A lap feldolgozottságának foka

Marisnak mindegy

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Marisnak mindegy
szerző: Kaffka Margit

       Csípős ősz járt; a vadrózsa szúrós bogyója pirosodott már, s az első dér édesre csípte a kökényt, mikor híre jött onnan hazulról, a szomszéd faluból – a szülőanyja írta meg a törvénybírónénak levélbe, hogy: „Viszik mán, ides lyányom, Mariskám, viszik azt is, a kutyát, aki téged csúffá tett, szégyenbe hagyott, de Isten megsegéllett és felmagasztalt tégedet, csak meg is becsüljed jó hütös gazdádat, öreg szülédről is, árva kicsin magzatodrul is jómódodba meg ne felejtkezzél, de aztot a latrot, azt siratja mán nyivászta felesige, van is kit siratni, hogy nem hetvenkedik mán az kocsmába, nem teszi magát falu elejének, szűk zsinóros posztóba, ki nem is illeti ütet születisrül, mer’ üsmertem vén zsivány apját zsellérkorába, csak ámerikába szítta meg magát, de most hasztalan fizetne a nagy dübetyár fiáér, mint akkoriba, hogy betegesnek tanálják, mer’ most visznek akárkit! Háború vagyon. Löttyös komiszruhája csakolyan, mint, Zsiguca cigányé, mer’ avval ment egy bandába, vásárosok látták kassai piacon. Ki láttad rogyós csizmába, kajla kalapba, mellyel szívedet vette, most kacaghatnál, még gondolattyát is szívedbül kivetnéd, mer’ csakolyan kutya, mint a többi, sarzsik csakúgy pofozhatják, míg kitanítják. Bárcsak pofoznák is mindennap, többször, mint etessék, kívánom neki tiszta szívembül. Maj’ ha háborúba elviszik, árokba, büdösbe hentereg, nyakig pocsolyába sillyed, ott dögölvén maj’ eszibe jutol még, ides lyányom, hogy tevéled, árvával mit cselekedett, de akkor odamegy valami nagy behemót muszka, vastag kardját szúrja rossz hasába neki, mikor kezét-lábát nem mozdíthatja, úgy dögöljön gyovónatlan, siratatlan, temetetlen, azt adja az én Jézus-Krisztuskám, én kívánom.”

       Maris, a menyecske, szédült belé, mikor a sok kegyetlen-nagy kigondolást végigbetűzte. Hogy ki is tudja hámozni a szót az anyja, nemhiába társulatos asszony, olvasós előimádkozó, a hideg is beléáll az ember hátába, mikor elsorjázza, aj, de nehéz szívvel van még ma is ahhó a Bognár Ferihő!… Pedig régen vót, elmúlt tán öt esztendeje is, hogy bajuk volt egymással… azóta akar el is felejthette volna!…

