Látta a pápát

Látta a pápát szerző: Gárdonyi Géza

       Búcsúsok város végén, a domboldalon, az akácfák árnyékán, - vagy húszan.
Ebédelnek. Görögdinnyét kenyérrel a férfiak. Hazulról hozott bogácsát az asszonyok. A búcsus-kereszt meg a képes két lobogó le van tűzve a földbe.
Négy férfi van köztük, a többi asszony, s leginkább vén asszony. Egy anyóka köztük oly igen vén, hogy a százéves kalendáriumot juttatja eszembe. Fekete fejkendője alól fehéren kandikál elő egy fürt haja. Imádságos könyv az ölében, s a könyvön nagyszemü olvasó.
Ő csak kenyérbelet falatoz.
A vénség mindig megható. A vénség meg a gyermekség. A zuzmarás fa meg a virágzó bokor.
A gyermektől azt kérdezem:
- Honnan jöttél.
Az aggtól azt kérdezem:
- Hova mégy?
Milyen különös, hogy a kérdésen tünődőnek a szeme a magasság felé fordul!
Megállok előttük:
- Hova valók lelkem?
Tudom, hogy a búcsús nép szivesen fogadja az érdeklődést, - kivált ha a falu keresztjét illendő kalapemeléssel tiszteltük meg a kérdezés előtt.
Valami ismeretlen nevü borsodi községet mondanak hogy onnan jöttek.
- Messze van-e?
- Hát bizony gyalog... - mondja az egyik ember.
- Reggel hatkor indultunk szentmise után, - mondja a másik. (Bizonyára vezérénekes, mert a hangja olyan reszelős, mint hadgyakorlat után a kápláré.)
Az asszonyok csak néznek barátságosan.
- Aztán ez az öreganyám is gyalog jött?
Elmosolyodnak.
- Megjárta az mán uram Rómát is, - mondja a reszelős hangu. Harmadéve...
- Rómát?
- Azt. Látta a pápát is. Igaz-e Terka néni?
Biccent az öregasszony. S mosolyog szemérmesen.
- Iszen csakazért mentem, hogy azt lássam.
- Dehát, - mondom, - csak nem gyalog járta tán meg azt az útat?
- Gyalog biz én lelkem, gyalog. Oda is, vissza is.
- Lehetetlen.
Mosolyogva biceget:
- Biz úgy. Annyit se ültem én gőzösön, mint amennyit itt ülök.
- Dehiszen maga öreganyám nem ért se horvátul, se németül, se taljánul. Hát hogy kért szállást? vagy vizet? vagy élelmet?
- Oh lelkem, semmi az. Isten szent nevével el lehet menni akár a világ végére is.
- Jójó, dehát hogy tudakolta az útat Isten szent nevével, idegen népek közt?
- Csakúgy, mint itthon, lelkem.
- Aztán megértették?
- Meg, lelkem, meg. Én, igaz, nem értettem egy szavukat se, de ők ám megértettek engem. Meg, mindenütt. Csak bementem a paphó, vagy tanitóhó, osztég mondtam:
- Szegény zarándok vagyok: adhatnának tán helyet itt egy éccakára az udvaron?
Mingyán körül is tekintettem: rámutattam a félszerre vagy istálóra, vagy szalmakazalra, hogy mondok:
- Meghálok én ott is az udvar sarkába. Semmit éntülem ne féltsenek, lelkem: Isten útján járó lélek vagyok én, nem afféle...
Megértettek lelkem, mindenütt. Ennem is adtak, innom is. Reggel aztán megköszöntem a szives jóságukat, imádkoztam is érettük egyet az udvar közepén, hogy az Isten áldása szálljon a házukra. Aztán szépen elköszöntem, tovább-haladtam.
- Dehát hogy tudta: merre.
- Megkérdeztem, lelkem, a papot. Pap meg templom mindenütt van lelkem, csak a pokolba nincs.
- Meg Látrányba, - veti közbe egy fiatal búcsus.
Nevetnek.
