Könnyelmű szerelem
Luther senki mást nem hibáztatott, csakis saját magát, amiért feleségül vette Christeen-t. Bármennyire is gyűlölte most az asszonyt, be kellett ismernie, hogy a nő ellenezte a házasságot, és ő maga volt az, aki kieszelte, hogyan csavarja el a fejét.
Márpedig asszonyt elvenni – mármint bírósági engedéllyel[1] – nem csekély dolog az észak-louisianai Black River[2] mentén élő négerek körében. Ha az ember bírósági engedéllyel vesz el egy nőt, akkor a Törvényt is belekeveri a dolgaiba, míg ha csak bolti engedéllyel[3] házasodnak, ahhoz a Törvénynek semmi köze.
– Nem akarlak csak úgy, egyszerűen elvenni, te lány – mondta Luther Christeen-nek. – Úgy gondoltam, elmegyek Columbiába,[4] veszek két bírósági engedélyt, és rendesen elveszlek. Aztán fogjuk azokat a papírokat, és fellógatjuk a kandallópárkány[5] fölé, ahol mindenki láthatja. És akkor szerintem senki nem próbál majd megszégyeníteni téged.
Christeen megadta magát. Az asszonyok már így is köszörülték a nyelvüket rajta és Bulger Doakes-on. Persze semmi rosszat nem tudtak, mert nem is volt semmi rossz, amit tudhattak volna. De Christeen tudta, hogy ha az a nagydarab Bulger folytatja mézesmázos beszédét… nos, egy szegény lány csak egy bizonyos pontig tud ellenállni. Ráadásul Bulger házas ember volt, egy Della nevű nővel élt, ami még botrányosabbá tette a dolgot. A férfi megígérte, hogy elviszi Dellát a boltba, és elválik tőle Christeen kedvéért. De az asszonyok akkor is beszélnének, ha megtenné. Christeen szinte hallotta a jámbor asszonytársak énekét:
„Olvastam az Írást, a Tízparancsolatot:
Más emberét ellopni bűnös dolog!”
Márpedig a „bolti férj” – amikor a pár elmegy a vegyesboltba, és férjként meg feleségként regisztráltatja magát, hogy hitelbe kaphassanak árut – a Black River vidékén társadalmilag teljesen elfogadott volt. És sokkal kényelmesebb is, mint a bonyolult jogi hercehurca az engedélyvásárlással.
Ha Luther bolti papírral vette volna el Christeen-t, a házasság felbontásához elég lett volna szólniuk a boltosnak, hogy többé nem férj és feleség, és hogy ezentúl mindketten külön felelnek a saját számlájukért. Így viszont, hogy a Törvényt is belekeverték a családi ügyeikbe, a házaspár egyikének Arkansasba kellene mennie, hogy megtörje a varázst.
Csak a módosabbak engedhették meg maguknak a bírósági esküvőt. Drága mulatság volt. Először öt dollárt kellett adni az orvosnak egy darab papírért, amin az állt, hogy megveheted az engedélyt. Aztán három és fél dollárt a hivatalnoknak a nagy, díszes engedélyért, ami feljogosított a házasságra. És persze a férfinak ajándékot is kellett vennie leendő arájának – általában egy szép ruhát. Luther négy dollárt és tíz centet fizetett Christeen ruhájáért.
– Tizenkét dollár és hatvan centet fizettem, csak hogy elvegyelek, te lány – morgolódott. – És ez húsz dollárral több, mint amennyit érsz. Foghattam volna azt a tizenkét dollár hatvan centet, és elmehettem volna a kirándulóvonattal[6] New Orleansba, meg vissza.
– Bárcsak elmentél volna valahová – vágott vissza Christeen. – Akkor nem lennék hozzáadva egy olyan kis nyamvadt töpörtyűhöz, mint te. Lehet, hogy te vagy a legjobb gyapottermesztő a vidéken. És lehet, hogy neked van a legnagyobb hiteled a boltban. Meg meglehet, hogy több bagót tudsz elrágni, mint a többi férfi, de hogy pocsék férj vagy, az biztos.
Egy kis faházban[7] éltek, jó egy mérföldre[8] a fő teleptől, közvetlenül a folyóparton. A főnöknek volt egy nagy darab új irtásföldje, amit meg akart műveltetni, és mivel Luther megbízható volt, szorgalmas, és jól bánt az öszvérekkel, rábízta a távoli új földet gyakorlatilag felügyelet nélkül.
Luthernek ez majdnem olyan volt, mintha bent lakna a telepen. Egész nap dolgozott, egész éjjel aludt. De Christeen számára nehéz volt. Hiányoztak neki a szomszédok. Rettegett a hosszú sétáktól a földeken át a boltig. Igyekezett otthonossá tenni a kis házat: színes papírszalagokat lógatott a mennyezeti dongadeszkákról, és szépia színű képeket rakott a falra a katalógusból. De nem tudta beleélni magát. Kitartóan dolgozott a földeken, kapált, és a legjobbak közé tartozott. De egy csapat asszonnyal kapálni egy dolog, egyedül kapálni meg egészen más. Panaszkodott Luther-nek, de nem talált együttérzésre.
– Elvettelek, te lány – mondta a férfi. – Most meg itt szekálsz. Hoztál nekem bagót a boltból?
Christeen bevallotta, hogy aznap nem járt a boltban.