       A bíró felesége elgondolkozva nyálazgatta a szöszt. – Édes egy Jézuskám, az ember mán megengedhet egymásnak, ha eltelik az idő!… Olyan régen volt már az – elgondolta –, hogy ő lány volt, mellyes, friss, csintalan – kényesen szedte a bokáját, rezgette a derekát, ha ment, s amikor legény szólott neki, minden szóra kettővel vágott vissza, hogy csak úgy toszigálták oldalba könyökkel a többi lányok, kacagták a készt, őtet mind szerették, mert ő feleselt helyettük is, ő volt a szószólójok. Nyilvános volt már, hogy ő a „híres” lyány a vele egykorúak közt, az, akit vénkorukba is emlegetnek; – dógosnak is mondta még az irigye is; miből lett volna másképp a sok új szoknya, kivarrott mellénke – özvegy asszony lyányának?… Mindenképpen csak ő pászolt Ferushoz, mert a’ meg a fiatalság közt volt a betyáros legény akkor! Hát összekötődztek szemmel, szóval, kacki táncolással; láthatta azt az egész világ. De hogy nyárra fordult, a többi lyány már tudta jövendő párját, sorját – ők még sehogy se voltak; a vén Ámerikás Bognár ellenezte, szegényellette a menynek valót. De ők csak együtt jártak; hétköznap is, mezőn, dologba egymásho’ találtak… tíz-húsz közül, messziről meglelték, kiösmerték egymást, azt csak a nagy szerelem tehette! Milyen tisztán, csinosan járt akkor ő, még dologba is; de szép is az a szerelem, attul az ember olyan tisztán jár!… Aztán – hát nyár volt, az embert elfedi, elrejti minden bokor, minden sövényaljába lehet suttolódzni –, bátyja nem volt, aki végigverje jóra intésül, az anyja is csak a templomot járta, megesett a baj… búcsúkor esett, pedig éjfél utánig megőrizte istennek szentanyja, ott állottak a cinteremben, a templom lépcsőjén, ott esedezett, istenkedett neki a fiú, de ő fogta szorosan, nem is tudta, miért, el nem eresztette a templomkilincset, éjfél utánig… akkor már mind aludtak a búcsús népek, körül a sátorokban, a holdvilág is elbújt… Jaj, Istenem!… Krisztus a keresztfán annyit nem szenvedett, mint ő azután, mikor már nem tagadhatta! Mit kellett hallgatni az anyjátul, hogy néztek rá a népek!… Csak azért, mert olyan jó, szelíd szívű volt, nem állhatta a nagy könyörgést, hajlott!… Még a húga is, a taknyos, nekiágaskodott, hogy ő megy a faluból, ő nem állja a szégyent, nem dajkálja azt a zabiporontyot, aki lesz! El is ment szolgálni, megtette. – De mikor első vasárnap, ahogy felkelt a betegágyából, elment nagy szemlesütve a tánchoz, hogy az asszonyok megkontyolhassák a benyílóban, már csak úgy, mint rejtve lett menyecskét – mind sírtak az asszonyok, mikor a haját fűzték, mert jó, szelíd volt ő mindig a vénebbekhez, csak a legényekkel volt merimondó!… Hjaj, de régen volt ez mind!… Mégis a jó asszonyok kommendálták el ide, ebbe a faluba, özvegyemberhez, igaz – csak nem is számított legényre? – de gazdához, törvénybíróhoz, tiszteletes, jámbor emberhez! Bognár Ferit már elébb megházasította az apja, gazdag lyányt vett, nem is csúnyát, igazán, csak kicsit soványast – de nem volt egy napig se jó élet köztük. A Maris anyja rájok imádkozott, nemhijába! – azt mondta mindenki. De Marisnak egyszer hírül hozták – kapások, akik Feruséknál dolgoztak –, azt vetette egyszer a fiú az apjának, mikor a kocsmáér szidta, meg, hogy nem fér össze az asszonnyal: „Vót énnékem jó felesigem, minek zavarták el aztat tüllem?…”

– Ez a szóbeszéd enyhülést lopott a Maris penitenciás szívébe, búbánatos nótákat danolva lágy szemrehányással, édes fájással gondolt szerelmesére, és mikor férjhez vitték, mikor kiment a faluból, megüzente neki, nem kíván rá semmi istenverést, csak azt fizesse, amit a törvény rendelt, adja ki termésbe a kis árva gyereke nagyanyjának – az neveli, hogy láb alatt ne legyen ővele az idegen házba… Azután még gondolt rá egy ideig, de mind kevesebbet, annyi törődése, baja került magának is új életében! Az anyja azt hiszi, tán most is a szívében hordja – azért gyalázza annyira levélben! Ajaj… A bíróné fürge, kemény ujjakkal sodorja a zsákvászonra való kenderszöszt… még nevet is magában. Hogy el is lehet valakit felejteni!… Katonának vitték, lottyos bakának, egzecérozzák, szidják, Zsiguca cigány lett a komája! És ő még azt se érzi igazán, hogy: úgy kell neki! Aztán elviszik háborúba, aj, már több hónapja áll a háború, gyöttek sebesültek, beszélnek mindenfélét – de biz őneki semmi baja nincs avval, az ő ura már ötvenes; csendes, bibliás ember! Őneki bizony nagyobb gondja a kenderjére; de milyen is a’, hogy az ember nem töri magát a más bajáér, csak a magájéér’! Hogy sírnak pedig a faluba némely asszonyok, van is már egy-két hamar-özvegy mátka! Az igaz, hogy a nagyobb rész meg örvend, hogy nem üti-veri, nem zavarja az embere, kényelmesen él, kapja a jó „segél”-eket – a boltosnál sose fogyott úgy a virágos selyem meg bársony! No pedig azoknak hütös urok’ vitték el! Hát akkor ő meg mit búsuljon Bognár Ferusért, aki hajdanába’ szerette? A gyerekének kirendeli a részit a törvény, ha ott vész is. Őneki már senkije, nem is átkozza, nem is siratja; sirassa a felesége – van neki magának elég baja!…