Az anyóka csak mosolyog. Kedvvel beszél tovább.
- Ha nem tudtam melyik házban lakik a pap, megvártam a sekrestye ajtajában, a szentmise után. Osztéghát megkérdeztem, hogy mondok:
- Ugyan kérem alásan, kedves jó tisztelendő uram, jól haladok-e Róma felé?
A magyar földön magyarul igazítottak, hogy csak arrafelé tartsak, amerre délután három óra tájban áll a nap. Idegen országban mán kérdeztek vóna egyet-mást, de én arra csak aszontam:
- Róma, Róma, lelkem, ahova mennék.
Megértettek lelkem, el is igazítottak. Mindenki értett, lelkem, mert aki a jó Isten útján jár, még a madarak is megértik a szavát. Hát megmutatták:
- Csak erre haladjon kend.
Nem evvel a szólással mondták, de azért én megértettem. Meg is köszöntem szépen illendőven.
Osztég csak mentem, haladoztam. Énekelgettem az úton szent énekeket. Minden szent körösztnél letérbetyöltem, akár az útfélen találtam, akár a piacon, oszt elmondtam a szent olvasót. Ha virágot láttam az útfélen, azt is odatettem, kivált ahol a boldogságos Szüz is ki volt föstve, vagy faragva. Megint tovább haladtam szent énekléssel egymagamban. Néha szép, nagy városba jutottam. Ott csak a templom pitvara vót a szállásom. Csak úgy ülve gunnyasztottam, bizony. De az emberek ott is szivesek vótak. Három is akadt, aki pénzt dobott az ölembe. Idegen pénz volt, de adtak érte kenyeret. Narancsot is vettem egyszer, hogy mondok megkóstolom. Jó, savanyú vót.
Egyszer meg ahogy ott imádkozok egy lovas szent előtt, - nem tudom mi szent lehetett, szép nagy vastag bajusza vót, - hát egy katona forma úr szólított meg.
- Róma, - mondom, - Róma, ahova mennék.
Megfogta a karomat: igen barátságosan elvezetett valami szent apáczákhoz. Azok is szépen megvendégeltek, tiszta szép ágyat adtak. Csak bicegettek, mosolyogtak. Kalácsot adtak útravalónak. Valamennyinek kezet csókoltam, úgy indultam tovább. Osztéghát eccercsak odaérkeztem.
Egy csipet kenyérbelet tesz a szájába és nyájasan néz rám.
- Sok szép templomot láttam, aranyom. Olyanokat... Álmodni se lehet szebbeket. Nem tudom mi vót a neve annak a városnak, de mikor beléptem a templomba, hát mondok:
- Itt tán nem is emberek miséznek, hanem szent angyalok.
Predikációt is hallgattam egyet. Sokan hallgatták azt a papot. Igen derék, kerekképű pap vót. Nem nagy, csak kis zömök ember, mint a leleszi tisztelendő úr, csakhogy fekete hajú, ámbátor mán őszes. De az ám úgy beszélt, olyan lelkösen... Krisztiánó, Krisztiáni, - mondogatta gyakorta. Hát hogyne értettem vóna. Máriát is emlegette, jaj de milyen lelkösen. Ameddig csak szólott, mindig könyvezett a szemem. Mer úgy járt annak a keze, hol le, hol föl, hol széjjel mind a két keze, elnéztem vóna egy hétig is, lelkem.
Egy helyen meg ördögöt is láttam. Olyan élő eleven ördög vót kiföstve a templom ódalába, hogy azt hittem mozog a szeme. Még három napig is futkosott tűle a hideg a hátamon.
A búcsusok nevettek.
Bizonyára sokszor hallották már a történetet, dehát hogy elmosolyodtam, ők is megnevették.
Maga az öregasszony is mosolyogta.
- Minek is föstenek olyat, - mondta röstelkedve. Igaz hogy rá vót föstve Szent György is, ahogy a talpa alá szegte, de a fene azt az ördögöt, akármerre mentem a templomba, mindig rámnézett. Ki is gyöttem onnan hamar.