– Persze hogy nem – mondta Luther. – Mert nincs ki a négy kereked. De én? Én egész nap kint szántottam, és kértem, hogy hozz egy tábla bagót. De nem! Neked csak azon jár az eszed, hogy milyen magányos vagy, nekem meg el kell gyalogolnom egészen a boltig, hogy rághassak egyet, pedig fáradt vagyok, mint a kutya.
A termés szépen fejlődött. Luther korábban kelt, és estig dolgozott. Christeen soha többé nem felejtette el a bagót. De ahogy teltek a napok, látogatásai a boltban egyre hosszabbra nyúltak. És egy nap úgy intézte, hogy azon a földön keresztül térjen haza, ahol Bulger szántott – csak hogy váltson vele pár szót, mondta magának.
– Úgy belefáradtam annak a kis töpörtyűnek a látványába – mondta Bulger-nek –, hogy a szemeim valósággal megfájdultak, úgy kívántak téged látni.
– Igazán? – Bulger megállította az öszvért, és megpihent az ekeszarvak között. – Hát bébi, lehet, hogy fel tudnám bontani a házasságot Dellával, hogy elvegyelek téged, ha szépen beszélnél hozzám.
– Nem lehet – jelentette ki határozottan Christeen. – Én és Luther hivatalosan vagyunk együtt.
– Erre gondoltam én is – mondta Bulger. – Vedd rá, hogy menjen fel Arkansasba, amint végez a gyapotjával,[9] és akkor én beköltözöm hozzád. Aztán mi ketten leszedhetjük azt a mutatós termést, amit nevelget, Della meg leszedheti az enyémet…
– Te nem ismered Luther-t – ellenkezett Christeen. – Az a huhogó bagoly nem fogja itt hagyni a gyapotföldjét. Egy bálát ad holdanként, és szinte jobban szereti, mint saját magát.
– De győzd meg – unszolta Bulger. – Neked könnyen jár a szád és édes a nyelved. Ha férfi az illető, hát el tudod te küldeni akár Guineáig[10] is a beszédeddel. Édes szavakkal beszéld rá, hogy menjen Arkansasba, hallod?
Aznap este Christeen mindent beleadott. Luther vacsorája pont olyan volt, ahogy szerette, az asszony beszéde pedig csupa méz és cukor. Óvatosan hozta fel a témát. – Úgy hallottam – vetette fel –, hogy rengeteg bérmunka van fent Arkansasban, pont miután az utolsó kapálás megtörtént.
– Igen? – Luther leharapott egy darabot a vacsora utáni bagójából, és élvezettel kezdte rágni.
– És abból, amit hallok – folytatta Christeen –, idén ősszel aligha fogod tudni akár csak ingyen is odaadni a gyapotodat. Nemhogy eladni.
Luther rágott és gondolkodott. – Ki mondta neked ezt a badarságot? – kérdezte.
Christeen fészkelődött. – A boltban beszélik – hazudta.
– Bulger talán bérmunkát akar vállalni? – kérdezte hirtelen Luther.
Christeen idegesen tördelte a kezét. – Honnan kéne tudnom, hogy milyen munkát akar Bulger szerezni? – vágott vissza. – Nem törődöm én Bulger dolgával. Elég nagy gazfickó, hogy törődjön a magáéval! Azonnal rájött, hogy ezt az utolsó mondatot nem lett volna szabad kimondania. De a szíve mélyén tudta, hogy ez a színtiszta igazság!
Luther kiköpte a dohányt, felállt, és szembenézett Christeen-nel. – Asszony – mondta –, van némi eszem. Ne próbálj meg átverni.[11] Ha tetszik neked Bulger, hát menj és házasodj össze vele, mert én nem kedvellek téged. De amíg velem vagy házas, nem tűröm, hogy más férfi járjon az eszedben. Csak azért vettelek el, mert amikor ideköltöztem, a főnök azt mondta, hogy nősüljek meg. Nekem meg elborult az agyam, és elvettelek, mert te voltál a legnagyobb bolond a telepen, én meg őrült voltam. De ha azon kaplak, hogy megcsalsz, nem csak téged verlek meg. Nem ám. Téged is megverlek, meg Bulger-t is! Azzal sarkon fordult, bement a házba és lefeküdt.
Christeen csendben, alázatosan hallgatta végig a beszédet. De amikor a férfi ahhoz a részhez ért, hogy megveri Bulger-t, az már sok volt. Hangos nevetésben tört ki. – Te? – kérdezte. – És még kicsoda?
Ez kedd este volt. Szerdán esett az eső, és Luther nem tudott dolgozni a földeken, így azzal töltötte a napot, hogy a szabadidejében vágott tűzifát összekészítse. A gőzhajó kapitánya három dollárt fizetett egy egység[12] fáért.
Christeen továbbra is naponta elsétált a boltba, de kerülte a találkozást Bulger-rel. Végül is Luther-nek igaza volt. Törvényesen házasok voltak. A férfi jó sok pénzt adott ki ezért – tizenkét dollár hatvan centet –, és a nő a szíve mélyén tudta, hogy feleségként nem ér neki annyit.
Aztán meg az emberek szerettek pletykálni. Az asszonyok egyik botránytól a másikig éltek. És ha viszonya lenne Bulger-rel – úgy, hogy mindketten házasok –, a többi nő megszégyenítené és kikergetné a telepről. Egy férjes asszonynak óvatosnak kellett lennie. Bulger-t nem szégyenítenék meg; rajta csak nevetnének, és azt mondanák: „Az a nagy gazfickó nem akárki! Állandóan a nőket hajkurássza! Ez a Bulger, ez tud valamit!” De őrajta nem nevetnének. Összeszednék a gyerekeiket, ha meglátnák, és szívnák a fogukat.[13] „Ott megy az a romlott Christeen” – mondanák. „Nincs benne egy szemernyi szégyen se! Jó ura van, de muszáj más férfival a tilosban járnia! Sose volt jó semmire, és csak egyre rosszabb lesz.”
