Két vándor (Gárdonyi Géza)
| Két vándor szerző: Gárdonyi Géza |
A villamos kocsi búgva halad kifelé a városból. S ülnek-állnak benne, szinte sokan is. Középtájon egy negyvenéves forma alázatos munkás-asszony ül és mellette két bámész fiucska. Ötéves az egyik, talán négy a másik. Fehér-viaszszínű és soványka mind a kettő. Térdig-érő nadrágocska van rajtok s mállott harisnya, rongyos cipőcske. Madzaggal átkötött ruha-motyó az ölükben.
A villamos búgva haladoz. Az asszony alázatosan ül a két gyermek között. Az arcán lilaszinnel társult piros foltok. Derekon kötött barna pamutkendő rajta, s a lábán felhajlott orrú férficipő. Nagy elfásult kezében gondosan szorongatja a három menetjegyet.
Hogy a villamos kilódul a négy és ötemeletes házak sorából, a júniusi napfény beillan egy-egy percre a kocsiba.
- Nap süt, - szólal meg örömmel a nagyobbacska fiú.
-Tyüt, -mondja a kisebbik is elmosolyodva.
S hogy a napfény az arcába tüz, nagyboldogan behunyja a szemét.
Kalapos és kövér asszonyság ül velök szemben.
Krétaszín ruha van rajta és begyes-gőgös nyugalom.
Gyémánt függője a kocsi rezgése szerint reszket, s valahányszor a zsebkendőjét előveszi, gyöngyvirágillatot terjeget maga körül. Megszólal kegyesen:
- Magáé ez a két kicsi?
- Oh dehogy, - feleli pislogva a munkásasszony. Isten ments! Árvák ezek, csókolom a kezit.
- Árvák.
- Az. Ma halt meg az anyjuk, ma. Talán még ki se hűlt.
A sopánkodó rozsdás hangra minden szem az árvákra fordul. Megbámulják az arcukat: Értelmes fekete-szemű az idősebb. A kisebbik csak kis bamba töksifejü. Az idősebbiken matrózgalléros fakó kék ruhácska van, és szennyes fehér zsokésapka. A kisebbiben meg tiroli vadászruhácska és nagyszélű szalmakalap. Látszik, hogy elviselt ajándék-ruhák.
A villamos búgva haladoz. Az asszony megvonja a mutató-ujját az orra alatt. És folytatja:
- Vicéné vót, tetszik tunni a Podmaniczky-útcában, ahol én. Az. Én a helyibe vagyok. Jó hely. Sok finom lakó. Csak épp hogy a pincébe van a mi helyünk. Nekem nincs gyerekem, hálistennek.
A nagyobbik fiúcska megrezzen:
- Fa! - kiáltja örömmel. Ahun is...
- Pa, - mondja a kicsi is. Ahun is...
A vicéné tovább beszél:
- Ezek is ott születtek, ott nőttek. Csak épp a pinceajtóba vót szabad játszadozniok. Dehát én nem vállalhatok nyűgöt...
Nyel és a tenyerébe törli a száját:
- Mert tetszik tunni, - folytatja, - ma reggel leesett az asszony: A lépcsőház ablakát tisztította, és leesett. Az. Meghalt. A mentők vitték el. De meghalt. Szegény kis árvák...
Az idősebbik fiúcska arca elfancsolodik: könynyekre fakad. A kicsi ránéz. Ő is könnyez. A vicéné szennyes zsebkendőt vesz elő a kisebbiknek a zsebéből, és megtörli vele az orrocskáját.
S közben tovább beszél:
- Az a különös, naccsága, hogy az ura is úgy halt meg a múlt őszön, mikor összedőlt az épületállvány a Rákóczi-téren. Az. Ámbátor nem ő vót az apjok, nem. És nem is vót hites ura. Csak úgy tetszik tunni nacscsága. De azér jó, rendes ember vót: hazahordta a bérét. Még vasárnaponkint se részegedett meg. Ámbár a halála előtt való vasárnap igen, akkor az egyszer...
- Madár, - kiáltja a nagyobbik fiu. Nézd...
- Madáj! - örvendezik a kicsi.