- Dehát a pápához hogy jutott be?
- Könnyen, lelkem. Ahogy ott térbetyölök, imádkozok a római öreg templomba, megszólít egy pap, hogy aszongya:
- Kend néni magyar?
Jaj, akárcsak angyali szózatot hallottam vóna, úgy megörvendettem.
Az is csodálkozott, hogy el mertem indulni.
Aztán aszongya, hogy szeretném-e látni a pápát?
- Jaj, ha lehetne, - mondok, - iszen azér gyöttem. Csak nem tudtam eddig rátalálni, hogy hol lakik?
Hát aszongya:
- Hónap érkeznek ide német búcsusok. Álljon ide reggel kilenckor, majd közibük eresztem kendet is.
Igen megörültem.
De csodálkoztam is, hogy mondok: németek. Azokrúl nem hallottam én jót. De mondok, ha a papom bizik bennök, talán nem affajták...
Hát lelkem ott álltam mán én hajnalba, hogy valamiképpen le ne maradjak. Még ki se vót nyitva a templom. Be is bocsátottak a többivel, a németekkel. Bevettek magok közé szivesen, ámbátor bámultak rám. Különösen egy nagy magos jószagú asszonyság. Kérdezett is valamit igen barátságosan, de mondok:
- Nem értek zsidóul, tekintetes asszony.
No aztánhát megindultunk: sok garádicson fel, sok gyönyörü tornáczon által, nagy festett szobákon körösztül. Jaj, csuda gyönyörü, tündökletes ékességű, nagy képes szobába. A pap mindenütt a hátam mögött, - áldja meg az Isten.
Eccer csak látom, hogy ereszkednek befele mindenféle papok, fehérek is, piros reverendások is, hogy még a cipőjük is piros, - igen nagy méltóságú szent papok. Még a lélekzet is csupa imádság vót ottan, lelkem.
Eccercsak kinyilik szembe velünk a nagy szárnyasajtó, belép egy beretvált képü úr, mond valamit hangosan jobbra, balra.
- No, - aszongya a papom, - térbetyöljön le kend is: gyön...
Hát aztán gyött is.
...


Szinte elfulladt hangon mondta az utolsó két szót. Vén két szeme elnedvesült. Ösztövér kezét fölemelte, és kitörülte a két könnycseppet.
- Gyött.
A búcsusok is tisztelettel pillogtak, pedighát ki tudja hányszor hallották már ezt a történetet.
- Gyött, megállt az ajtóban, fölemelte a szentséges két kezét: megáldott bennünket, megáldott. A szent olvasómat mind szétosztogattam itthon szemenkint: pápaáldotta olvasó. Nekem csak három szem maradt: egy miatyánk, egy üdvözlet, meg egy hiszekegy. Azt belefűztem ebbe az olvasóba. Ez a három. No meg ez a keresztecske. A koporsómban ez lesz a kezemen.
És mosolyogva nézett az olvasójára.


Lent a völgyben minden haranggal harangoztak a szerviták templomában, és hangzott a búcsus ének:
Angyaloknak szent asszonya...
Bizonyára új búcsús csapat érkezett. Igy őszszel, Mária vasárnapjára mindenfelől jönnek ide búcsusok: mintha a Boldogságos Anya is itt lakna valahol, az egri felhők felett.
- Hát aztán mondja csak kedves öreganyám: milyen vót az a pápa?
- Szép fehér reverendás, lelkem, akárcsak Kirisztus urunk, fehér.
- Hát az arca milyen volt?
- Az arca?
- Az arca. Már úgy testi formára kérdem.
Az anyóka csodálkozva pillog rám. Összesöpri a morzsát a kötényében.
- Hát lelkem... arrúl nem sokat mondhatok... Mert lássa, még be se lépett, csak mán arra a szóra is hogy gyön, nékem úgy megeredt a könyvem... A szentséges orcáját biz én nem szemléltem.