Vasárnap este, az istentiszteleten történt a nyílt szakítás. Bulger basszust énekelt a kórusban, Christeen pedig a női szólamot vitte. Luther, aki nem énekelt, a templom hátuljában ült, és gyanakodva figyelt.
Amikor Christeen kiénekelt egy magas hangot, Bulger-re nézett, és megremegtette a hangot a szájával. Erre Bulger egy mély, brekegő hangot hallatott, amivel „körbeölelte” Christeen hangját. Aztán sokatmondó pillantásokat váltottak.
Luther az egész istentisztelet alatt forrongott a dühtől. Amikor az összejövetel véget ért, egyenesen Bulger-hez ment. – Te majom! – mondta. – Te az én feleségemnek énekeltél!
– Menj innen, Luther – tiltakozott Bulger. – Én nem keresem a bajt.
– Nem kell keresned – jelentette ki Luther. – Már meg is találtad. És a farzsebe felé nyúlt. Később azt mondta, csak a bagójáért nyúlt, de Bulger azt állította, azt hitte, Luther borotvát ránt. Akárhogy is, amikor megmozdította a kezét, Bulger ököllel állon vágta.
Másnap Luther a gyapotföldjén dolgozott, az utolsó simításokat végezte. Fájt az álla. Nem tudott enni. Még a bagót sem tudta rendesen rágni. – Csak beveszem a számba – morgolódott –, és kiszívom belőle a nedvet, mint egy kisbaba a szalonnabőrből.[14]
A hét közepére végzett a gyapot megmunkálásával, és elkezdett még több tűzifát kihordani a gőzhajók számára. Ő és Christeen a lehető leghűvösebb viszonyban voltak. A nő időre elkészítette az ételt, hogy ne legyen ok a vitára, Luther pedig csendben evett, hogy ne provokáljon. Szombat délre hat egység fa állt takarosan felrakva a folyóparton.
– Nos – mondta Luther hanyagul –, lévén szombat, gondolom, átmehetnénk a boltba.
Felvették a legjobb ruhájukat, és csendben legyalogolták a mérföldet, mindketten unalmas időtöltésre számítva, de vidámban reménykedve.
A boltnál összegyűlt többi munkás és családtagjaik csevegtek és bolondoztak egymás közt, jóindulatú békességben élvezve a heti szabad délutánt. Luther és Christeen besétáltak a boltba. Luther a pulthoz ment, és kért egy tábla Star-t, két doboz szardíniát kinyitva, meg kekszet. Christeen egy csoport asszony közé húzódott, akik a nagyhangú Bulger köré gyűltek.
Bulger sajtot és kekszet evett, beszédével lázban tartva a nőket. – Igen – mondta –, én és Della szakítottunk. Ő túl jó nekem. Nekiadtam a termésemet, leszámítva, amivel itt tartozom a boltban. És én? Én asszonyvadászaton vagyok. Jobb, ha vigyáztok, hölgyeim!
– Micsoda férfi! – kiáltotta az egyik nő. – Esküszöm! Egy hölgy sincs biztonságban, ha itt ólálkodik! Ez a Bulger nem akárki! – Ezen mindenki kuncogott.
– Bulger már csak ilyen! – csipogta Christeen. – Így bánik a nőkkel! Nem lehet bízni ebben a férfiban, férjként meg pláne nem!
– Ó, jó férj vagyok én – tiltakozott Bulger. – Csak az a baj, hogy olyan feleséget kell szereznem, amilyet én szeretek. Már ki is néztem egyet. És amint el tudom választani a férjétől, úgy elveszem feleségül, hogy azt se tudja majd, mi történt vele!
– Hm! – horkantott fel Christeen. De a vére a füle hegyéig bizsergett. – Fogadom, ezt mondtad Dellának is.
– Bébi – mondta Bulger, suttogó dörmögésre halkítva a hangját –, ha azelőtt láttalak volna, mielőtt összeházasodtam Dellával, nos, én és te…
– Te, Bulger! – Luther, aki épp akkor vette át a vásárolt holmit, odalépett a csoporthoz. – Te édelegsz a feleségemmel!
Bulger épp mondani akarta Luther-nek, hogy ez csak baráti beszélgetés, de amint kinyitotta a száját, Luther egy tele szardíniásdobozt vágott egyenesen az arcába.
A verekedés rövid volt. Bulger-nek meglepetésében elakadt a szava, de aztán nagy öklével Luther állára sújtott.
Luther feltápászkodott és eloldalgott. Dühös volt; úgy érezte, megalázták. És a legrosszabb az volt, hogy neki volt igaza. Bulger volt a hibás, mégsem tehetett ellene semmit.
Rövidesen hazaballagott, otthagyva Christeen-t a boltban, hogy folytassa a csevegést Bulger-rel. Ahogy áthaladt saját gyapotföldjén büszkeség töltötte el, hogy az övé a legszebb az egész ültetvényen. Derékig ért, és a nagy, kékeszöld levelek alatt már megjelentek a lila virágok.