S föltérdel a padra, hogy jobban kinézhessen az ablakon.
A vicéné csöndességre inti őket.
- Csitt Gyuri! - mondja az idősebbiknek. Te se kiabálj Lajcsi.
- Fertyi vagyok én, nem Lajtyi, - szól vissza mosolyogva a kicsi.
Az asszony tovább beszéli, hogyan esett le a gyermekek anyja, milyen finoman bántak vele a mentők, hogyan halt meg mingyárt a kórházban.
A két gyerekkel nem tudták, mit kezdjenek? Elvitték őket ebéd után a Rottenbiller-útcai árvaházba. Dehát ott ezt mondták, azt mondták. Végre is a házmesternének eszébe jutott, hogy a gyerekeknek valami rokonuk járt ott egyszer vagy három éve husvétkor, éshogy az a rokon ember Besnyőn lakik.
-Suszter, csókolom a kezit, vagy csizmadia. Ámbár ilyenkor mán köszörűs. Ugy mondták. Mert tetszik tudni, nyáron mezítláb járnak a falusiak.
A villamos búgva haladoz.
Az elbeszélés érdeklődést kelt. Az ajtóban is áll egy nyurga csontos írnokféle öregúr. Hosszú a haja, mint a festőké, és a kabátja gallérját érthetetlen okból feIhajlítva viseli. Érdeklődéssel szemléli az árvákat.
- Disznóság! - szólal meg egy kocsmárosforma rőt bajszú utas. Árvákat így bizonytalanságnak vetni...
- A jó Isten gondot visel rájok, - sóhajtja egy boltosnéforma igen keleti szemű asszonyság. S kérdő pillantást vet a vele szemben ülő beretváltarcú úrra, kiről azt véli, hogy pap vagy színész, - ámbár szabadnapos lakáj is lehet, vagy zsoké, - de mégis inkább pap, mert fekete cérnakeztyűt visel.
A beretvált-arcú vállat von, és gúnyos vonalak futnak át az arcán.
- A jó Isten...
Az írnokforma megütközik.
- Az asszonyság helyesen vélekedik, - szólal meg az ajtóban. Lehetetlen, hogy az Isten lelkéből Földre szakadt lélek, csak úgy cél nélkül, számba vétel nélkül hányódjon, mint a széltől ide-oda sodrott hitvány falevél. Hitvány fa-le-vél!
Egy hidegszemű baka ül az ajtó mellett. A szeme elkerekedett a hallottakra, mint a bámuló macskáé. Helyeslőn biccent.
A beretvált arcú monoklit nyom a szemére.
- Az pedig úgy hányódik, - mondja dacosan. Ugy hányódik. Mert több értéke nincsen.
A villamos erősen csenget.
Az írnok is belenyúl a felső zsebébe és cvikkert nyom az orrára.
- És honnan tudja ön, hogy nincs több értéke?
- Látom. Ime ez a két kis pinceféreg. Ugyanabban a házban élnek gyermekek bőségben is.
Bőségben is, uram. Akinek juhai vannak, nem csapja egyiket rossz legelőre, másikat jóra.
A baka macskásan bámul és helyeslőn biccent. Az írnok a fejét rázza:
- A birkának nincs szabadakarata. Az embernek van. Vagy legalább is volt. Ki tudja melyik lélek mióta él? Ki tudja hányadik testében lakik ez a két árva is? Ki tud-ja?
A beretvált arcú elképedve néz a beszélőre. Az arcán aztán ujra gúnyos vonalak futnak át. A monoklit leejti, s kinéz az ablakon.
Az írnokféle öregurat láthatóképpen bántja ez a fitymálás.
- Ki tudja? - ismétli még emeltebb hangon. Lehet, hogy az előbbi testök aranyos koporsóban rothad még valahol. Le-het! Bizonyára pompázó hatalmasok voltakaz előbbi testökben. Bi-zo-ny-ára. Lehet, hogy háborut vezettek egymás ellen és ezernyi gyermek jutott az ínség rongyai közé miattok. Miattok. Most nekik azt kell átszenvedniök. Azt. És ahogy egymásra agyarogtak az előbbi életükben, most egyetlen vigasztalásuk egymásnak a szíve lesz. Egy-más-nak a szí-ve!
