Levél a kaszárnyából

A Wikiforrásból
Levél a kaszárnyából
szerző: Gárdonyi Géza

       Szeretett kedves Szüleim, kívánom, hogy ez a pár sor írásom jó egészségben találja mindnyájokat. Hálistennek magam is egészséges vagyok, csak épp hogy pénzem nincsen, meg hogy a katonaélet szoros-élet. Mert itt a pofon nem fehér holló.

Továbbá megkaptam a sonkát, szalonnát, bort, mind a kétszer. A második alkalommal a lakodalomból való kalácsmaradék is szerencsésen megérkezett, a három virgóniával együtt, és Miska bátyámnak kívánom szívem szerint, hogy a házasélete boldog legyen. Ha móringja nincs is a Naczának, vagyis most már ángyomnak, van neki két jó dolgos keze, tiszta, szíves természete. És hát, hogy Miska bátyámnak se ipa, se napa nem lesz, az is fölér néhány hold földi boldogsággal.

Itt más újság nincsen, csak az, hogy Szodorai Jancsi mellbe lőtte magát. Az újságok azt írták, hogy a tiszt urak keményen bántak vele. De nem igaz a. Mindössze egyszer ütötte pofon a káplár úr a rajz krikz minyiszter miatt, hogy nem tudta kimondani, de amiatt minket is sűrűn pofoztak, gyakrabban mint a Jancsit. Hát ilyen hazugok az újságok.

Inkább az az igaz, hogy Vass kapitány úr őt tette köztünk leghamarabb frajterré, aztán azt mondta neki, hogy maradjon örökös katona, még manikulás őrmester is lehet öregségére. De Jancsi nem akart.

Pedig én is beszéltem neki, hogy se apád, se anyád, se egy talpalatnyi földed. Csak úgy lógsz a világon, mint a pitykegomb a cérnán.

Akkor mondta, hogy azt mondja:

- Majd ha kikerülök a katonaságtól, megházasodok.

De hogy kit vesz el, annak erányába hiába faggattam. Csak azt tudtam meg, hogy annak sincs semmije, akit elvesz.

No, ilyen bolond!

Mondok, hát mibül éltek meg?

Hát azt mondja, csak úgy, mint a mesébe van. Mikor ránk adta a pap az áldást, kivezetem a templomból, aztán elindulunk szépen, amerre a nap süt - keressünk szolgálatot.

Lestük aztán, hogy ki a szeretője? De sose tudtuk meg. Pedig hogy olyan szép szálas gyerek volt, még a kisasszonyok is utána néztek az ablakból, mikor vasárnap a Szécsényi utcán végigsétált.

Hanem aztán megzavarodott az elméje.

Akkornap tapasztaltuk azt először rajta, mikor nekem a kézfogórul való bort meg kalácsot küldötték.

Meghíttam rá őt meg a káplár urat. Aztán mikor megkóstoltuk a kalácsot meg a borból is ittunk egyet, elővettük a levelet. Aztán ketten a káplár úrral olvastuk gyertya mellett, hogy mit írnak? Akkor tudtuk meg, hogy Miska bátyám kézfogójárul való a kalács.

No, jól is mulattunk volna. Hanem, hogy Jancsira aznap este jött rá az első bolondóra, felkapta a kis széket, aztán úgy vágta a földhöz, hogy éppen egy milliom darabra törött.

Még ez nem lett volna baj; mert csak olyan húszkrajcáros szék volt, hanem inkább az, hogy véletlenül a pintest is leütötte, pedig még majdcsaknem félig állt benne a jó hazai bor.

Gyertya, minden elaludt. Ő meg kiment engedelem nélkül a városba. Holtrészegen hozták be másnap reggel a patak partjáról. No, ezért kapott volna vagy háromnapi egyest. De hogy azelőtt sohase részegeskedett, hát csak kétheti kaszárnyaáristomot szabtak rája.

Már akkor mondta nekem a káplár, hogy azt mondja:

- Meglásd, hogy ez a sündisznó meg van zavarodva.

A haja miatt hítták sündisznónak. Mert aznap este, mikor a hazai vacsorát ettük, úgy karikázott a szeme, mint az irgalmasok kórházába némelyik bolondé.

De én még akkor se hittem, hogy bolond. Pedig, ha, egyébről nem, arról is gondolhattam volna, hogy akkor éjjel minden pénzét elmulatta. Sose költött az semmire a lénungjából, se szivarra, se pálinkára. Összerakta a garasokat két vászonzacskóba, és a nyakában hordozta, hogy azt mondja:

- Kell az esküvőre.

Aztán a fehérpénzes zacskót úgy hívta, hogy édesanyánk, a rézpénzes zacskót meg: édesapánk.

Mindez csak a temetés után jutott eszünkbe.