– Ez igen, ez gyapot – mondta magának. De még a beszédtől is fájt az álla. – Fogadom, Bulger csak azért bánt így velem, hogy elüldözzön, és megszerezze a gyapotomat. Nem a nőm kell neki. A gyapotom kell neki.
Hazament, és kiült a tornácra, ahol a folyó felől jövő szellő hűtötte. Átgondolta a helyzetet. Christeen megpróbálta hazug módon Arkansasba küldeni. És amikor ez nem sikerült, Bulger nekilátott, hogy elverje oda. Arkansasban akarták tudni, ami persze nemcsak a gyapotföldjét hagyná szabadon Bulger számára, de el is választaná őt Christeen-től, hogy a nő és Bulger összeházasodhassanak.
– Ha csak arról lenne szó, hogy megszabaduljak Christeen-től – morgolódott –, megérné negyvenszer is elmenni Arkansasba. De senkinek sem fogom odaadni az ültetvény legjobb gyapottermését. Előhúzta a zsebéből a tábla dohányát, és harapni készült belőle. De az állában nyilalló fájdalom megállította.
A gyapot még több mint egy hónapig nem lesz szüretelhető és eladható, viszont az álla a jelen pillanatban fájt. Ösztönösen az a gondolat jutott eszébe, hogy Arkansas lehetne a megváltás számára mind Bulger-től, mind Christeen-től. – De ez egy átkozottul jó gyapottermés – tette hozzá.
A további töprengést a gőzhajó érkezése szakította félbe. Hirtelen bukkant fel a kanyarban, és kikötött a farakásnál. A rakodófőnök felmérte a fát, és a rakodómunkások minden további nélkül elkezdték a fedélzetre hordani. Luther leballagott és a könyvelő behívta az irodába.
– Körülbelül hat egységet mértünk – mondta. – Tizennyolc dollár. – Átadta Luther-nek a pénzt bankjegyekben.
– Most nem Arkansasba mennek, vagy igen? – kérdezte Luther.
– Épp onnan jövünk – mondta a könyvelő. – Most New Orleansba megyünk. Velünk jöhetnél. A kapitánynak hiányzik pár rakodója, és ingyen elvisz. És rengeteg mókában lehet részed odalent azzal a tizennyolc dollárral.
Luther elvigyorodott. – Nem, uram – mondta. – Én úgy terveztem, inkább Arkansasba mennék.
– Keddhez egy hétre jövünk vissza – mondta a könyvelő. – A kapitány most csak a fád egy részét viszi el, a többit majd felfelé menet vesszük fel. Akkor felszállhatsz.
Luther kisétált a partra, vissza a házához. A rakodók felrakták a fa egy részét, és a hajó elindult.
– Talán tényleg nagy móka lenne New Orleansban ezzel a tizennyolc dollárral – döntötte el hirtelen Luther. – De – tette hozzá – a hajó már rég elment.
A naplementét gyorsan követte a sötétség, és Christeen még nem ért haza. – Talán tényleg ráférne az emberre egy kis szórakozás New Orleansban – ismételgette Luther. – Talán a kirándulóvonat is jár. Eddig mindig csak halogattam, hogy elmenjek arra a kirándulásra –
Hirtelen felkelt, és elindult. Aznap éjjel legyalogolta a kilenc mérföldet Columbiáig, és volt néhány órája aludni az állomáson, mielőtt befutott a kora reggeli vonat, amely vasárnapi kedvezményes árakkal és a négerek számára külön kocsikkal közlekedett.[15]
– Retúrjegy – mondta neki a pénztáros –, és a hazautat nem tudod elinni.[16] Vigyázz rá, miután a kalauz visszaadta.
Luther az út minden mérföldjét élvezte New Orleansig. És New Orleanst még a vonatnál is pompásabbnak találta. A Rampart Street-től a Claiborne Avenue-ig és vissza mindenütt kielégítette örömre éhes lelkét.
És volt ott a cukros limonádénál valami erősebb innivaló is, amit egy nagyon barátságos, jól öltözött úriember mutatott meg neki, aki felettébb megkedvelte Luthert. Bementek egy helyre, ahol asztalok voltak, férfiak és nők ittak, beszélgettek és mulattak, és ők is ittak egyet. Az első korty olyan volt, mint Bulger ökle, de miután Luther lenyelte, már jó volt. Még néhány ital, és nagyon kellemesen érezte magát. Aztán nagyon elálmosodott.
Reggel volt, amikor felébredt. Egy hordó mögött kuporgott egy nagyon mocskos sikátorban. Fájt a feje, és nehezen mozgott a nyelve.
– A kutyafáját! – nyögte. – Uhhh!
Felállt, és próbált tájékozódni. – Biztos történt valami, de semire nem emlékszem – gondolta.
Végigtapogatta a zsebeit. Eltekintve a retúrjegytől üresek voltak. „Talán ez hazavisz” – döntötte el; kérdéseket téve körbejárta a környéket, míg végül eljutott az állomásra. De a vörös sapkás férfi kinevette.
– A vonatod éjfélkor elment – mondta. – Akár el is dobhatod azt a kirándulójegyet, mert másik vonatra nem érvényes. Mehetsz gyalog.
Visszaballagott a Rampart Street-re. Hirtelen eszébe jutott, hogy előző délután óta nem evett semmit, és ezzel a felismeréssel együtt erős kávéillat csapta meg. Úgy tűnt, mintha az egész világ kávésbódékkal lenne tele.
