Kikötő

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kikötő
szerző: Gelléri Andor Endre
Nyugat, 1935. 8. szám

Mikor a Botond befutott, elcsöndesedett a kikötő. Aztán... kövér, okos sirályok szedték a beteg halakat... lassan... kényelmesen. Az ég esténként kigyulladt, vöröslött - s másnap jött a szél. Mi... mintha levelek lettünk volna: zizegtünk, zsongtunk, vacogtunk az üresedő tárházak között... még egy hónap s mindannyian elrepülünk innen.

Csak a darusok maradnak, fönt, a vaságak fölött, tisztogatva a fogaskerekeket. S olykor megmozgatják a darut... előre... hátra... ropog a sineken a fagy s a jég - aztán rávilágít az egészre a Hold.

A darusokon kívül mindig ott marad a bolgár Csobánov is. Leül valahol, nézi a telet, aztán fát hasít, fűrészt reszel - majd bejárja a fagyott kikötőt s nem törődik vele, hogy a darusok nem nagyon szívelik. Hatalmas ember ez... akár az erdei állat; ha megáll előtted, szinte gyökeret ereszt. Mint a horgonyok... megfogja a talajt.

Feje, mint a kisebb hordó; nem igen beszélget... este, ha minden lecsendesült, egy tönkön ül; jajgat körülötte a sok drótkötél... ő pedig olykor a vízbe köp - aztán aludni megy. Mintha fa menne lombostul, olyan ez.

Mi többször birkózunk; s akadt olyan, aki hívta őt: - Gyere Csobánov, majd megismer a föld... Ehelyett... egy láda cukrot vett a félkezére, játszott vele s letette maga mögé csendesen. Aztán a kihívóra nevetett.

Sokat beszéltünk arról, hogy ezt a bolgárt jól el kéne verni. De... ha mi felveszünk három mázsát gurtnin kettesben... ő fölkapja egyedül. S ha csípjük őt: - Te fafejű... elefánt volt az apád... bánja is, tovább rágja a kenyerét s megiszik rá két korsó vizet. A szemei nagyok, mint a baromszemek. Mondja is neki Kucsera, a kis darus: - Barom vagy te kedvesem.

- Az meglehet.

- Öt apád volt neked egyszerre.

Hümmögött, de nem felelt neki. Szokása elkerülni minden nagyobb zavart; nem összeveszni senkivel. Úgy viselkedik, mint az okos idegen; mindig meghúzza magát.

Míg a csöpp Kucsera, nem hiába szegedi: paprikás legény.

- Az anyád meg szálloda volt. És vak ember a kapusa - mindenkit beengedett.

- Te... az anyám szegény asszony volt, hallod-e? - s ezzel bedobta - akár egy követ - a vízbe Kucserát. Persze volt nagy nevetés. A kis darus lent káromkodott; s a Botond kormányosa leengedett érte egy vödröt s azzal húzta fel Kucserát, akinek a neve ettől kezdve Béka lett.

De Csobánov még mindig reszketett. S Liptákhoz ment, aki sokszor csípte őt: - Az anyám - dörmögte neki - szegény asszony volt és te ne nevess.

- Hát elhiszem, - morogta Lipták és a zsebében... hallottam, hogyan pattan szét a kés.

- Héj a szentségteket - jött futva a kapitány - egyétek meg egymást két hét mulva, de addig kuss legyen!

Csobánov - nyilván, hogy csillapuljon - a kapitánnyal ment. S annak magyarázta el, hogy volt, s mint esett.

Mondtam is: - Minden emberben van egy hely, amit nem jó zaklatni, gyerekek. Jó lesz hagyni őt... meg az erejét... nem tehet róla, hogy vastagnak született; se arról, hogy télen át is megtűrik itt... és ha hagymát is eszik... az se baj... talán az anyjának gyűjti a garast.

Naspolyás is így gondolkozott: - Minek rágják a szegények egymást itt. Úgyis megesz minket ez a tél. Meg ennek úgysincs itten senkije - ha beszél, csak a halakkal teszi. Azoktól meg úgy se hall sokat.

Elnémultak akkor a pipafüstös többiek... sőt a baráti szavakért el is kerültek talán. Lett belőlük egy külön gomoly... suttogás és tervezés. Mi ketten Naspolyással azért nem lógtunk Csobánovon. Csak jobb szívvel néztük, ha este egyedül maradt. Ha értene hozzá, odaadnám néki a harmonikámat is. De messziről idelátszott valami szürke hegy: azzal szembe állt, néha megkaparta a fejét, aztán csendesen aludni ment.

