Levél helyett

A Wikiforrásból
Levél helyett
szerző: Bálint György
1936

Kedves Szabó Zoltán, ökölbe szoruló kézzel olvastam el nagyszerű könyvét. Megvallom, tegnap még csak a nevét ismertem Tardnak, de ma már keserű és elszánt együttérzés él bennem a tardiak iránt. Most csak rájuk tudok gondolni: a hétéves kis Pető Máriára, aki a nyári szünidőben Coburg herceg földjét műveli, reggel négytől este hatig, a tizenháromévesekre, akik már-már rendszeresen belekezdenek a napszámoséletbe, a felnőttekre, akik éppúgy koplalnak, mint a gyermekeik, és az öregekre, akik sorsukba „csöndes nyöszörgéssel nyugodnak bele". A magyar szegényparasztok nyomoráról eddig is tudtam, elég kimutatást, tanulmányt és egyéb szakmunkát olvastam róla. De más a tanulmány és más a személyes találkozás. Amiből az ember az elméleten keresztül már régen levonta következtetéseit, az még mindig váratlan ütésként, testi szenzációként hat rá, ha egyszer a maga eleven realitásában áll eléje. A maga könyve, kedves Szabó Zoltán, A tardi helyzet így hatott rám, olyan elevenen, mintha magam jártam volna abban a tragikus kis matyó faluban. Nemcsak tudományosan „dolgozta fel" ezt a falut és népét, hanem az író szuggesztív erejével és az együttérző ember szuggesztív szeretetével vitte szinte tapinthatóan közel az olvasóhoz.

Könyvének matyóhímzésű kötése jelkép: egy nagy hazugság jelképe. Kívül a szép kézimunka, a néprajzi „különlegesség", belül pedig a kézimunka alkotóinak kétségbeejtően sivár sorsa. A szőttes, amit a turisták megcsodálnak és lefényképeznek, elcsigázott, kiéhezett, tuberkulotikus testeket takar. Maga ezeket a testeket fényképezte le egy nálunk még fiatal tudomány, a szociográfia röntgenkészülékével. Könyvéből mindent megtudunk erről a faluról, melynek 2092 lakosa 2999 hold földön gazdálkodik, a hercegi hitbizomány 2150 holdjának árnyékában. Megtudjuk, hogy dolgoznak, mit esznek, mire költik fillérjüket a falu boltjaiban, mivel szórakoznak, mit szeretnek, és mit gyűlölnek, miben hisznek, és miből ábrándultak ki. Hónapokig élt közöttük – nem lehetett irigylésre méltó élet. „Az élet kínzó volt – írja –, önvizsgálatra kényszerítő és szorongató. Az ember orvoshoz hasonlított, akinek volt ceruzája, de nem volt patikája." Borzalmas lehetett: látni a betegséget, a gyógyítás vagy akár az enyhítés minden eszköze nélkül. A könyv tárgyilagos-tudományos hangja mögött is kiérezni a tehetetlenség e tragikus lelkiállapotát.

Nem tudom hirtelenében, mi ragadott meg a legkeményebben könyve adatai közül. Mégis azt hiszem, hogy elsősorban az étlapok, a tardi gyerekek beszámolói „étkezéseikről".

Evésről általában keveset szoktak beszélni úgynevezett jobb társaságokban – legfeljebb bizonyos különleges lakomákról emlékeznek meg, az ínyencek szakszerű, sőt művészi ellágyulásával. És mialatt e magától értetődő hallgatások vagy elmélyülő beszélgetések történnek, Tardon így számol be lakomáiról az egyik egyholdas paraszt kisfia: „…Kedden reggel ettem kenyeret, délre kenyeret, estére sóskamártást. Szerdán reggel kenyeret, délre kenyeret, estére tésztalevest… Pénteken délre kenyeret, estére kenyeret... Szombaton reggel kenyeret, délre kenyeret, estére vöröshagymát kenyérrel. Tejet nem ettem egész hónapban, mert nincs tehenünk, osztán drága és nincs rá pénz.” Így élnek ebben a faluban a törpebirtokosok és napszámosok gyerekei, és így élnek ők maguk is. Tej, vaj, hús, friss főzelék, gyümölcs alig kerül az asztalukra. Kalóriákról, vitaminról, úgy látszik, kevés a fogalmuk. A modern orvostudomány táplálkozástani és egyéb vívmányait, úgy látszik, nem nekik fedezték fel. Csak egy modern egészségügyi intézményt ismernek, a fogyókúrát. Akik nyári napszámba mennek, általában nyolc-tíz kilót fogynak, mire visszatérnek a nagybirtokról a faluba. „Minden tízpengőst átlagban testsúlyuk egy kilójával fizetnek meg." Ennyi tehát most egy kiló emberhús piaci ára azon a vidéken.

Sem maga, sem én nem csodálkozhatunk tehát, ha ezek a legszörnyűbb páriasorba süllyedt parasztok minden álmukkal elvágyakoznak a faluból. Nem meglepő, hogy mire vágynak az iskolás gyerekek, akiktől megkérdezték: mik szeretnének lenni. Hentes, csendőr, kutyapecér, képviselő, sőt miniszterelnök: ezek a foglalkozási ágak szerepelnek a legtöbb megkérdezett kisgyerek dolgozataiban. A felnőttek pedig munkásnak vagy altisztnek mennének a városokba. De maguk is érzik, hogy ezek csak álmok, majdnem annyira, mint a hentesség vagy képviselőség. Keserű, unott megadással viselik a sorsukat. Én pedig most még kevésbé értem, mint azelőtt: hogy lehet ebben az országban egy pillanatig is másról beszélni, mint ezeknek az embereknek (és sok városi sorstársuknak) szégyenteljes nyomoráról? Hogy lehet és hogy szabad itt másra gondolni, mint ezeknek az embereknek kenyérebédjére, kenyérkörítéssel és kenyérdesszerttel? Hogy alkothatnak és alhatnak itt szellemi emberek nyugodtan, amíg néhány órányira Budapesttől a magyar „népművészek" és Gyöngyösbokréta-közreműködők életéből tökéletesen hiányzik a huszadik század európai civilizációjának minden elemi alapfeltétele? És nemcsak egy Tard van Magyarországon, hanem sok ezer Tard. A tardi helyzet sokmillió magyar ember helyzete.

Hálásan köszönöm magának, Szabó Zoltán, hogy feltárta ezt a helyzetet. Gyönyörű munkájában majdnem minden benne van, amit el lehet mondani. Talán csak egyvalami hiányzik belőle: a szenvedők iránti szeretet mellett mintha hiányozna a gyűlölet mindama körülmények iránt, melyek a szenvedésért felelősek. Maga ezt a könyvét a népről írta, hogy segítséget kérjen számára másoktól. Azt hiszem, legközelebbi könyvét a néphez kell írnia, hogy megvilágítsa előtte kegyetlen sorsának okait, és hitet, lendületet adjon neki, hogy önmagán segíthessen. A tardi helyzet még nem riadó, csak segélykiáltás. De mindenesetre a legnemesebb és legmegrázóbb segélykiáltás, ami az utóbbi időben elhangzott. Legmagasabb rendű teljesítménye a magyar intellektuális ifjúságnak. Még egyszer hálásan köszönöm.

Forrás[szerkesztés]

  • Lásd a vitalapot!