Legenda egy háborús húsvétra
| Legenda egy háborús húsvétra szerző: Kosztolányi Dezső |
Si qu'y r'viendrait, si qu'y r'viendrait.
Jehan Rictus
Steinlen rajzolta meg Őt, sokszor egymás után, úgy, ahogy mi elképzeljük. Ezeken a mindig ismétlődő képeken sovány és fakó, de minden pátosz nélkül való, nincs apostoli ruhája, keresztje sincs, látható, csak egy szegény proletár, kinek a koplalástól hegyes az orra, mint a halottaké. Mellette vagy vele szemben vagy mögötte egy cilinderes koldus kullog. Annak is horpadt az arca, és bozontos a szakálla. Nagyon hasonlít egymáshoz ez a két nyomortestvér. A díszlet, melyben helyet foglalnak, nem keleti. Egy nyugati világváros erkélyes, aszfaltos körútait látjuk s kirakatokat, melyekben cifra holmik vannak, vagy egy utcapadot, melyre fáradtan ülnek le ketten, Ő és a cilinderes koldus. Jehan Rictus álmodta így, aki modern eposzt írt a feltámadóról, a bolyongóról, a sohasem nyugvóról, a visszatérőről, a kísértőről, a koldusok, az éjjeli árusok, az utcai lányok, a kintornások, a rikkancsok, a korhelyek, a lakástalanok, a szegények és szenvedők szennyes nyelvén. Mi az álmot továbbálmodjuk, és folytatni próbáljuk a költeményt 1915 tavaszán.
...„Budapestre is megérkezett. Nem adtak neki szalonkocsit, és a fülkére, ahol utazott, nem ragasztotta föl a vasutas a sárga papírszalagot, melyen az áll, hogy: bérelt szakasz. Megváltotta a harmadosztályú jegyét, és állt vagy üldögélt a fapados fülkében, mely olyan szagos, mint az állatsereglet. Sokan tolonganak itt, öreg népfölkelők batyukkal, újoncok barna katonaládákkal, kehes parasztok, akik szortyogatják rövid pipájukat, gyújtogatják a kénes masinát, köpködnek és hortyognak, s asszonyok, ölükben rongyba burkolt csecsemővel, hektikás gépírókisasszonyok, éjjeli pincérek és borfiúk, akik hajnali piacra mennek, a vásárcsarnokba. Nagyon szelíden és nagyon szerényen húzódott meg, úgy, hogy senki sem vette észre. Egy skarlátos fiúcska mellé telepedett, akinek a teste tele volt pörsenéssel, s a torka be volt kötve. A pesti doktorhoz hozta fel az anyja. Amikor a vonat befutott az állomásra, nem oda, ahova a gazdagok vonata, csak egy hosszú, zsindelyes pavilon mellé, ahonnan még gyalogolni is kell, hogy az ember kiérjen, leszállt a büdös vonatról, és ballagott kifelé.
Nem volt csomagja. Mégis nehezen ment. A válla meggörnyedt, és úgy érezte, újra elesik, az ívlámpák alatt, az állomás fényes órája alatt, mint mikor a gyalulatlan keresztet cepelte. Az, amit vitt a szívében, nehezebb a keresztnél. Arca sohase volt ilyen szomorú. Még akkor sem, azon a rendkívüli, érthetetlen éjjelen, mikor porba nyomta a homlokát, s jött a tömeg, lámpákkal és fustélyokkal, fáklyákkal és botokkal, s tudta, ez az utolsó éjszakája. Mit is keres itten? Lassan kiért a térre és onnan a Rákóczi útra. Még lélegzettek a lámpák. A mulatóhelyek, dongó kaptárok, ontották magukból az emberrajt. Némelyik embernek bordó volt az arca, és a pezsgőtől dadogott a nyelve. Látott nőket is jönni, sáfrányhajakkal és a fülük cimpájában hamis gyémántokkal. Egy hájas polgár nyitott egyfogatúban hajtatott haza, és levette keménykalapját, hogy szellőztesse fejét. Valami huncut kuplét fütyörészett, ami nagyon tetszett neki. Ő megállt a járda peremén és csodálkozott. Azt hitte, hogy itt döbbenet fagy az arcokra, és mindenki azokkal van, akik most a kárpáti hóban meghalnak. Akkor azonban arra gondolt, hogy az ő halála napján is vígadtak az emberek, táncosnőkkel és zeneszerszámokkal, arra gondolt, hogy sokan a bor ízét élvezték a szájukban, míg ő a halál ízével telt el s az ecetes meg az izsópos spongyát rágta, arra gondolt alázattal és véghetetlen türelemmel, hogy a szenvedésünk csak nekünk fáj annyira, másoknak nem, és megbocsátott nekik.