Sokáig próbálta kitalálni, hogyan juthatna egy csésze kávéhoz egy pénz nélküli ember idegenek között. Végül kétségbeesésében bement a sok kis büfé egyikébe, amelyet egy anyás kinézetű öregasszony vezetett.
– Asszonyom – kezdte alázatosan –, kérem, legyen szíves…
A nő gyanakodva nézett rá. – Hadd lássam a tenyeredet – mondta nyersen.
Luther megmutatta munkától kérges tenyerét.
– Vidéki nigger, mi? – találgatta az asszony. – Lejöttél a kirándulóvonattal, és berúgtál, fogadom. A Saratoga Street-en. Na, nem fogom hagyni, hogy egy bolond éhen haljon egy ötcentes kávé meg fánk[17] miatt.
Miközben Luther a forró, erős kávét kortyolgatta, és az abba mártott fánkot majszolta, az öregasszony kihúzta belőle a történetét.
– Ne hagyd, hogy az a semmirekellő elvegye az asszonyodat is, meg a gyapotodat is – mondta a nő. – Hadd vigye az asszonyt, mert az Isten úgysem áldja meg azt a nőt, aki megcsalja az urát. De a gyapotot ne hagyd neki. Az a dolgod, hogy hazaérj, mielőtt elviszi a gyapotot.
– De messze van gyalog – vetette közbe Luther.
– Szerezz munkát – mondta neki az asszony. – Spórold meg a béredet, és utazz vissza úgy, ahogy jöttél. Úgy hallom, rengeteg munka van lenn a folyónál. Negyven centet fizetnek óránként a rizshordásért, lenn a Bienville Street-i rakparton.
Követve a részletes útbaigazítást, Luther megtalálta a Bienville Street-i rakpartot. Valóban sok munka volt ott. Hosszú sorokban meneteltek a négerek, mindegyik egy zsák rizst cipelt a kikötött gőzhajókra és bárkákra. Nézte őket néhány percig, próbálva eldönteni, melyik sorba álljon be, és miközben nézelődött, öntudatlanul a farzsebéhez nyúlt a bagójáért. Az is eltűnt!
Azonnal eszébe jutott, hogy előző délután óta nem bagózott, és hogy ez borzasztó hosszú idő egy embernek bagó nélkül.
– Hát ez mindennek a teteje! – kiáltotta. – Épp azon voltam, hogy munkát szerezzek, de hogy dolgozzon az ember, ha nincs mit rágnia?
Körülnézett. A fészer alatt volt egy büfé, ahol szendvicseket és üdítőt árultak. És bagót! Luther meglátta a szögletes, lapos dobozt a pult egyik végén megdöntve. Odasietett.
– Kérnék abból a Star-ból, Főnök – mondta Luther alázatosan –, de nincs pénzem…
A férfi ránézett Luther-re. – Dolgozol? – kérdezte.
– Még nem – ismerte be Luther.
– Akkor eredj innen – mondta a férfi. – Itt pénzbe kerül az áru.
Luther visszatért a rakpartra, és leült egy hordóra. Soha életében nem kívánt még annyira egy falat bagót! Nézte a munkások hosszú sorait, akik negyven centet kerestek óránként – pénzt, amire szüksége volt, hogy hazajusson –, de nyelve hiába kutatta szája dohánytalan üregeit.
Nemsokára egy mogorva külsejű fehér ember jött oda. – Akarsz dolgozni, te gyerek? – kérdezte. – Negyven centet fizetünk a rizscipelésért.
– Igenis, uram – mondta Luther. – Borzasztóan szeretnék dolgozni.
– Akkor meg mi a baj? – kérdezte a férfi. – Túl lusta vagy, mi?
– Nem, uram, Főnök – tiltakozott Luther. – Nagy bajban vagyok. Nincs rágódohányom, és az az ember ott nem ad, hacsak nem fizetek érte. Nekem meg nincs pénzem, és nem is lesz, amíg el nem kezdek dolgozni. És az agyam annyira ráállt a bagóra, hogy nem tud ráállni a munkára.
A férfi elnevette magát. – Hadd lássam a kezedet – mondta, és Luther ismét megmutatta munkától megviselt tenyereit.
– Fogd ezt a tízcentest – mondta a fehér ember –, és vegyél magadnak egy pofa bagót. Aztán gyere vissza, és add meg a nevedet.
Luther öt napig folyamatosan dolgozott. A fizetésnap szombat délben volt, de mivel állandó munkája volt, az asszony, aki kávét adott neki, hitelezett neki ételt, szállást, és napi egy tízcentest egy kis darab dohányra. Amikor eljött a fizetésnap, volt elég pénze, hogy hazahajózzon.
Nem sokat gondolkodott ez idő alatt. Túl elfoglalt volt – napközben a rizscipeléssel, éjjel meg az alvással –, hogy azon aggódjon, mit kezdjen Christeen-nel, Bulger-rel és a gyapottermésével. De néha, épp mielőtt elnyomta az álom, az öregasszony tanácsa csengett a fülében: „Menj vissza, és ne hagyd, hogy elvegye a gyapotodat.”
Az első nap és éjszaka a gőzhajón eseménytelenül telt. De nem sokkal azután, hogy elhagyták Baton Rouge-t, Luther hirtelen felfedezte, hogy a dohánytáblája majdnem elfogyott. Beosztotta az utolsó adagot a második napon, és ameddig csak bírta, éjszaka is. Másnap megpróbált „kölcsönkérni” egy rágást a rakodóktól, de úgy tűnt, egyikük sem bagózott. Cigarettát adtak volna. De Luther rágni akart. Azt javasolták, próbáljon venni a bárban, a kazánfedélzeten.
