondja Lót –, ha jutnék vele valamire. De nem jutok. Iskolába adom a gyerekeimet, hogy megtanulják a betűket és a számokat, és mit tanulnak? Kockázni!
– Micsoda emberek élnek ebben a városban? – kérdi az Úr. – Abból, amit látok és hallok, ez a leggonoszabb hely, ami valaha is utamba került. És ahogy a dolgok mennek, úgy tűnik, az emberek egyre csak rosszabbak és rosszabbak lesznek.
– Bizony, Uram, úgy van – mondja Lót. – Én is itt ülök, próbálok kigondolni valamit, hogy mit tegyek. De semmire sem jutok. Ahányszor leülök gondolkodni, jön az asszony, és még több sót akar, vagy valami mást.
– Na, ne törődj vele – mondja az Úr. – Ezen a városon a tűznél kevesebb már nem segít, és az a fajta tűz, amit te tudnál gyújtani, nem elég forró, hogy a mocskot elégesse.
– Csak nem akarsz kénkövet zúdítani a városra, Uram? – kérdi Lót.
– Hát, nem mondom el, mi jár a fejemben – mondja az Úr. – Csak annyit mondok, hogy te, a feleséged meg a gyerekek jobban teszitek, ha elindultok lefelé az úton. Mert naplemente idején pokoli hőség lesz errefelé.
– Mit fogsz tenni, Uram? – kérdi Lótné.
– Ne törődj vele – mondja az Úr. – Csak fogd a főkötődet és indulj.
– Rengeteg jó só van itt, Uram – mondja Lótné.
– Csak ez jár a fejedben, asszony? – kérdi az Úr. – Megigérem, hogy ha legközelebb a sót emlegeted nekem, annyit kapsz, hogy megelégeled! Most pedig fogd a kalapod és húzz el lefelé az úton Lóttal és a gyerekekkel.
Így hát Lót, Lótné és a gyerekek fogták a batyuikat, és elindultak lefelé az úton, az Úr pedig nekilátott a kénkövezésnek.
Nos, amikor Lót, az asszony és a gyerekek felértek a domb tetejére, visszanéztek, és látták a régi várost, ahogy lángokban állt, égve és lobogva.
– Jól néz ki, ahogy a füstöt az ég felé fújja. – mondja Lót.
– Úgy van – mondja Lótné –, de nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyi só vész kárba.
– Miért nem fogod be a szádat arról a sóról? – kérdi Lót. – Tudod, mit mondott neked az Úr, nem?
De Lótné egy szót sem szólt vissza, mert abban a pillanatban, hogy a sót említette, az Úr csodát tett vele, és egy sósziklává változtatta.
– Nos – mondta Lót –, azt hiszem, most végre béke lesz a családban. Mert lefogadom, hogy többé nem fogsz sóért kiabálni.
És nem is tette.
Jegyzetek
- ↑ A Délvidéken disznót tenyésztettek, kecskét nem. A szöveg végleges változatában is süldő (shoat) ill. disznó (hawg) szerepel, annak Devecseri – Majoros fordításában viszont kecske. Valószínűleg azért, mert a Biblia szerint a zsidók kecskét tartottak, disznót nem, mert az tisztátlannak számított.
- ↑ Eredetiben greenback: a dollár szleng elnevezése.
- ↑ A kockadobás eredményének valószínűségét több módszerrel lehet befolyásolni. Az egyik legegyszerűbb módja a kocka súlypontjának eltolása (a kocka belsejébe egy kis súlyt helyeznek el), a másik a kocka nem tökéletes kocka alakúra történő formálása (például az egyik oldala kicsit kisebb vagy nagyobb, mint a többi, vagy görbült).