       Elég baja, töredelme bizony, pedig az ura nem rossz ember! Néha ugyan elveszik még annak is a béketűrésit, ütni ugyan meg nem ütötte négy esztendő óta, de rá-rárivall, vagy a kölykekre, de az nem is csuda. Mert nagy huzakodás van közte meg a mostohagyerekei közt – hej, de az a kutya, komisz nagyfiú csinálja az egész bajt! A két kislyány nemigen mer még szájalni, meg is szokták volna az ő kezét az elholt anyjoké után, mert az bizony jótehetetlen volt esztendőkig is a halála előtt a nehéz nyavalyájában. De a nagyfiú – még alig legény, de már nagyon megnőtt a szarva; az a testvérjeit is felisztikéli. Emlegeti nekik az édesanyjokat, hogy az milyen volt; még a kicsinek is a gonosz mostohárul mond mesét minden este. Első perctől nem állhatták egymást azzal a kölyökkel; csak töltené is már az idejit, házasodna, menne a háztól! Most lesz tizenkilenc éves; jaj, de hátha még majd hazaházasítja az apja, idehoz valami nyelves menyét, őmellé, aki maga is ifiasszony még, lyánynak beillenék, ha nem öltözne feketésen az öreges ura kedvéért – hogy ne járjon a világ szája! Akkor lesz csak itt gyehenna – most legalább csak ketten marakodnak, nap mint nap keserűbben; egyszer mán nem jó vége lesz! Az embere sokszor csitítja, szépen, szelíden beszél hozzájuk, mintha prédikálna: „Nézzétek, édes gyerekeim! A ti anyátok mán a fődbe van! Azt mán úgyse áshatjátok fel a tíz körmötökkel – mit akartok?” – A feleségét is esténkint, ha maguk maradnak a kis házban, elsimogatja, megszeretgeti, biztatja: „Hadd el mán, asszony, na! Legyen mán egy kis türelmed!” De néha, dologközbe ő is felmordul, az Isten se állná ezt a zajdát! A minap is az egész falu asszonyának elhírelte a fiú, hogy a két lyány feje teli van… hogy: „Bezzeg, mikor ides élt, nem vót a lyányok fejibe semmi!” Sűrű dologidő volt, a kukoricába voltak jóestig mindennap – hát, uramfia, az iskolába elkapják egymástól a gyerekek! Egy-kettő megakadt, éjfélig fésülte akkor őket petróllal – de a szégyen, a pletyka már megvolt. Mi is lesz már itt, meddig tűrheti, kibírja-e itt végig? Hisz igaz, megvan a tisztesség, bíróné nevezet, de amennyit ő itt dolgozik, mint a marha, idegen azért drága pénzt fizetne neki! És még azt is, ha a szegény kis árvának, maga szülöttének küld valamit duggatva az anyjához, kikémleli, lesi az a nagy kamasz. Jaj, hogy veszne… Jaj, hogy tavaly még be nem vált! Akkor most ezt is vinnék… uram, irgalmazz!