Megnémult aztán, mint a bolondok szoktak. Csak egyszer este szólt hozzám, mikor már feküdtünk, hogy azt mondja:

- Emlékszel-e otthon arra a görbe hársfára az alsó földetek mellett.

- Hogyne emlékeznék - mondok. - Akárhányszor állottam alatta, mikor az eső esett.

- Hát - azt mondja-, láttad-e rajta azt a két szívet bevágva?

- Nem én - mondok -, nem láttam.

- No - azt mondja -, láthattad vóna pedig ottan. De betű nincsen benne. Oszt úgy van belevágva, hogy az egyik belehajlik a másikba.

Gondoltam mingyárt, hogy megint bolondján van, hát mondok:

- Hallgass, mert ránk szólnak.

El is hallgatott, de kis időre megszólalt:

- Holnap majd megmondom, mire kérlek.

De nem mondott másnap semmit.

Mikor megjött a lakodalmi aprólék, őt is megkínáltam. De nem evett. Pedig a kalácsbúl is kínáltam. Csak a levelet hallgatta meg, hogy kik vótak a lakodalomba. Mindenkire bólintott a fejével, mint aki részeg.

Mink aztán sokat danoltunk. Apám nótáját is eldanoltuk, hogy:

            Tisza mellett nem jó lefeküdni,

Meg a te nótádat is eldanoltuk, Nacza ángyom, hogy:

            Csak az a jó Isten tudja az égbe.

A káplárnak is megtetszett a Nacza nótája, csak Jancsi nem dalolta velünk. Azt mondta, fáj a feje, pedig hát csak a szokott bolondján vót, lefeküdt a sötétbe.

De nem hagytuk nyugodni, kivált a káplár úr. Rákiáltott, hogy aszongya:

- Gyere ide, sündisznó! Mer én most szavalok.

Lehúztuk az ágyról. Hát nagy kénytelen-kölletlen odaült. A káplár úr meg fölvette a poharat és felköszöntötte az új házaspárt, hogy azt mondja: a jó Isten pántlikát csinált a boldogságból, és két szerető szívet kerestetett a földön; az angyal aztán megtalálta Miska bátyámat, meg Naczát, összefűzte őket egybe.

Ezen a szép köszöntőn mindnyájan sírva fakadtunk. Jancsi legjobban.

- No - mondok Jancsinak -, erre mán neked is kell innod. Mert, mondok, tudod, hogy nálunk úgy szeretnek téged, mint engem. Aztán, mondok, hát féligmeddig testvéred is volt a Nacza, mert az is falu árvája, te is falu árvája vagy. Hát az ő egészségére.

Erre megrázkódott, mint a kutya az eső után, és megivott egy pohár bort a te egészségedre, Nacza.

A káplár úr nem tudta, hogy Jancsi a falu árvája, hát el kellett mondani neki, hogy hogyan mentették ki Jancsit meg Naczát az árvízből, a ház födeléről, hogyan nevelték Jancsit a szomszédunkba, Naczát meg nálunk.

- No - azt mondja a káplár úr -, úgy lett vóna szép, hogy Jancsi vette volna el Naczát.

- Igaz - feleltem rá. - De hát ki tehet róla, hogy a Nacza az én bátyámat szerette meg?

Jancsi megint lefeküdt. Nem is erőltettük többet.

Mikor aztán a bor elfogyott, mink is lefeküdtünk.

Hogy a Jancsinak itt vót az ágya az enyim mellett, egyszer megszólal, hogy azt mondja:

- Alszol-e?

Én már aludtam, fölébredtem a szóra.

- Mi köll? - mondok.

Azt mondja:

- Ha levelet írsz haza, irasd bele, hogy tisztelem őket én is.

Máskor hozzávágtam volna a bagnétomat, hogy minek zavar fel ezért az álmomból? De akkor az gondoltam: zavarodott forma az elméje. Hát csak ráhagytam.

Azt mondja kis idő múlva:

- Apádat is, anyádat is, bátyádat is, Naczát is.

De ezt már csak nyögve mondta.

Úgy éjfél felé riasztott föl a lövés.

Gyertyát gyújtunk, hát ott fekszik a Jancsi keresztül-által az ágyán. A lábával sütötte el a puskát és a hátán jött ki a golyó.

A temetésen én vittem a keresztet. Ott vót a kapitány úr is. A katonabanda is szólott.

Én az egész falu helyett vetettem egy marok fődet a sírjába. Maguk helyett is, édes szülőim, kendért is, bátyám, érted is, Nacza ángyom.

Ezzel maradok szerető fiok koporsóm bezártáig és küldjenek egy forintot, mert semmi pénzem nincsen és engem mindig pofoznak.

                                              Felvégi Szabó János