A baka bámul és helyeslőn bólint. A beretvált arcú hangtalanul nevet.
Az írnok vállat von:
- Emberi észszel megítélni a világrendet... Ki tudja, micsoda végtelen értelmű nyugodt szem néz alá a magasságból, felhőkön is áthatoló erővel?
Ki tudja? És a Szem talán épp erre a két gyermekre van irányozva. I-rá-nyoz-va. Talán a Szemben az a gondolat fordul meg, hogy ez a két árva szenvedni jött ide a maga akaratából, tehát szenvedni fog. Szen-ved-ni fog! Eddig pincében laktak, holnap talán már semmi hajlékuk se lesz. De azért nem fognak elveszni. Nem fog-nak el-vesz-ni!
A kocsi valami kanyarodóhoz ér. A beszélő megtántorodik. Csontos vén keze az ajtófélfába kap.
- Nem fognak elveszni!- ismétli keményen. Mondjuk például: ezt az idősebbiket egy bolgár kertész vállalja magához, a másikat egy özvegy parasztasszony. Öz-vegy pa-raszt-asz-szony! Nem emberségből, nem, mert emberség az emberben van legkevesebb, - az emberben! Hanem a bolgár ingyennapszámost akar nevelni, az asszonynak meg libapásztor kell. Az kell neki: li-ba-pász-tor! De mindegy az. Mondjuk: hogy a bolgár meggazdagszik és adoptálja ezt a fiut. A-dop-tál-ja! S ez a fiu méginkább megneveli a vagyont: lesz belőle vénségére kastélyos és ezerholdas földesúr! Föl-des úr!
A baka bámul. A beretvált arcú gúnyosan köszön és kiszáll a kocsiból.
Az írnok is bólint és a bakának beszél tovább:
- No: és mivel holtig a szájaizében érzi az ínség kenyerének a keserűségét, ke-se-rü-sé-gét, tehát testamentumot csinál, amelybe ezt fogja beleirni: Egy milliónál nagyobb vagyonomat alapítványul hagyom: A-la-pit-vá-nyulha-gyom! A kamatját adják ki évről-évre annak az országgyűlési képviselőnek, aki a legjobb törvényjavaslatot terjeszti a ház elé a nyomorgó szegényeknek jómódba való juttatásáról...
- Amen! - szólal meg lelkesülten a boltosné.
- Igen szép, - mondja a krétaszín ruhás kövér hölgy is.
A baka bólint.
Az írnok nekimelegülten folytaja:
- És a kisebbik? Például az iskolában vonja magára a tanító és a tanfelügyelő figyelmét. Vagy a papét. A pa-pét! Lehet hogy a pap a kis-szemináriumba tolja be. Ott is kitűnik. Kitü-nik. Lesz belőle pap, lesz belőle püspök. Püs-pök! S mivel-
hogy neki is holtig a szájában az árvaság kenyerének keserű íze, lesz belőle árvaházaknak alapítója. Ár-va-há...
- Amen! - kiáltja ismét a boltosné.
A baka elővon a táskájából egy prófontmaradékot.
- Éhesek vagytok-e? - kérdezi a gyermekeket.
- Éhes - feleli Gyuri, a nagyobbik.
- Én ity - mondja Fercsi, a kisebbik.
A baka kétfelé töri a kenyeret. A két gyerek visszahelyezkedik a padra, és nagy étvágygyal falogat.
A villamos búgva haladoz tovább.
Az írnok beül a kocsiba a beretvált arcunak a helyére és a boltosnénak beszél tovább:
- Nem vagyok próféta, de valahogy így lesz. Így lesz! Mert sok minden látszik hiábavalónak ezen a Földön, de semmise hiábavaló, sem-mi-se! Legkevésbbé a szenvedés. A szenvedés mindig a legnagyobb értékeket termeli magának a szenvedőnek is, meg a társadalomnak is. A leg-na...
A villamos megáll.
A baka kisiet.
Az írnok is felugrik és kisiet.
Leszáll a boltosné is.
A kalapos kövér asszonyság hallgatva bámul a két fiúcskára.
A villamos csenget és továbbindul.