       ...A napok gyűltek-múltak, a kender felfonódott: kamra, padlás megtölt, mint máskor. A bíróék nem ettek kukoricás kenyeret, lisztlángot rejtegettek, mint a többi jó gazda. A tél napjai jöttek, összébbhúzódtak, de tudj’ az Isten, mindig volt valami mesélni való, valami hír a faluból; sebesültek jöttek, beszélték a történeteiket, a nagy fiú hallgatta, ámulta őket, hazahordta a szót, egy-két pajtása elesett megint, egyikről hír jött, a szomszéd fiáról, orosz fogoly, de nincs lánc kezén-lábán, vasutat épít, éppen csak hogy ingyen, de az élete biztos legalább. A jegyző sürgönyzött az öccsének Szibériába, negyven koronába került; csak öt szó meg a válasz, hogy megvan egészségben. Mindezt a legény hordta haza; körülülték, hallgatták… „Ó, el is felejt mán velem komiszkodni, úgy fel van avval a háborúval! Bárcsak tíz esztendeig tartana, egész békesség van itt azóta!” – kacagta Maris. Újesztendőtől pedig újságot járatott a fiú, maga keresetiből egy koronáért egy hónapra. Minden este felolvasta nekik, elmagyarázta, kimutatta az asztalon, hogy merre, hol állnak a seregek. A bíró elpipált, hallgatta, az asszony mellette, a két kislyány szeme majd kiugrott, úgy figyeltek, aztán Maris felkelt, tálalt nekik békével… sose volt ez így annak előtte! „Egy háború kellett, hogy meghozza ennek is az eszit!” – gondolta a mostoha, és már belekérdett maga is néha, tudakolta ezt-amazt, a fiú megmagyarázta, bár csak foghegyről, mint asszonynak szokás. Isten csudája… kezdtek egészen jól meglenni együtt!… Telt az idő!

       Egy híves márciusi reggelen aztán kikísérték a gyereket a vasúthoz. (Halvány volt kicsit, ittas is, és igen nagyon kurjongatott.) A bíró görcsös megindulásában ütögette tenyerével a fiú vállát, és azt mondta egyre: „Na, na hékás, na!” – és a kislányok bőgtek, mint temetésen. – Hát a mostohaanyja is a szeméhez szorongatta a fekete kötőjét. Igazi könnyeket sírt, és utolsó percben, két oldalt a két orcáján búcsúzóm, megcsókolta a regrutát. Aznap nem lelte helyét otthon, nem ment a dolog, mintha hibázott volna valamije. „Tán a sok hozzám való jóságáért siratom?” – gondolta végre, és a régebbi rossz időkre emlékezett. Végre minden kerékvágásba tért. „Én nem vagyok a szülőanyja, mit sirassam szegényt!” – jutott el Maris a jóindulatú és szelíd közönyig. A házban nagy csend volt, minden az ő akarata szerint kezdett igazodni már, az öreg is, az ura – el-elhümmögött egy tábori levelezőlapon, aztán engedte magát és a házat rendben tartani. Az asszonynak szinte kedve jött az élethez.

       Dúsan mutatkozott a termés – beleálltak, nekitenyereltek egészséges erővel; szívósan belekapaszkodtak a föld teli mellébe, megszedték, be kaparták a gyümölcsét szorgosan, mint kis vermébe a hörcsög. Maris tán az idén érezte először, hogy magáéban dolgozik; hogy nem idegen itten. Szüretnek készülődtek, a kádat mosták a kútnál; Maris a két lányával. – Már a kisfiút is, a maga gyerekét, izente az anyjának, hogy elhozzák a szőlőre. – Akkor jött haza az ember éppen. Feléjük tartott, kicsit feszes és bizonytalan járással; mondta rebegve és mosolygólag a fura újságot.

– Tudod-i, anyjok, hogy mán minket is soroznak, elviszik az uradat!

– Ugyan mán, mit izél kend! Hogy vinnék mán, csak olyan beszéd a’!

– De bizon, az imént olvastam a községházán, ott van kiragasztva, meg is nézheted!

– Mi a fene?