– Már nem tartunk rágót – mondta a csapos. – Senki nem veszi már. Mit szólnál egy cigarettához?
Luther megmondta, hogy nem dohányzik.
– Próbáld meg az egyik szivart – javasolta a csapos. – Rágni talán megjárja; szívni nem valami jók.
Luther vett egy szivart öt centért, és elkezdte rágni. Nem volt valami jó, aztán gyorsan egyre rosszabb és rosszabb lett. Negyedóráig dolgozott rajta, végül feladta.
– Én vagyok a legnagyobb bolond, akit valaha láttam – ismerte be magának Luther. – Vehettem volna egy egész táblával a pénzemből, mielőtt eljöttem New Orleansból. Vagy ha otthon maradtam volna, most a kandallópárkányomon lévőt rághatnám. De nem, nekem New Orleansba kellett mennem szórakozni. Meg kellett betegednem, éheznem kellett, dolgoznom kellett rizst cipelve, mint egy öszvérnek, el kellett veszítenem a tizennyolc dolláromat, amit favágással kerestem, és lehet, hogy elveszítem a gyapottermésemet, meg hogy meg sem szabadulok Christeen-től. Mindezt azért, mert nincs agyam.
Röviddel azután, hogy eldobta a szivarját, szédülni kezdett. Leült a fedélzetre. Aztán lefeküdt. A hajó ingadozása zavarta. És hamarosan hányinger fogta el.
Amikor a hajó elhagyta a Mississippi folyót az Old River[18] felé, Luther azt hitte, meg fog halni. A rövid úton az Old River-től a Red River-ig nem nagyon érdekelte, hogy meghal-e vagy sem. De amikor a hajó bedugta az orrát a Black River-be, kezdte jobban érezni magát. Ismerte a Black River-t, s tudta, hogy már nemsokára otthon lesz.
– Van majdnem egy egész tábla bagóm otthon a kandallópárkányon – mondta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. – Majdnem egy egész tábla. A boltban vettem, múlt hét szombaton, és csak egy kis darabot vágtam le, hogy legyen a zsebemben.
Amikor a hajó befordult a kikötőhelyre Luther farakásáért, nem várta meg, hogy leengedjék a hidat. Amint ugrástávolságra ért a parthoz, leugrott. Felszaladt a parton, a háza felé. De megállt, mielőtt odaért volna. Mert a tornácon, a legnagyobb családi idillben, ott ült Christeen és Bulger!
– Az a nigger beköltözött a helyemre – kiáltotta.
De ez csak egy pillanatig aggasztotta. Az elméjében sokkal erősebben élt egy hosszú, vastag, fekete tábla rágódohány képe, amely ott pihent a házban, ahol hagyta, mint Christeen és Bulger látványa. Rohant tovább.
Látta, hogy Christeen mond valamit Bulger-nek, mire mindketten felkeltek és bementek, becsukva maguk mögött az ajtót. Luther az ajtóhoz ment és megpróbálta kinyitni. Christeen belülről bereteszelte.
– Nyisd ki az ajtót, te bolond! – ordította. – Nyisd ki az ajtót, és…
– Menj innen – figyelmeztette Bulger hangja. – Mi elváltunk tőled, öcskös. Te már nem laksz itt.
– Nyisd ki az ajtót – követelte Luther.
– Mi nem akarunk bajt, Luther – kezdte újra Bulger. De Luther nem hallotta. Lelépett a tornácról a kis farakáshoz, és felkapta a fejszét. Néhány erőteljes csapással betörte az ajtót, és kezében a fejszével, vad tekintettel berontott.
A kandallópárkányhoz rohant, megragadta hőn vágyott dohánytábláját, és leharapott egy kiadós darabot.
Az íz áradata a szájában és a nyelve körül hatalmasan megnyugtatta, és körülnézett a szobában.
Christeen a sarokban nyüszített, mint egy ijedt gyerek, Bulger pedig térden állt a szoba közepén.
– Ne üssön meg azzal a fejszével – könyörgött. – Luther úr, kérem, uram! Nem akartam elvenni az asszonyát. Maga viszont elhagyta, elment, és elvált tőle Arkansasban…
Luther felfogta, hogy teljesen ura a helyzetnek. – Te semmirekellő, alattomos kígyó– üvöltötte felháborodva –, elvetted az asszonyomat, aztán kétszer állon vágtál! Nem voltam Arkansasban, és ez még nem minden. Nem is fogok Arkansasba menni. Itt maradok ebben a házban, és leszedem a termésemet. És amikor ezzel végeztem, szórakozni fogok, amíg el nem jön az ideje, hogy megint ültessek.
Christeen megzavarodott. – De Luther – tiltakozott –, én és Bulger összeházasodtunk a boltban, és mi itt lakunk...
– Igen? – kérdezte Luther maró gúnnyal. – Én meg te a bíróságon házasodtunk össze, és mi is itt lakunk. És a bírósági házasság erősebb, mint a bolti házasság.
– De nem élhetünk itt szégyenben – tiltakozott Christeen. – Azt hittem, elmentél Arkansasba, és ezért váltam el tőled, és mentem hozzá Bulger-hez. Most két férjem van, és ez szégyen. Az asszonyok mindenhol megszégyenítenek majd.
– Biztosan megteszik – értett egyet Luther –, és én nem is bánom.
