Kazincy Ferencnek öszvekelésére gróf Török Sophia-Antoniával,

Kazincy Ferencnek öszvekelésére gróf Török Sophia-Antoniával, szerző: Kis János

Novemb. 11-dikén, 1804.

Igaz hát, barátom, hogy elmúlván teled,
A megengesztelt sors nagyobb jót tesz veled,
         Mint a mit kívánál?
Igaz, hogy már ígér örök ifjúságot,
Miolta hív párod esküdt barátságot
         Hymen oltáránál?

Ezt kértem az égtől, s jövendőlve vártam,
S mit érzek, erántad magamba bezártam
         A míg az meglenne.
Meglett! elzengem már idvezlő versemet,
Felnyitom előtted egészen szívemet,
         Lásd, mi buzog benne.

Mihelyt Phoebus lantja szent hangját érteni
Kezdtem, heves ifjú, mertem jelenteni,
         Mikép égek érted;
Te, koszorús papja, csókoltad tüzemet,
S visszaküldvén, mellyet adtam, tömjénemet,
         A szívemet kérted.

Felejthetetlen nap, édes emlékezet,
Midőn a legelső baráti nevezet
         Tőled hozzám repült!
Hányszor fűzött nékem e szent frígy szárnyokat!
Hányszor gyújtott bennem istenibb lángokat!
         Hány boldog órát szült!

Mint hajdan a görög lantnak koronája
Nemes pályát futni szemlélvén hazája
         Jelesebb fiait,
Égi koszorút font a győző számára,
Zengvén Heliconról mély árvíz módjára
         Omló hymnusait:

Én is elfelejtvén erőtlen voltomat,
A cél előtt látván téged, barátomat,
         Szent tűzre hevűltem,
S néked diadalmi paeánt énekelni,
Nyert borostyánidat örvendve tisztelni,
         Ezerszer készűltem.

De hárfám egy húrja valahányszor pendűlt,
Rajta szívszaggató szomorú hang zendűlt.
         Méltó volt könyveznem,
Mert, Pindusunk díszét, bár mint csudáltalak,
Híresnek, dicsőnek, nagynak találtalak,
         De szerencsésnek nem.

Énekkel az irígy időn triumfálni,
Szép lelkeket napok fogytáig formálni,
         Szép dolog, nagy virtus:
De boldogság nélkűl a virtus háború;
Gyászos a legzöldebb borostyánkoszorú,
         Ha nincs közte myrtus.

Haj, tövises út az, mellyre itt tisztünk hív!
Csak az asszonyképbe öltözött angyalszív
         Hintheti rózsával.
Minden lépésünken ezer a sérelem,
Mellyet nem enyhíthet más, csak a szerelem,
         Édes nectárjával.

Mi a férfi maga? - Félbenhagyott remek.
Majd istenné teszik a dicső érdemek,
         Majd sár fertézteti.
S oh, a vad indúlat háborgó tengere,
A szüntelen vívó vágyások ezere,
         Mikép hányja veti!

Örök háborúban halandó létével,
Óriások társa makacs erkölcsével,
         Az egeket víja,
S mind addig nem vet célt fenhéjázasának,
Míg egy sebes villám szíve dagályának
         Nem lesz gyászos díja.

Felhág vakmerően a nap szekerére,
Az égi szent tüzet halandók földére
         Lehozza magával;
S balgatag sáfára becses birtokának,
Áldozatjává lesz ritka zsákmányának,
         Japetus fiával.

Hírre vágy? bár ég föld légyen akadálya,
Nem pihen, hegyeket mozdít, hogy csudálja
         Fél világ munkáját,
Míg eltörik az ív addig erőlteti,
S a dicső félisten majd rabúl pergeti
         Omphale rokkáját.

Fényes ideálok empyreumába
Elragadtatván, dűl tündéri' karjába,
         Él ambrosiával,
Hogy mennykőként csapja földhöz a test súlya;
S melly nehéz magasról esni, megtanúlja
         Tulajdon kárával.