A vicéné meghatottan suttogja:
- Igen szépen beszélt az az úr...
És sóhajt.
A krétaszín ruhás hölgy a sóhajtás után szigoruan néz rá, és az orrához emeli a zsebkendőjét. Pálinkaszagot tapasztalt ugyanis.
A vicéné ismét sóhajt:
- Értesíteni kellett vóna a temetésrül, értesíteni, de nem tudtuk a nevét.
A kövér úrhölgy meglebegteti az orra előtt a zsebkendőjét. A kocsi gyögyvirágillattal telik meg. A hölgy az erszényébe nyúl, és két húszfillérest választ elő.
- Nesztek, kicsinyek, vegyetek rajt cukrot.
- Köszönöm, - mondja örömmel a nagyobbik.
- Tötyönöm, - mondja a kisebbik is.
És mind a kettő boldogan pillantgat a tenyérkéjébe, a pénzre.
A villamos búgva haladoz.
A kalapos kövér asszonyság fölkel és gyöngyvirágillatát kiviszi az állóhelyre. A harmadik megállónál le is száll.
Mások is szállnak le. A kocsiban alig négy utas marad.
A két gyerek újra a padon térdel, s bámul ki az ablakon.
Az asszony meghúzza a nagyobbiknak a kabátját.
- Üljetek szépen. El ne veszítsétek a pénzt! Adjátok íde: elteszem, hogy el ne veszítsétek.
A két gyermek készségesen odaadja a pénzt. Az asszonyt aznap látták először. Dehát a házmesterné rája bízta őket, éshát a pálinkaszag is bizalmat keltett bennük.
A villamos búgva haladoz. A két gyermek ül engedelmesen, komolyan, ostobácskán.
Végre is elérkeznek Göldöllőre. Onnan már gyalog kell továbbmenniök. Az asszony kézen vezeti őket, és nagyokat lép a fölhajlott orru férficipőben.
- Ne bámészkodjatok! - mondogatja. - Ne bámészkodjatok!
És a két gyerek futni kénytelen, mint a csirke a tyúk mellett.
Az asszony csak lépi-lépi a nagyot. És gondolkodik: este lesz, mikorra hazajut, éshát össze kell szednie a holmiját: kötéllel az ágyat; puttonba ami apróság; át kell hordogatnia az új lakásba, az új helyére, a pincébe. Csak egy rozoga ágy meg két piszkos ferslóg, de mégis vagy tíz fordulás. Ha most mingyárt visszatérhetne a villamossal, nem kellene későn este cipelkednie.
S megáll:
- No gyerekek, hát most már magatok is elmehettek tovább. Isten nincs már messze. Csak mindig az úton maradjatok. Egy óra mulva falut értek. Láttok benne egy szép templomot. Nagy kőfallal van körülkerítve. Az. Ott aztán kérdezősködjetek: hol lakik a suszter? Ha több suszter is van a faluban, majd azok eligazítanak. No Isten áldjon meg. Igazis hát: mondjátok meg a bátyátoknak vagy kiteknek, hogy hónap temetik anyátokat a Rókusból. Az ágyát-mijét meg aki örökös, vigye el. Isten áldjon meg... Hát csak arra menjetek.
Megcsókolja mind a kettőt és visszasiet a villamos-állomásra.
A két kis sápadt fiu elindul komolyan, engedelmesen, a kis batyut lógatva. Mendegélnek szépen abba az irányba, amelyikbe az asszony rendelte.
Megszokták, hogy engedelmeskedjenek, mindenkinek engedelmeskedjenek.
Tehát mennek és mennek, és elérkeznek majd nemsokára egy faluba. Mi az a falu? Nem tudják. Ezt a szót nem is hallották soha. Dehát valami olyan, amibe el lehet érkezni. És templomot találnak majd. Azt már tudják milyen. Képen látták. Volt nekik képjök sok. A szemetes ládából hordogatta nekik az anyjuk. Aztán majd kérdeznek valakit: Merre Iakík a suszter úr? Mindez érthető, noha kissé homályos.
Dehát azért csak bandukol a két kis vándor engedelmesen.
A nap süt. Három óra lehet az idő. A két gyerek mendegél.
