A lap feldolgozottságának foka

Levél Gyulai Pálhoz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Levél Gyulai Pálhoz
szerző: Ábrányi Emil

Hizelgő szót nem kértél és nem adtál.
A kontárságtól mindent megtagadtál,
Bárhogy könyörgött és bókolt neked,─
S kéretlen is dicsértél verseket,
Ha zord költőjük jól végezte dolgát,
Itéleted pánczélján nem hatolt át
A sima szó. Csak szégyenére vált,
Ha ostromolta vas Gyulai Pált!

De nem hizelgés az a hódolat,
A mit megtért ellenfél szíve ad,
A ki magában tisztán látja most
A régi léhát, gőgöst, zavarost,
És szigorúbban gyűlöli a rosszat,
Mint te, mikor legjobban ostoroztad!...
E szív, mely hozzád most repesve száll,
Szeretni tud csak, agg Gyulai Pál!

S én most neked miért is hizelegnék?
Lelkem heves dicsvágyban már nem ég,─
Békére vágyik, nem magasztalásra!
S te, kedves szomszéd, Lányfalu Horácza,
Inkább nyesel magad-ültette fát,
Mint irodalmi kinövést, hibát!..
Kis kerted csacska dalosainál
Inkább időzöl, bölcs Gyulai Pál!

Bús évek száma, gond, tapasztalás
Sok szép ábrándot mély gödörbe ás,
A glória a mit magunknak szőttünk,
Lidérczként tánczol, rebben szét előttünk,
De az idő megnyitja a szemet,
Hogy jobban lásson gazdag érdemet.
Előttem is százszor tisztábban áll:
Mi vagy te nékünk, agg Gyulai Pál!

Igazságvédő lelkiismeret,
Hűség, mely ritkán, de nagyon szeret,
Nyilt szókimondás, férfias ige,
Valódi érték finom mérlege,
A hol kitűnik: sok haszontalan,
Csillámló fém közt mi a szín-arany!...
Termékeny ész: alkot, mikor birál!
Így állsz előttem, agg Gyulai Pál!...

Tündöklő jellem észak-csillaga.
Kérlelhetetlen, mint a gúny maga,
A hol nagy szó van s hitvány, törpe tett,
Szemérmes, kényes, büszke becsület,
Mely önmagán foltot nem ejt, se máson!
Éber vigyázó minden állomáson,
A hová hívják és a hova áll ─:
Így látlak téged, agg Gyulai Pál!

Villám, ha szájhős nyegleségre vág.
Szelíd ború és játszi mélaság,
Ha gyönyörű párjához énekel,
Vagy ah! Árváit altatgatja el!...
Csapások érik ─: sírva megy tovább
Az élet útján… de szilárd a láb,
Erős a fej, és nem roskad a váll!...
Így jársz e földön, agg Gyulai Pál!

Mint a fiú, a kit az apa ver,
Míg megjavul a vásott siheder:
Utóbb, mikor már czélhoz érkezett,
Hálával csókol apjának kezet,
S vidáman méláz áldott ütlegén─:
Magamban sokszor fölsóhajtok én:
Bizony! Bár többször vertél volna ránk
Hasznos botoddal, Gyulai apánk!

És fökiáltok: Mért nem jössz elő?
Korbácsra-méltó, aljas verslő,
Kánkán-poéta hejh van itt elég!
Hazát, hitet gyalázó csőcselék!
Egészen romlott s félőrült csapat,
Mely durván bőgi, hogy minden szabad,
És czédaság a legfőbbi ideál!
Ha csapnád őket, agg Gyulai Pál!...

Ó hogyha jönnél, mint vén Toldi jött,
Szétütni e visongó nép között!...
Ha ─ díjjazván a fajtalan danát ─
Tollas botod fejükhöz sujtanád!...
Ha nyolczvan-éves üde ifjuságod
Megszégyenítné ezt a féreg-rágott
Ifjoncz hadat!... Ha mitát állanál
A férfiságból, agg Gyulai Pál!...

Későre jár: Megy lefelé a nap .
Soracte csúcsa mindig havasabb.
Lassúbb ütemre lejt a lusta vér.
De mielőtt halk táncza véget ér,
Vedd ezt a búcsút!... Tudd meg nemes agg:
Így néztelek és így csodáltalak,
Mikor tünőben volt a földi álom,
S ébredni kkezdtem, én Gyulai Pálom!

Ha ájtatos vágy, buzgó kegyelet
Csodát tehetne, mint valaha tett:
Ez a szegény, kopár episztola
Hogy átváltoznék!... Mindenik sora
Özvegy-szobád egy-egy virága lenne,
És harmatúl könnyem ragyogna benne…
Minden strófája nyíló rózsaszál:
Szép ősz fejedre, agg Gyulai Pál!