A lágy szívnek édes olvadozásait
Nem kóstolja soha, kergetvén álmait,
         Honját elfelejti;
Körűle bár Tempe virítson, nem látja,
A távollévőre száját mohón tátja,
         A valót elejti.

De ti, dicső hölgyek, kik, földi remekek,
Egy alakban vagytok angyalok s gyermekek,
         Mint boldogítjátok,
Ha e csuda vándor, számkivetésében,
Magát híven, élte víg kikeletében,
         Kapcsolja hozzátok!

Ti, a szent természet hűséges magzati,
Ha elpártoltatják délceg indúlati
         E kegyes anyától,
Hív karjai közzé vissza bájoljátok,
S nyájas dajkálással megszabadítjátok
         Gyászos hagymázától.

Szilaj képzésinek megnyírvén szárnyait,
Néki a társaság szent aranyláncait
         Szépekké teszitek,
Felfúvó gőz helyett az igaz nagyságot,
Melly ád halandóknak halhatatlanságot,
         Belé lehellitek.

Ki derítheti fel homloka ráncait,
Mellyek gyászba rejtik bármelly virtusait,
         Ha ti elhagyjátok?
Hol arat méltó bért kivűletek, hol nyér
A gyönyörűségből olly részt, mellyhez nem fér
         Sem csömör, sem átok?

Híres volt Ulysses, fényes volt pályája,
De az ész és erő e ritka csudája,
         Bár vallja meg maga,
Ha eleget tett-e a hírnév szivének,
S volt-e hív pár nélkül bújdosó éltének
         Boldog a csillaga?

Ezer csudákat tesz, véget vet Trójának,
Dicsősége ragyog, ég Ogygiának
         Érte királynéja.
Nincs haszna! felzúdúlt tenger hányja veti.
Nem, boldoggá nem más, egyedűl teheti
         Hív Penelopéja!

Az örök rend megáll! Páratlanságodnak
Vétkét fedd, barátom, hogy boldogságodnak,
         Volt eddig sok hía,
Hogy olly kegyetlenűl üldöztek a szelek -
S hogy oh a lángtól is meg nem menthettelek!
         Mint Anchízest fia.

De az elmúltakat fedezzék kárpitok!
Örömáldozatot kíván az a titok,
         Melly magát itt fejti.
Nem, nem feddődés kell! csókold azt a kezet,
Melly annál istenibb boldogságra vezet,
         Ha útját elrejti.

Becsesb az elvétett s ismét megtalált ut.
Ki az igazsághoz tévelygés után jut,
         Forróbban öleli.
Édesebben örűlsz felderűlt egednek
Te is, hogy gyászosbak voltak életednek
         Eddig sok éjjeli.

Gyönyörű derűlés! Melly szépen s hirtelen
Virít Elysium, a holott van jelen
         Venus-Urania!
Melly boldog lelket tesz a föld gyermekéből!
Miként újjá szűli, mintha szent Léthéből
         Adna kóstolnia!

Eljött, eljött hozzád egész udvarával,
A szerelmek, tréfák, játékok nyájával
         Lakást vett házadban,
S a Grátiák soha szebben nem ölelték
Ezeket, sehol több kedveket nem lelték,
         Mint társaságodban.

Melly változás! lantod bájolóbb zengést ád
Már is, hogy a boldog öröm mosolyog rád,
         S az szedi hangjait.
Hattyuszárnyon repűl éneked s életed,
S bátorságos parton csendesen neveted
         A tenger habjait.

Két isten nyit pályát - a hír s a szerelem -
Eredj, s a nemes szív s isteni értelem,
         Mutasd meg, mit érnek;
Hogy a mint bámulni fogja dicsőséged,
A boldogságban is hív unokánk téged
         Válaszszon vezérnek.