Kissé elfogultak, hogy úgy magukra maradtak. De im fecskék szállongnak előttük, fölöttük.
- Madár! - kiáltja elámulva Gyuri.
S megállnak, bámulnak.
Megbámulják a fákat, a végtelen eget, amely mint valami felsővilági tenger kéklik a világ fölött, még a hab is fehérlik rajta mindenfelé.
Azonban az égnek napsugárral teljes fényessége fárasztó az ő homályhoz és árnyékhoz szokott szemüknek. Maguk elé néznek az útra. S bámulják a kerékvágások hosszú egyenletes vonalát.
Gyuri figyelmét néhány szem gömbölyű kavics ragadja meg. Valamelyik kertbe szállítottak kavicsot, s elpergett.
- Szedjünk, - mondja örömmel.
És szedegetik a kavicsot. Eleinte valamennyit, később csak az igen fehéreket, igen feketéket, vöröseket és formásakat.
Minden zsebök megtelik. Fercsi zsebében egy cérnakarika van, meg egy kék üveggolyócska. A cérnakarikát kidobja. Egy fejetlen ólomkatona is kiesik vele. A katonát és golyót visszadugja a zsebébe. Gyuri zsebében egy csomó madzag van, meg egy harisnyakötőnek a csatja, meg egy üres üvegecske, - kidobja. A csatot is. A kavics szebb, mindennél többet ér. Megtömik vele mindem zsebüket.
Közben megbámulják az árkot is. Gyuri leteszi a motyót és átugrik az árkon meg visszaugrik. Fercsi is leteszi a motyót és lefut meg felfut. Örülnek. A mérföldmutató kő is magára vonja a figyelmöket Fercsi ráül egy percre. Gyuri rááll.
- Hej de nagy vagyok!
Az árkon túl egy helyen csipkerózsa piroslik. Nem nagy bokor, de van vagy tiz virág rajta, s néhánya már kinyílt.
- Vijág! - kiáltja Fercsi.
Gyuri ismét átugorja az árkot. Fercsi is nagysebten utána-kepesztet. Bámulják a bokrot, ünnepet éreznek.
Fercsi szakit egyet a virágból. A tüske megszurja. Szisszen és elejti. Gyuri is szakit. Szisszen és elejti. Gyuri azonban megint fölveszi a virágot. Szopint az ujján és megvakarássza, de azért a virágot nézi.
- A kalapunkhoz - mondja örömmel. Mert eszébe ötlik, hogy a szemetesnek nemrégiben csupa virág volt a kalapja, papirosvirág, de mégis ilyen.
- A talapuntho - mondja Fercsi is.
Hát a Fercsi kalapjához lehet is, de a zsokésapkához bajos. Szerencsére van egy kis feslés a sapka tetején. Egy szálat bele lehet tűzni. Tágít a feslésen, és beletűz három szálat.
De im a bokor körül fü is van. Már előbb is csodálták a szép nagyhajú zöld szőnyeget, amelylyel be van terítve a föld, de az asszony igen sietett velök. Csak most nézhetik meg jobban.
Fercsi lehajol, és belemarkol, és simítja.
- Feküdjünk bele!
- Pékügyünk.
S belefekszenek a fűbe. Fercsi hempereg. Gyuri is hempereg.
Fercsi vígan nyikkant, s körülnéz: hátha a házmesterné reákiált valahonnan? Nem: nincs ott senki. Fercsi kiált:
- Hahó! De jó!
Gyuri is kiáltana, de a szája csak épp hogy elnyílik.
Egy fecskefarku pillangó szállong a fű fölött, feléjök.
- Madár... - rebegi nagy izgalommal. Kis fehér... Nézd!...
- Bálbúl gyön talán? - vélekedik Fercsi. Mert eszébe ötlik, hogy a házban lakó orfeumi hölgy is így kerengve tért haza egy reggel a nagy fehérszárnyú és kékszegélyű - köpönyegében.
- Fogjuk meg! - suhintja Gyuri nagy izgalommal.
A pillangó le is ereszkedik egy magasszáru sárga virágra. A két fiu ledobja a motyót. A lélekzetüket is visszatartva lappanganak feléje.
