Mese az eltévedt villamosról
| Mese az eltévedt villamosról szerző: Karinthy Frigyes |
Tudod, Pistike, hja, tudod Pistike, azt kérdezted, hogy honnan jönnek a villamosok.
Hát - a villamosok a Telepről jönnek, tudod?
Hogy mi az a Telep?
Hát látod, az úgy van, mint a kisfiúkkal, ugye, azok is iskolába járnak, meg a fák is járnak faiskolába és így tovább.
Na hát ott a Telepen járnak iskolába a kis villamosok... ott tanulnak, nőnek, fejlődnek, míg aztán nagy villamos lesz belőlük...
Na igen, hát a kis villamosoknak is van papájuk, mamájuk... Nem láttál még az utcán egymás mögött két villamost, egymáshoz kötve? Az a papája-mamája a kis villamosnak - hát így.
Na persze, a kis villamos, az még egészen picike... olyan kicsike sín nincsen is, hát azoknak még nem szabad elmenni a Telepről. Mikor a kis villamos a világra jön, akkor még csak akkora, mint egy kis kuffer. Egészen zöld még és kicsike, alig tud járni a kis kerekein... öt-hat születik egyszerre, és a kis villamosok olyankor ott szaladgálnak a mamájuk körül, és szopnak... Hogy mit szopnak? Hát... hát áramot szopnak, villamos áramot. Attól lesznek szép nagyok és erősek, megsárgulnak, a kis feljárójuk meg lámpájuk meg kerekük megnő, megerősödik. Egy napon aztán akkorák lesznek már, hogy beleférnek a sínbe, és akkor kiengedik őket... De milyen mulatságos látvány az, Pistike, mikor egy olyan icike-picike kis villamos, aki még járni se tud, ott bukdácsol az öreg villamos körül, és ijedten beszalad a rács mögé, ha valaki feléje megy... Olyankor olyan vékony hangon csilingel, mint mikor egy kiscsibe csipog...
Bizony, Pistike. Egyszer egy olyan kicsike kis villamos megszökött a Telepről éccaka, mert nagyon vágyott ki a nagyvilágba, a Körútra, amiről annyi szépet hallott a dadájától. Kiszökött az ajtón, és rászaladt egy sínre, ami a Terézvárosba vezetett.
Egy ideig rendben ment a dolog, a kis villamos ámult-bámult a sok szépen meg ragyogáson, de egyszer aztán csak kiszaladt a sín a kis villamos kereke alól, és a kis villamos betévedt egy mellékutcába. Nagyon megijedt, nem ismerte ki magát.
Zavartan nézegetett körül, ijedten kandikált be a kapuk alá, és gyorsan elfutott megint... Felszaladt egy lépcsőn, de nagyon elszédült, visszajött megint, és lefutott a Duna-partra. Ott ácsorgott sokáig, nézte magát a vízben, leült a lépcsőre, első két kerekét belelógatta a vízbe, és magában csilingelt búsan egy régi nótát, amit Hűvös Ivántól, a tanító bácsitól tanult... Aztán átment a hídon, felballagott a Gellérthegyre, és most már nagyon megijedt... Este lett, eső kezdett csepegni, és a kis villamos fáradtan leült egy kőre, és csendesen sírdogált magában... Egyszerre nagyon megéhezett... Búsan, sírdogálva ment vissza a városba... Nagyon éhes volt már, a kis lámpája elhomályosodott. Egy mellékutcában megállt, és kinézett a Körútra... Éjszaka volt, a Körúton egy ember bandukolt végig. A kis villamosnak eszébe jutott, amit az iskolában tanult, hogyan kell az ügyes villamosnak megtámadni az embert, ólálkodni a mellékutcákban, és hirtelen ráugrani...
A kis villamos megfeszült, kiszámította a távolságot, és hirtelen kipattant a mellékutcából. Abban a percben megfordult az ember. Jó kövér úr volt, testes ember. Összeütköztek. A következő pillanatban a kis villamos fájdalmasan felkiáltott. Az ember rálépett a fejére.
- Megtelt! - kiáltott ijedten a kis villamos. De már későn. A felnőtt ember elgázolta a fejletlen kis villamost. Ott halt meg a sínek mellett, amit nem szabad elhagyni soha. Bizony, Pistike.