Hirtelen Bulger életre kelt. – De ha én és Christeen – vetette fel – felmennénk Arkansasba, és összeházasodnánk, nos, az elválasztana minket tőled, és te itt lakhatnál, én meg ő ott lakhatnánk, ahol akarunk, és akkor senki sem lenne megszégyenítve.
Luther és Christeen elcsodálkozott Bulger érvelésének egyszerűségén. – Van ész a fejedben, öcskös – ismerte el Luther. – Több, mint nekem. Te és Christeen menjetek fel Arkansasba, és váljatok el tőlem. Magam is gondolhattam volna erre, csak hát nincs ész a fejemben.
– Nincs semmi baj veled, Luther – vigasztalta Bulger. – Csak túl kicsi vagy verekedéshez. Sajnálom, hogy akkor kétszer állon vágtalak.
Luther-t elárasztotta a nagylelkűség. Hátranyúlt a kandallópárkányra, és letépte a házassági engedélyt meg az orvosi igazolást. – Tessék – mondta. – Megkaphatjátok az orvosi papíromat meg a hivatali engedélyeket. Mert én soha többé nem akarok semmilyen törvényes házasságba belekeveredni.
– Drága jó Luther! – kiáltotta Christeen szeretettel. – Nem voltál valami nagy férj egy olyan lánynak, mint én, de teljesen rendben vagy!
– Na – tanácsolta Luther –, ne álljunk itt arról cseverészni, hogy milyen jó vagyok. Jobb, ha szeditek a batyutokat és mentek. Amint felrakták a fát, a hajó indul Arkansasba. És a kapitánynak kell egy rakodó.
Atyai szeretettel nézte Christeen-t és Bulger-t, ahogy összeszedték és batyukba kötötték személyes holmijukat. Látta, hogy Christeen egy dobozból elővette esküvői ruháját, és vágyakozva nézte.
– Elviheted azt a ruhát, Christeen – mondta Luther nagylelkűen. – Neked adom, csak hogy kisegítsem régi jó barátomat, Bulger-t. Meg aztán… Della bele se férne.
Jegyzetek
- ↑ Eredetiben Courthouse License: Ez az állam által elismert törvényes házasság. A folyamat: El kellett menni a megyeszékhelyre (a történetben Columbia), ki kellett tölteni egy engedélyezési kérelmet, a jegyző ellenőrizte a törvényes feltételek meglétét, és ha kiállította a díjköteles engedélyt, azzal már le lehetett bonyolítani a házasságkötési ceremóniát, amelynek megtörténtét rávezették az engedélyre (lásd korabeli dokumentumok angolul). Általános előfeltétel volt egy díjköteles orvosi igazolás az általános egészségi állapotról – különös tekintettel az akkoriban nagyon elterjedt nemi betegségekre (bővebben angolul). Továbbá, az USA számos állama tiltotta és büntette a vegyes házasságot egészen az USA legfelsőbb bíróságának 1967-es ítéletéig, amely a tiltást alkotmányellenesnek minősítette (Richard Loving pere Virginia állam ellen. Bővebben angolul). A gyermekek törvényesnek minősültek, az apa vezetéknevét viselték, és jogosultak voltak apjuk vagyonának öröklésére (ha volt neki). A házasság felbontásához törvényes válásra volt szükség, ami gyakran más joghatóságba / államba való utazással és / vagy ügyvédek bevonásával járt.
- ↑ Black River: Számos folyó viseli ezt a nevet Az USA-ban (lásd angolul). Bradford Black River-je a Ouachita (angolul), a Tensas (angolul) és Little (angolul) folyók Jonesville-i egyesülése (angolul), amely a Red River-be ömlik. Sok térképen ez az alsó szakasz is Ouachita néven szerepel. Lásd leírás (angolul) és térkép
- ↑ Eredetiben Commissary License: Ez egy társadalmi és gazdasági megállapodás, amely az ültetvényekre volt jellemző: a munkások gyakran nem készpénzben, hanem „utalványban” (hitelben) kapták meg fizetésüket, és mindent az ültetvény tulajdonosának helyi boltjában vásároltak meg. A tényleges pénzbeli elszámolás a gazdasági év végén, a termény értékesítése után történt. A folyamat: Egy férfi és egy nő odament az eladóhoz, és kijelentette: „Mostantól fogva együtt élünk.” Az eladó bejegyezte ezt a főkönyvbe, egyesítette a számlájukat, így közös hitelkeretből vásárolhattak élelmiszert és egyéb termékeket. Az ültetvényen mindenki elfogadta, hogy házasok, de az állam házasságon kívülieknek tekintette őket. A gyermekek jogi szempontból törvénytelenek voltak, és nem voltak jogosultak apjuk örökségére, kivéve, ha az apa hivatalosan elismerte, vagy végrendeletében figyelembe vette őket. (Az ültetvényes munkások szinte soha nem végrendelkeztek). A gyermekek az apa nevét használhatták, de a születési anyakönyvben (ha volt ilyen) az anya leánykori neve alatt vagy „ismeretlen apa” megjelöléssel szerepeltek. A „válás”: Mivel a törvény nem érintett, csak vissza kell menni az eladóhoz, és azt mondani: „Válassza szét a számláinkat, már nem vagyunk együtt.” Ez azonnali volt és ingyenes. Az, hogy egy pap vagy egy prédikátor is megáldotta a párt, nem változtatott a jogálláson.