Gyuri a kezét nyujtja nagyovatosan, kapásra készen...
A pillangó fellibben, elszáll.
- Utána! Utána!
A pillangó csak mosolyogja a két gyereket: könnyü szárnynyal lingallózik előttük a füvek, virágok fölött.
A két kis sápadt arc kipirul a futkosásban. Gyuri már a sapkáját is a markában tartja, hogy azzal csapja le.
A pillangó csak játszik velök.
S íme másik pillangó is jelenik meg! Harmadik is. Az már vöröstarka.
A vörös lebocsátkozik egy virágra.
- Hoci a kalapodat - suhintja Gyuri. Lekapja az öcscse fejéről, és lappangva közelíti meg a pillangót.
A pillangó felröppen, egyet kanyarodik a levegőben s vagy tíz lépésnyire megint leül.
Gyuri még óvatosabban közelíti meg. A mellecskéje vágytól zihál. Még a füle is piros.
No most! Lecsap.
Szorítja a kalapot diadalmasan.
- Megvan!
Ovatosan emeli föl a kalapot. Lesnek alája négykézláb, nagy érdeklődéssel.
Nincs alatta semmi.
- Talán a fü közé bujt?
Nincs.
Mindössze a kalap széle szakadt meg. De az csak egy percnyi elképedést okoz.
Az úton egy parasztkocsi csilingel, s még vékonyabb csengő is hallatszik. Csikó futkos ugyanis a kocsi után.
- Kis ló! - kiáltja örömmel Gyuri.
Fercsinek is tátva marad a szájacskája.
A csikó vígan nyargalász. Feliramodik az árok tulsó partján is, s könnyű lábbal táncol a gyerekek felé. A két gyerek, vesd el magad! menekül előle. Fercsi elbukik.
- Jaaj! - sikoltja.
Mikorra azonban felnéznek, a csikó már az útnak a tulsó felén cepedliz a kocsi előtt.
Bámulnak utána, migcsak látják.
Fercsi egy későn magzó láncvirágnak a golyóját pillantja meg maga előtt. Érdeklődéssel nyúl érte. Pelyhekké omlik a markában.
Bámul. Gyuri nevet.
A pelyhek szépen felemelkednek és útnak indulnak. Még nagyobb a bámulás. Fujják. Sapkával, kalappal űzik a pelyheket.
Gyuri egyszercsak megáll: a domb fogta meg a szemét.
- Gyerünk fel oda!
S vidáman rohannak fel. Ámulva és lihegve néznek körül: mekkora a világ!
A lejtőn azonban méla turbékolás hangzik az egyik fán.
- Galamb! - mondja Gyuri, - szabadon van!
Látni is a galambot. Turbékol édesen.
- Pogjuk meg! - mondja Fercsi.
A galamb elszáll, mikorra odaérnek. De a galambnak a fája is érdekes. Csupa apró csipkezett szélű levél, és a földön kezdődik az ágazása.
- Én fölmegyek rá! - mondja Gyuri.
- Én is.
- Te ne, mert leesel.
Fercsi kedvetlenül szipog és a harasztot rugdossa. Ekközben piros gombát pillant meg a fű szélén.
- Gomba! - kiáltja. Gomba!
Gyuri letekint a fáról. Csakugyan gomba. A gomba érték, tehát zsebre! A kavicsokból egy maroknyi kidobódik. De többet is találnak, tehát csaknem minden kavics kidobódik, s zsebek megtelnek gombával.
Gyuri kiált:
- Karácsonfa!
Egy magányos fenyőfa áll távolacskán a fák közt a lejtőn. Sohse láttak akkora karácsonfát. Ámuldozva sietnek oda. Sütemény és gyertya nincs a fán, de valami érdekes gömbölyű cifraság hever alatta sok. Toboz. Nem ismerik.
- Jó lesz játszani!
A gombák fele kidobódik a zsebekből. Toboz kerül a helyére. A kalap, a sapka is megtelik tobozzal.
De ime valami rémséges morgás hallatszik, mintha a föld alól jönne.
Megdöbbenve fülelnek.
A morgás növekszik. A két gyerek áll és néz. Fercsi kezében lehanyatlik a kalap, s kidől belőle a sok toboz.
