Matkovich Pál udv. tanácsoshoz

Matkovich Pál udv. tanácsoshoz szerző: Kis János

   Mint a fáradt szarvas, melly minden fortélyát
Kimerítvén, soká óhajtása célját
Dühös üldözői előtt fel nem leli,
S a bőszűlt vadászok durva lármájában,
S nyilak záporában
Elkerülhetetlen halálát képzeli;

   Ha szerencséjére egy bércen rejteket
Találván, megcsalhat minden tett leseket:
Veszélye helyére reszketve néz vissza;
S éledvén is lassan elaléltságából,
A hegy forrásából
Újulását vegyes érzések közt iszsza:

   Úgy én, a kit elébb egy éj homályában
Bal esetim sűrű labyrinthusában
Megtámadt a kétség száz fejű hydrája,
S majd a rend szent lánca elszórt töredékin,
S fél föld omladékin
Nyugtalan kergetett a had furiája;

   Sion szent tetején érvén menedéket
A vajudó időt, a pusztúlt környéket
S a réműlt népeket szemlélem borzadva;
S bár régen keresett csend honában lakom,
Olly dalt zeng ajakom,
Mellyben az öröm s bú öszve van olvadva.

   Boldog hely! Itt repűlt mennybe lángszárnyakkal,
Itt hirdette lelket emelő hangokkal
Hajdan a proféták választott serege,
A mit az istenek istene titkáról,
S halandók javáról
A végzéses könyvbe zárt az egek ege.

   A szomjan haldoklott emberi nemzetnek
Itt fakadt az észnek, virtusnak s életnek
Elapadni soha nem tudó forrása;
Itt töltek meg azok égi kegyelmekkel,
S isteni lélekkel,
Kiknek jobb világot alkot tanítása.

   Itt fényleti olly nap örök súgárjait.
Melly az ész homályát s szív zivatarjait
Elűzi a vétkek gyászos országába,
S azokat, kik bölcsen járnak verőfényén,
Szép tavasz ösvényén
Dicséri a lelkek boldog hazájába.

   De melly pusztát látok! Higyjek-e szememnek?
Itt, hol halhatatlan örömek teremnek,
Alig hogy egynéhány bölcsnek látszik nyoma;
Áldozatot kérnek, valamerre járok,
A meghűlt oltárok,
S üres a legszentebb buzgóság temploma.

   A világ remegve kimozdúl helyéből,
Rá száll minden gonosz Pandora kezéből,
Rettegve sóhajtoz a kevély halandó;
S érezvén a vad sors kegyetlen hatalmát,
Keresi nyugalmát
Mindenütt, csak itt nem, a hol találandó.

   Mit mondok? A kínnak hogy hía ne légyen,
S a bűn az életből egész poklot tégyen,
A legrútabb ördög még frigyet köt vele,
Mellynek vad dühétől semmi sem lehet ment.
A mi mind eddig szent,
S az égnek és földnek volt közös kötele.

   Oh ha bírnék ama szerencsés hárfával,
Melly hajdan, mint mondják, bájoló hangjával
A kemény köveket érzékenyíthette,
S azt, a ki mindennel mindig mostohán bánt,
Soha senkit nem szánt,
A holtak országa urát megsebhette:

   Melly tüzzel sietnék nem Thebe csorbáit
De a szentek szentje városa bástyáit
Örökké tündöklő ércből építeni,
S szerető szívemnek nem földi bálványát,
De az ég leányát,
A Vallást, méltatlan csúfjától menteni!

   Elsőben mennydörgés hathatóságával
Vívna szavam ama vad lelkek nyájával,
Kik felkeltek dölyfös gigászok módjára,
S vakmerőn a magas eget ostromolják,
S a hitet gúnyolják,
Hogy a felhőkön túl van helyheztetve vára.

   Azután leglágyabb legédesb zengésem,
Angyaloktól tanúlt forró könyörgésem
A föld istenei szívét olvasztaná;
S bennek az istenek, s emberek atyjához,
S királyok urához
Ragaszkodó hűség szent tüzét gyujtaná.

   Világ hatalmasi - illyen kérelemmel
Kezdeném - legyetek méltó figyelemmel
Igazságtól súgalt énekem szavára;
Nem várok tőletek croesusi kincseket,
Nem, csak szíveteket
Kérem legjóltévőbb hívetek számára.