- ↑ Columbia: sok Columbia nevű település van az USA-Ban. Itt a louisianai Columbiáról van szó a Ouachita folyó nyugati partján, amelynek a történet idején 700 – 800 lakosa volt. Bővebben angolul.
- ↑ Eredetiben mantelpiece: Bár az angol elnevezés ugyanaz, nem a kastélyokban vagy a polgári otthonokban látható elegáns, márványkeretes kandallóról van szó, hanem egy egyszerű, téglából vagy vályogból épített tűzhelyről a ház külső oldalán, melynek tüzelőnyílása a szobában volt. Lásd fotó. A kandallópárkány általában csak egy durva deszkalap volt, amelyet a tüzelőnyílás fölé szögeztek. Ez volt a szoba legbiztonságosabb, legmagasabb helye, ahol a néhány szárazon és biztonságban tartandó dolgot tárolták: gyufát, dohányt, okmányokat, Bibliát stb.
- ↑ Eredetiben ’scursion train: A 19. század végén és a 20. század elején az amerikai déli államokban a vasút kedvezményes hétvégi, csak meghatározott vonatokra érvényes és nem átruházható jegyekkel csábította az utasokat. Ezáltal az utazás megfizethetővé vált olyan ültetvényes munkások számára, mint Luther, akik ritkán rendelkeztek készpénzzel. „Kalandutak” voltak, amelyek az embereket a vidékről a nagyvárosokba (például New Orleansba, Memphisbe vagy St. Louisba) vitték, ahol szerencsejáték, italozás és zene várt rájuk, majd hétfő hajnalban visszavitték őket, éppen időben a munkába. A „kiránduló” vonatok gyakran zajos, ünnepi társasági események voltak kerekeken – egy buli, amely abban a pillanatban kezdődött, amikor az ember felszállt a vonatra.
- ↑ Eredetiben cabin: Egyszerű faház, amelynek két típusa létezett: a tartósabb, faragott rönkökből épített, ill. a sokkal olcsóbb, fűrészelt deszkákból készült ház.
- ↑ Kb. 1,6 km
- ↑ Eredetiben crops is laid by: egy régimódi mezőgazdasági kifejezés, amelyet ma már sok anyanyelvi angol beszélő sem ismer, hacsak nem a 20. század elején nőtt fel egy farmon. Gyapot termesztése során rendszeresen szántani / kapálni kell a sorok között, hogy elpusztítsák a gyomot és laza maradjon a talaj. Mint a kukorica estében. Idővel a növények olyan magasra és bokrosra nőnek, hogy ha öszvérrel és ekével szántanának a sorok között, letörnék az ágakat és tönkre tennék a termést. Így hát eljön egy bizonyos nap a nyár elején, amikor utoljára szántják / kapálják a földet. Ekkor egy kis földet halmoznak fel a növények tövéhez, hogy megtámasszák őket, majd szó szerint „félreteszik a termést” (lay by). Azaz abbahagyják a munkálatokat, amíg eljön az őszi betakarítás ideje.
- ↑ Itt arról a nyugatafrikai régióról van szó, ahonnan az USA-beli rabszolgák túlnyomó többsége származott. Bővebben térképpel angolul. Az iskolázatlan földművesek számára ez túl volt a világ végén.
- ↑ Eredetiben snake-in-de-grassin‘: Úgy viselkedni, mint kígyó a fűben. Megtéveszteni, meglapulni, és várni az alkalmat a támadásra.
- ↑ Eredetiben cord: száraz térfogat mértékegysége, amelyet az Egyesült Államokban és Kanadában a tűzifa és a cellulózfa (nyesedék) mérésére használnak. 1 cord ~ 3,62 m³. Bővebben angolul (a magyar köböl ~ 6.82 m³)
- ↑ Eredetiben suck their teeth: Afrikai és Karib-térségi kultúrákban használt nonverbális gesztus, amely nemtetszést, frusztrációt, bosszúságot vagy dacot fejez ki egy éles, hallható hanggal, amelyet a száj és a fogak összeszorításával, levegő beszívásával hoznak létre. A kifejezés azt a cselekvést írja le, amikor ezt a hangot közvetlenül egy másik személy felé irányítják, ezzel erős negatív érzelmeket vagy valamivel / valakivel szembeni elutasítást fejezve ki.
- ↑ Eredetiben: like a baby suckin’ on a middlin’ skin – kisbabáknak adták a fogzással járó fájdalmak enyhítésére
- ↑ Az afroamerikaiak a Jim Crow-törvények értelmében csak a számukra kijelölt kocsikban utazhattak.
- ↑ A kedvezményes jegyek csak az adott vonatokra voltak érvényesek és nem voltak átruházhatók.
- ↑ Eredetiben sinker: nehéz, sűrű fánk, amelyet gyakran az előző napi fánkmaradékokból készítették, sziruppal, fűszerekkel és néha mazsolával összedolgozva. A modern, könnyű és levegős fánkokkal ellentétben ezek általában annyira sűrűek voltak, hogy ha egy csésze kávéba dobták őket, elsüllyedtek. A nagy gazdasági válság idején (1930-as évek) ezek alapvető, olcsó ételek voltak, amelyeket utcai standokon árultak a munkásoknak és a szegényeknek.
- ↑ Old River: A Mississippi egyik hatalmas U-kanyarjának a maradványa az 1831-es folyamszabályozást követően, Angola közelében, a 304. folyami mérfödnél. Részletesen angolul Angola: Fegyintézet a Mississippi torkolatától számított 300. folyami mérfödnél. Bővebben angolul