Jön a vonat, mint valami sárkány. Ha nem füstölne, s nem látnák hogy kéményből füstöl, bizony megijednének.
A vonat egy helyen eltünik: befutott a domb belsejébe: elnyelte a föld. Csak a morgása hallatszik.
Odamennének megnézni, de ime Fercsi szeme a fa derekára szegeződik:
- Mekkora bogár! Bajszos bogár!
Cincér ül a fa derekán nyugodtan. Hosszu két bajsza akár csak egy vén huszár őrmesteré. Gyanakodva szemlélik: harapós-e? Végre is Gyuri megfogja. A cincér panaszosan ciceg. Örülnek neki, mint valami kincsnek.
- Hova tegyük?
Akkor jut eszükbe a motyó. Abban van egy üres bádog katulya. Irógépszalag volt valamikor benne.
- Hol a holmink?
Fercsi nem felel. A szeme egy kis kék gyíkon áll meg. A gyik is kandikál reá a fű közül. Gyuri is meglátja. Sohse látott affélét. Közelebb lép, hogy mi az? A gyik eltünik.
- Keressük meg!
Előkapja a zsebkendőjét és a közepébe nyomja a cincért. Begöngyöli. Kidob egy tobozt a zsebéből. Be a cincért a helyére.
A cincér negyedóra mulva a háta közepén sétál fölfelé, de ők már nem ügyelnek rá. Ezer mindenféle csoda ötlik eléjök lépten nyomon.
És egy félelmes is: egy harasztos helyen nagy sárga béka ugrik fel. Fercsi megrökken. Békát látott már, de csak aprót, pinceit. Ekkora nagyról nem is álmodott.
A béka ül és néz, néz mereven, világmegvetőn, lefelé hajló szájjal.
A két gyerek hátrál. Fercsi a bátyja kabátjába kapaszkodik. Az is hüledezve néz.
Végre is fog egy galyat: feléje dobja. A béka ugrik. A két gyerek diadalmasan űzi.
És a békának talán tragikus napja lenne, de hopp! - egy kétszarvú szép csiga sétál a lapulevélen, fölfelé...
A csiga a Fercsi zsebkendőjébe kerül, és még ujabb csigák is hozzá. A zsebekben már kavics nincsen, a gombából is csak egy marad, és egy toboz, meg a fejetlen ólomkatona. A zsebek csigával telnek meg. Micsoda játék lesz abból!
Gyurinak a játékról ház ötlik az eszébe, a házról az utazás célja, az utazás céljáról a motyó. Azonban ahogy föltekint, elálmélkodva néz az égre: csupa aranyló tűz, tűz-hegyek és szanaszétszórt tűzrögök a magasságban,
Szinte lerogynak az ámulattól: sohse láttak napnyugovást!
Káprázó szemmel nézik. Gyuri aztán megszólal.
- A ruhánk...
Nézegetnek körül: hol is hagyták? Messze valahol.
- Arra van - vélekedik Fercsi.
S egy cserfa felé mutat, északnak. - Dehogy arra. Erre.
És Gyuri déli irányba mutat.
Arra indulnak, persze, amerre az öregebbik véli. Egy cserfa alatt makkopáncsot találnak. Gyömöszölik azt is zsebre. Egy zsebből kidobódnak a csigák. Makkopánes kerül a helyökbe. Aztán meg gubacsot találnak. Beleharapnak. Nem jó. De jó lesz gurigázni. Micsoda kincs!
És a csigák mind kidobódnak.
Ebben a műveletben különös hang képteti el őket. Kakuk-kakuk...
Hallgatódznak. A hang tetszik. Egymásra mosolyogva hallgatják.
- Kakuk, - mondja Gyuri. De óra van itt is? Mégse lehet óra, mert a kakuk tizenkettőnél is sokkalta többet mond.
- Gyerünk oda!
De még el se indultak, valami gyönyörű nagy sárga bogár közeledik szelíd szép brummogással, és kereng alacsonyan a fű fölött.
- Fogjuk meg!