   Nincsen, halljátok bár a múlt századoknak
Tanúbizonyságát, nincsen thronustoknak
Kegyesebb, s hatalmasb őriző angyala,
Mint Jézus vallása, ha olly tisztaságban,
S égi méltóságban
Fénylik, mellyben mennyből először jött vala.

   Nem láttok e nélkűl mást, csak vas időket,
Buta rabszolgákat s kevély pártütőket;
Szent oltára talpkő, s székteket hordozza;
A ki ezt megveti, a királyok mívét
Neveti, s vad szívét
Minden törvény alól durván feloldozza.

   Büntessen fegyvertek bár melly keménységgel,
Ha ennek hatalma nem lesz segítséggel,
A lappangó bűnnek elhat gyilkos mérge;
Fenéje lesz az ész szép alkotványának,
S a virágzó fának
Legékesb korában megemésztő férge.

   Csak ez gyújt a szívben mennyei lángokat,
Csak ennek szerelme szűl olly virtusokat,
Mellyek ragyogványát az ég s föld bámúlja,
S mellyekkel, megválva földi bilincsétől,
A test ösztönétől,
A halandó maga magát felülmúlja.

   S akartok-e atyák kegyes oltalmával,
Nem csak meghódítók erős hatalmával,
A menny s föld urának hív képei lenni?
Nem könyörűltök-e a sebes szíveken?
S minden kincseteken
Ezzel felérő írt tudhattok-e venni?

   Rekeszszétek el hát gyásza kútfejeit;
Nem nehéz megtörni vad ellenségeit;
Nem szükség, hogy folyjon a csúfolók vére;
Általlátja tüstént ez esztelenségét,
S megbánja vétségét,
Csak legyen gyalázat s megvettetés bére.

   Ne féljetek, hogy majd buzgóság képével
Ámítván, a földet meggyújtja dühével,
A vak álbuzgóság, e pokol fajzatja;
Nem, sorsunkat rátok bízták a végzések,
A bölcs rendelések
S példák diadalmát meg nem gátolhatja.

   Csak az égi s földi áldások atyjához,
S képére alkotott dicső munkájához
Forró szeretetek ne szűnjék lángolni;
Könnyen teremthetnek édent törvényitek,
S boldog népeitek
Testvériket fogják egymásban csókolni.

   Így kérné Olympus fiait énekem,
S a virtust thronusra ültetvén remekem,
Jobb unokáinknak szebb jövendőt szűlne,
A józan ész és szív öszvebékélnének,
Hív párok lennének,
S Astraea még egyszer földünkre repűlne.

   De ki másítja meg a vetett sorsokat!
Mellyek csudatévő zengésű húrokat
Nem hagynak már vonni halandó lantjára!
S én mivoltom s erőm csekély mértékével
Nem beteg elmével
Vágyni sem merhetek nagy s fényes pályára.

   Csak itt e szent hegyen, melly ád bátorságot,
Kis kertemben szedek színméznek virágot,
S lelkemnek csak azért ég minden szikrája,
Hogy az ezen szent helyt szerető lelkeknek
S egyik vezéreknek
Néked, bölcs férfiú, tetszhessék munkája.

   Hajtsd le beszédemre[97] kegyesen füledet;
Fontos tárgyak szokták mulatni lelkedet,
Ez is méltó dicső elméd figyelmére;
A magasságosnak itt is papja vagyok
Felségesek s nagyok
A miket szent tüzem ád Musám nyelvére.

   Ne nézd, hogy nem bájol ez ollyan zengéssel
Mint más boldog, a ki merész repüléssel
Ragadtatik, s ragad istenek honába,
S hogy magas egekkel határos hegyeken
Járatlan helyeken
Nem török új útat a hír templomába.

   Ha onnan, hol Phoebus arany szekere jár
Alkalmas időben melegítő súgár
S megfrisítő harmat száll plántálásomra:
A hervadhatatlan öröm lakhelyéből
Igazság kezéből
Számot tartok még is boldog jutalomra.

   A szentséghez hideg s lágymeleg lelkeket,
Kik lábbal tapodják fő dicsőségeket,
Visszahívom virtus s igazság útjára,
S tégedet is, nemes oszlopa hitemnek,
A legszebb érdemnek
Fényében rajzollak utóink számára.

   S míg Themis titkában jártas sas szemedet,
Királyhoz s hazához példás hűségedet,
Érc táblára vési Clio mestersége:
Én hirdetni fogom, hogy megváltójáért
S annak vallásáért
Szíved aranykorhoz méltó lánggal ége.