Éppen szerda volt. Lázasan sütött a nap; az utolsó uszályt rakodtuk: angol gépeket hozott... köztük turbinát... tíz-húsz mázsás ládákban jön az.

Az uszály hasa sötét és meleg; na, mondtam is Naspolyának: itt aztán megszakadhatunk.

- Megszakadtunk mi már többször is, komám.

Odafönt... a darun ma a kis Kucsera működik. Ügyes fiú... ösmeri őt jól a gép.

Amint most a turbinát kiviszi az uszályból - utána mászunk a vaslétrán. A láda száll... a parton itt elől Csobánov terpeszkedik. Mikor még a teher a levegőben van, alája áll - utána nyúl - a lengést lefékezi - s hogy megbékítse a reszkető terhet: megduzzadnak hatalmas izmai... s a láda lassan leereszkedik.

Nem jó hely ez... de a levivést Csobánov szereti... pedig elszakadhat itt a kötél is - kinyílhat a láda is... és akkor a halál elől nem lehet elég gyorsan elugrani.

Node, minden rendben megy. Most megfogja Csobánov a gépet, felnéz rá és előbbre viszi... de mi az ördögnek figyelem.

- Mondd csak Naspolyás, nem jön még hajó?

- Vigyázz Csobánov! - kiáltja Naspolyás és egész elijed.

Mi ez? a láda miért zuhan tovább? Héj Kucsera! Leállni! - integetek - hej a mindenit!

Csobánov ugrana - de már nem lehet. Alatta a föld - fölötte a teher. Ez most vagy hasra fekszik itt - s a parton állók ép ezt nevetik - vagy próbálja meg - két karján a tíz mázsát kitartani.

Hogy megfeszült!

Micsoda szem volt ez! micsoda düh! hogy összeszorult ebben a fájdalom! szegény Csobánov... bennem is forrt a vér; gazemberek! ha kijön alóla, mindenkit megöl! Úgy fogott le Naspolyás: - Maradj, mert elvernek minket is.

És Kucsera... még lejjebb engedte rá az iszonyú terit... Csobánov persze aláfeszült és nehezen lihegett... a szeme kimeredt... és nyomta föl. Csak most látszott, hogy óriás... azt hittem megpattannak izmai és a lába is bedől... de nem... bár a fejére ült már a tíz mázsás teher... alatta reszketett... valamit nyögött... panaszkodott... de mivel körülötte mindenki csak nevetett... tartotta magát.

- Térdelj le öcsém... letérdelni hop! - kiáltja rá Kucsera.

- Ropogsz már... te, ropog a feneked.

Mert csakugyan ropogott... még a csontja is... s szinte hallatszott: mint üt a szíve... de állt azért, vörösen mint a láng... néha elkábult és kicsit betört... de aztán reszketeg karokkal megint felemelkedett.

Na gondoltam megint, ha ez kijön, akkor mindenkit bekap.

De ezeknél is nyitva volt a kés. Meg se rebbent kegyetlen szemük. Csobánovnak folytak már a könnyei... nagyokat nyögött. - Húzza vissza - ordítottam fel - mert még megöli.

De ez itt másra ment: Csobánovnak térdepelni kell. S a láda még lejjebb ereszkedett. Feküdjön mint a légy... két vállon legyen.

És nem is bírta el... egy csattanás... betört... s a láda rázuhant... mindenki nevetett... mert Csobánov elterült... s a láda ott lebegett alig valamivel a meglapult bolgár fölött.

Röhögve kibukkant a kis Kucsera! - Na... fekszik-e már a nagy jani?

Volt erre nagy nevetés.

- Te, vidd arrébb, - kiáltottam föl, - mert jön a kapitány.

Erre megindult a lánc... s a tízmázsás láda kúszva felfutott.

Úgy rémlett, Csobánov sír. Két karja között rángatódzva ringott a feje.

- Keljen fel, jön a kapitány, mondtam neki... de nékem rögtön furcsa volt. Borzongott és nyögött... s mikor hozzáértem... úgy felordított. Aztán csendes lett... hosszabb... s a hátán maradt egy furcsa horpadás.

Ketten vittük el. Naspolyás és én.

A kapitány rögtön felszaladt a kis Kucserához s hallottuk, hogy döngeti.

De... Csobánovnak mindegy volt már ez. Egészen kihült... hideg lett, hideg... és nem bírt volna felemelni egy kis legyet se.

- Barmok maguk, mondta a kapitány, ide vissza egy se jöhet!

Mi csendesen tovább vittük azért. S rátettük a pamutgomolyokra odabent.

Így veszett el a jó kikötői helyem... hej Csobánov!