Régi emlékek kóvályogtak az elméjében, melyekkel az embert boldoggá akarta tenni s egy szó ostromolta, különösen, a drága, szelíd, jó szó: szeretet. Kimondta, többször egymás után, hangosan, magát hipnotizálva, leejtette az aszfaltra a szót, s az úgy pöngött, mint a lyukas krajcár. Mit gúnyolod magad? Régi pénz ez, aminek már nincs értéke. A vámosok, a publikánusok, a posztó- és bakancsbetyárok, a lisztuzsorások és húscsalók rég kivonták a forgalomból. Nem is értik meg. Meg se ismerik, valamint őt sem ismeri meg itt senki. Nem kell félnie, hogy valamelyik szemfüles riporter a reggeli lapokban leálcázza inkognitóját. Csak a sarki rendőr méregeti végig, gyanakodva. Különösen, hogy meg-megáll az újságkirakatok előtt, ahol villanytűzben vörös-fekete-zöld betűkkel pompáztak a hírek. Sápadtan olvasta a halottak számát. Olykor látott egy-egy embert, aki kivette az erszényét, s a gyűjtőszekrénnyé alakult ágyú szájába bedobott pár fillért, hogy így gyakorolja az irgalom kötelességét. Félénken mosolygott reá. Beszélni már nem tudott és nem akart. Azok a szavak, melyek valaha keleti bőséggel, lángolón és mézesen, szilaj patakzatossággal ömlöttek a szájából, elfagytak és összeszáradtak, a fájdalomtól megdermedtek, a hidegtől meggémberedtek.
Nem is időzött sokáig itten. Alig derengett, a szegénynegyed különböző részein tünedezett fel. Végigsétált a Kápolna utcán, látták a Dob utcán s később a külső Váci úton. Itt már köszöntek neki az emberek, akik félelemből mindenkinek köszönnek. Némelyik majdnem olyan alázatosan köszönt, mint egy országgyűlési képviselőnek, de akkor hátrafordult, és látta, hogy tévedett, kár volt köszönni, az ismeretlen úr nem országgyűlési képviselő. Nagyon elfáradt. Leült egy ládára. Szállást kért egyik-másik felebarátjától, de azok valami segítő bizottsághoz utasították. Pénze is fogyatékán volt. Mindössze harminchárom krajcár. Egy kapu aljában olvasta meg, és eszébe jutott, hogy ez még villamosra sem elég. El kell pedig intéznie több dolgot, a Kápolna utcai asszony államsegélyét meg a Dob utcai cipőfűzős ember lakásbérét, meg „a külső Váci úti 7 Gyermekes tüdő Vészes özved” ügyét, aki hiába teszi be mindennap a lapokba jajveszékelését, melynek egyszerű címe az, hogy kérelem. Felszállt egy pótkocsiba, meredek emeleteket mászott meg, melyek oly magasak, mint az olajfákról elnevezett hegy, s a szemét, a cselédpomádé, a mosogatólé ősrégi páráit árasztják. Délben megebédelt egy népkonyhában. A hadi kenyeret szelíden vette a kezébe. Kettétörte, régi, hagyományos mozdulatával. Amikor beléharapott, kicsordult a könnye. Attól aztán sós is lett a sárga, édes kenyér.
Délután egy kávéházba ment. Nem volt előkelő hely, de ő - az előkelőség - sohasem keresett ilyesmit. Mindig tudta, hogy embernél nincs nagyobb és előkelőbb, és azok, akikkel időzött valaha, pont olyan tanyázó, facér, levegőbe bámuló szerencsétlenek voltak, akár a kávéházi emberek. Nézte az utcán a fekete fátyolokat, melyek fellegekkel takarják az anyák arcait. Kapott alamizsnát is, s az, aki alamizsnálkodott, úgy ment el, mintha őt jutalmazták volna meg. Sok katonát látott. Tüzért és huszárt, bakát és szekerészt, virágos és pántlikás menetszázadot, s a sebesültek lassú processzióját, akik a félhomályon át a kórházba tartottak. Hosszan és mélyen nézett meg minden embert, minden arcot, hogy soha, de sohase feledje el. Emlékezett római katonákra, akik egykor a szenvedése teljét látták, a sisakos centuriókra, akiknek az arca olyan volt, mint a farkasoké és hiúzoké. Ezek a katonák nem voltak olyanok. Olyanok voltak, mint a báránykák. Szelíden mentek egymás mellett, és a szemük a galambok szeméhez hasonlított. Báránykái, galambjai voltak ezek a földnek, testvérkéi az élet s a kötelesség bús keresztjén, akik a nyári fűben futkározó mezei poloskát és katalinkát is kikerülik, nehogy a lábuk eltiporja, s kinyitották a kalit ajtaját a rab madárnak, s az ebüknek enni-inni adtak, kuckót a kemence mellett. Most lassan lépegetnek, botra-mire támaszkodva, porszürkén, a porszürke alkonyaiban. Egy pillanatra közel, nagyon közel lépett hozzájuk, s a régi, hasonlatos modorában azt mondogatta, hogy bár szürkék, mint a por, tündökletesebbek a napnál és a karbunkulusnál. A katonák nem vették észre. Csak egyetlen katona. Nagyon kis katona volt ez. Még a közlegénynél is kisebb. Mert az egyik lába fából volt. Szürke kis paraszt, földtúró féreg, a ruhája csupa ránc, a hajtókája vásott és szurtos, a szuronya törött, a gombja lógós, az orra görcsös, a körme csempe, nem templomos, nem bibliabújó, bárdolatlan, lepcses szájú, még írni-olvasni sem tudó katona. Ment a többivel a kórházba a mankóján, mely már megtanult vele járni. Amikor azonban meglátta a járdán az idegen embert, allelujázni kezdett, hirtelen eldobta mankóját, a falábát bakancsához verte, kihúzta magát, és feszesen szalutált, mint a táborszernagynak szokás, olyan hosszan, olyan hihetetlenül hosszan, mint az ólomkatonák, akik örökké szalutálnak.
Egyedül ez a falábú árva ismerte meg őt...”