– Mánpedig az úgy van, hé! Na, isz én nem is izélnék… csak a’, hogy most még tanítani fognak, szekérozni, aszongyák. Inkább vinnének mingyán oda! Ha muszáj, hát muszáj! Én csak tégedet sajnállak, te árva asszony, mit csinálsz te itt elhagyatva?

– Na, azon csak ne búsuljon kend, mink megleszünk itt jól, csak tán rám lehet bízni a házat! Úgy elcsinálok én mindent, mint a parancsolat. – Vígan, könnyelműen mondta, maga se vette észre. Drága aranynap világlott szelíden, kertben piroslottak a levelek; pajta, csűr teli az új élettel, a padláson téli alma, dió; dús szüretre mossák, lucskolják a döngő, öblös kádakat. Az embere, a bíró előtte állt némán, furcsán, zavartan. Kicsit jött-ment még körülte, aztán megfordult, bement. Marcsa figyelmesen nézett utána.

       Katona – gondolta és valami elszorította a szívét –, ez is katona? Az ilyen is kell – elmegy, öl, meghal? Borzasztó valószínűtlennek látta! Az ő nehézkes, totyogós embere – szegény! Hát hiába – gondolt aztán hirtelen, gonosz, nagy egészségében –, ha muszáj – muszáj! Azér’ férfi! A férfi egészen más! Annak rááll a keze a rontásra, ütésre – még az ilyen is, mint e’, beletanul, ha sose vélte is! – Még jó, hogy nem hagyja a háznépit nyomorúságba’, meg lesz itt, hál’ istennek, mindenünk, nem halunk éhhel! – Mozogjon a kezed, hé, ne bámulj!

       A kerítésen túl meglibbent egy kék keszkenő, a szomszédok Erzsusa felkapaszkodott, áthajolt. Ki volt sírva a szeme. Éppen csak, hogy megesküdött volt a Benkő fiúval, elvitték az urát, levelet is alig kaphat tőle. Maris rámosolygott jókodón:

– Ugyan, te, ne ríjj mán annyit. Vakra sírod a szemed, annyi a hasznod! – szidta nyájas fölénnyel.

– Hagyja el, Maris néném – kesergett a lyányasszony, és fújta az orrát sírtában, haragjában –, higgye el, csak mi vagyunk az oka, nyavalyás asszonyok! Mer’ nézze, ha minket küldenének háborúba, hát a férfiak, higgye el nekem, nem engednék! Erővel se engednék, hogy ilyen történjen a párjokkal. Vagy nézze, ugyi, rendes üdőkbe is ki tetcik a lyányoknak, milyen legény? Ugyi az, aki a korcsmába betyárkodik, kakaskodik, verekszik, ordít – az olyantul odáig vagyunk; de nem attul, aki csendes meg józan, teszem azt –, aki olyan bírónak való, könyves, papos beszédű, mint a maga ura. Azt csak úgy megbácsizzuk. Most is, ugyi, ha egy sebesült elhenceg, hogy annyi meg annyi muszkát meggyilkolt – csak úgy melegszenek körülte a fehérnépek, a szemükből látszik. Hát akkor osztán ne csudálja! Mer’ ha minden asszonyféle holtáig azt hajtogatná, hogy ű nem tudja, mér’, de ű irtózik a vértül meg az olyantúl, aki embert ölt, még szeretni se tudja az ollyat… Na, én aszondom, Maris néni, akkor nem vóna olyan nagy virtusok a hencegésre! Nem igaz?…

– Ugyan mán, te bolond! – nyílik szóra végre Maris nagy ámulatából – miket papolsz te itt? Nem vagy tán eszeden bánatodba! Még becsuknak – ni te! Ilyen izé beszédeket!… Hát azt hiszed te, minden asszony úgy odavan, mint te, a férfijáér’? Te még rebelliót tennél érte, nyavalyás – még nem is éltél vele! Várjál csak, maj’ kiadnád még árendába is, ha lehetne! – A legtöbb asszony úgy van, héj – hogy nem olyan nagy izé neki! Még akinek jó ura van – de legtöbb még örülhet, ha nem látja! Csak enni legyen mit!