Elfogják, nézik. Igen szép bogár! És igen jámbor: hogy Gyuri megnyitja a tenyerét, nem repül el, csak sétálgat föl és alá, de legkivált föl az ujjára.
- Tegyük a bajszos bogár mellé.
A zsebkendő nagysebten előkerül, de a bajszos bogár nincs benne.
- Hova lett?
- Ni: megin egy!...
S vígan hajszolják a cserebogarakat. Belepirosodnok, belemelegednek, kiabálnak egymásnak, nevetnek.
Egyszercsak arra eszmélkednek, hogy homályzik a fák alja, homályzik a völgy, a domboldal, csak az ég tüzes még az egyik felén, mintha fénylő vértó volna s aranysziklák benne.
- Siessünk! - mondja Gyuri. - Merre is?...
- Erre - véli Fercsi.
S délnek mutat.
- Dehogy is, - mondja Gyuri - arra. És északnak mutat.
Azonban harangszó hangzik valahonnan a távolból. És ők sohse hallottak harangszót... Állnak, hallgatódznak. A hang oly szép, oly áhítatos, mintha nem is földi hang volna, hanem az éghatár alján, az aranysziklákból hangzana. A homály nőttön nő. És nekik ismét a motyójuk jut az eszükbe. Aggodalmasan sietnek, futnak visszafelé jobbra-balra a fák között.
Fercsi sírva fakad:
- Ne siess úgy!
- De nem találjuk meg - lihegi Gyuri.
S meg-megáll, hogy az öcscsét megvárja. Az arca aggodalmas.
- Gyere, gyere!
A homály nőttön nő. A harang már elhallgatott. Az égen már csak hamvas hegyek állnak. A vértó is elfakult. Csak a cserebogarak brummognak. A homálytól a fák, bokrok feketék.
- Ne siess úgy!
- Gyere!
Már a Gyuri szeméből is csöpög a könny.
- Gyere, gyere...
És sietnek, sietnek, meg-megállnak, nézgelődnek. A homály kék-sötét fátyolként terjedez. És a világnak nincs széle-vége semerre.
Egy helyen haraszt zördül meg a lábuk alatt. Fercsi elbukik valami fagyökérben és sir. Gyuri is leül melléje és némán rídogál.
A homály már oly sötét, hogy a fák csak fekete, néma árnyékoknak látszanak. Álló, hallgató árnyékok. Némelyik olyan, mint valami óriás ember, aki ríngyes-rongyos köpönyeget visel. Dehát azért fák, azok, fák. Az esti párában a lombok, füvek zöldjének illata terjedez. És rejtelmes, csöndes a világ köröskörül. Csak olykor búg el a magasban egy-egy láthatatlan éji bogár, mintha egy-egy eltévedt orgonahang volna.
Aztán ismét csendes a világ.
Fercsi rídogál:
- Édesanyám! Édesanyám!...
Gyuri is rídogál:
- Meghaatt...
- Édesanyám!...
- Hiába hívod, mer meghaatt.
- Sohse látjuk?
- Nem tudom... Eltemetik. Hónap eltemetik. A mentők eltemetik.
- Fődbe?
- Oda.
- Nem gyön ki?
- Nem tudom...
- Édesanyám!
A beszélgetésbe bús szünet szakad. Fercsi belenyúl a nadrágocskája zsebébe és kidobálja a gubacsot. A fejetlen katona is a kezébe akad. Azt meghagyja.
És ülnek könnyes szemmel, gondolkodva.
A csendben valamelyik közeli fán egy édes tündér-sípocska szólal meg: fű, fű, fű, tyiu-tyiu-tyiu.
Elálmélkodva és elgyönyörködve hallgatják. Valami madárka lehet. Hol? A homályban nem látható. De a madárka bizonyosan ott lakik a fán...
Tyiu-tyiu-piii-piii-piii!...
S a dalocska oly boldog, oly megnyugtató, oly altató...
A levegőben is álompárák terjedeznek. Csak az éji madárka dalol tovább:
Fű, fű, fű...
Fercsi a Gyuri ölébe hajtja a fejét, és hallgat, mozdulatlan marad.
Gyuri is elhanyatlik a haraszton és a szeme bezárul.
A csillagok előtündökölnek a magasságban.