Két szék között...
| Két szék között... szerző: Gárdonyi Géza |
Az elbeszélő testes és bicegő járású öregúr. Császárszakállt visel és középen elválasztott, fekete hajat. Pomádézza a haját is, szemöldökét is. A zsebkendője is szagos. A kabátja gallérján piros szegfűt visel. A postaigazgatóság tagja.
Látszik rajta, hogy ő se szívesen beszéli el a történetét. De hát végre is szivarra gyújt, és beszél.
Nekem már gyermekkoromban megvolt a menyasszonyom. Mikor bemutatták, én már ábécés-tanuló voltam, ő még csak pólyás baba.
- Csókold meg, Ferike, a menyasszonyodat! - biztatott az anyám.
S nevettek rajtam, hogy elfintorítottam rá az orromat.
Berta aztán felnőtt. Barna leány lett belőle, s eleven, szinte lobogó vérű, mintha gyorsforralót hordozna a mellében. A szemét erős vonású, vékony szemöldök boltozta: meleg volt a szeme és csodálkozó nézésű. A feje mozdulatai: mint az arabus paripáé.
Mikorra én elvégeztem a jogot, növésben is elért. Tizenhét éves, volt, de olyan sudár, hogy húszévesnek látszott. A családi ebédeken mellém ültették, a mulatságokon velem táncoltatták, a születése napján virágot kellett neki vinnem. Szívesen tettem. Már akkor nem fintorgattam rá az orromat.
Apámnak az óhajtására a postán vállaltam hivatalt. Jogi képzettséggel fiatalon lehetett akkor jó fizetésre kapni. De még el se foglalhattam a helyemet, egy hadgyakorlat az ágyba vetett.
Huszárönkéntes voltam még akkor. Egy augusztusi reggelen egy köves, nagy árkot akartam átugratni, és oly szerencsétlenül estem le a lóról, hogy mind a két lábam eltörött. A karomon és a fejem búbján is kegyetlen zúzódások.
Tessék most egy hónapot feküdni! Mozdulatlannak lenni, mint az egyiptomi múmiák. Nem látni a világból mást, csak aki a szobába lép. Nem hallani egyebet, csak a svájci falióra halk petyegését, meg olykor a dunai propellerek éktelen fütyöldözését.
A Duna-parton laktunk, csaknem szemben a Rác fürdővel.
A menyasszonyom vagy nyolc napon át, reggeltől estig ott szorgalmaskodott szegény az ágyam mellett. De végre is belefáradt. Maga az anyám is sokallta, hogy szüntelenül ott ül, és olvas nekem hírlapot, könyvet, és iparkodik mindenképpen azon, hogy szórakoztasson.
- Hagyd abba, Berta - mondogatta az anyám -, hiszen már rekedt vagy.
- Hagyd abba, gyémántom - mondottam egy délelőttön magam is. - Inkább valami szegény diákot fogadjunk. Egy-két órai olvasás elég nekem.
- Jó - felelte Berta -, én is körülnézek, hogy valami jól olvasó a diákgyereket kapjunk. Legalább addig helyettesítsen, míg fürödni vagyok.
Berta a dunai fürdőbe járt. Remek úszó volt. Szívesebben maradt el a bálról, mint a fürdésről.
Délután már beállított egy félénk leánnyal.
- Találtam egy igen alkalmas leányt - újságolta örömmel. - Az úszómesterem leánya. Ilda a neve, vagyis Ildikó.
A bemutatott leány félő bárányként állt a szoba közepén. Tizennyolc-húsz éves lehetett. Afféle árnyékon nőtt házmesterleány-típus, amilyen százával jár az utcán. Csak kissé fehérebb kezű. A ruhája zöldes habszín muszlin. A fején három csipkerózsával díszített, olcsó matrózkalap. A kezén fehér cérnakesztyű. Egy kopott, karmazsin bőrkötésű könyvet szorongatott.
- És hogy olvas! - lobogott tovább Berta. - Jobban, mint én... Olvastattam vele egy lapot a Karthauziból. Fenomenális! El is hozta. Igen művelt leány ez!
És megsimította a leánynak az állát.
- Ne idegenkedjen, no. Jó család ez.
- Remélem - szólalt meg mosolyogva az anyám. - De hát hogyan díjazzuk, Ilda? Mennyit kíván?
- Mán én megegyeztem vele! - felelte ismét Berta. - Feri még egy hónapot fekszik. Ilda húsz forintot kap arra a hónapra.
- Megelégszik vele? - kérdezte az anyám.
- Meg - felelte szemérmesen a leány. - De előbb tessék talán megpróbálni...
És a szeme szögletéből vizsgálón pillantott rám.
Kedves hangja volt: mint a méhdongás, és a szeme barna, álmodozó. Letetették vele a kalapot. A karosszékbe ültették, az ágyam elé, egy teaasztalkához.
- Hagyjuk magukra - mondotta Berta az anyámnak.
S kivonta az anyámat a szobából.
Az ajtóban visszaszólt:
- Ilda, a könyvek ott vannak a szekrényben.
Csend maradt utánuk.
Én hallgatva ültem az ágyban. A két lábam és a jobb karom gipszkötésben. A fejem is, mint ma a levegőjáróké. Csak épp a szememet bírtam mozgatni.
A lány darabig lesütött szemmel ült előttem, aztán rám nézett:
- Mit olvassak?
- Amit akar - feleltem egykedvűen.
- Jó lesz a Karthauzi?
S a magával hozott könyvet mutatta.
Szerettem volna mondani, hogy olvasson mást. A Karthauzit sose bírtam tovább olvasni a negyedik levelénél. De gondoltam: hadd melegedjen bele a helyzetébe, aztán majd mást olvastatok vele.
A leány megnyitotta a könyvet, és olvasott:
...Egy októberi nap komor reggele...
Lassan és halkan olvasott. A szavak oly különös értelműek voltak, ahogy ő ejtette ki.
...Minden bús vala körültem, őszileg komor s elhagyott.
Hosszú ú-val mondta a búst, és bánatos szemmel: elhagyott. Szinte megbűvölten figyeltem reá.
Milyen más volt a Berta olvasása vagy az anyámé.
Berta olyan hangosan olvasott, mintha valami városligeti gyülekezetnek olvasna, és oly sebesen, hogy alig bírtam a figyelmemmel követni. Neki a szó mind egyszínű volt. Akár azt olvasta, temetés, akár azt, hogy nevetés vagy nevelés, az neki mind azonos hangzású: volt. Betű és betű, szó és szó. De milyen más és más színnel ejtette Ida a szavakat! És micsoda kellemes, lágy zengésű hangon!
Bertának rikácsoló a hangja - gondoltam -, rikácsoló, mint az ijedt tyúké.
- Engedjen meg egy kérdést - szólaltam meg, mikor a bevezetésnek a végére ért. - Hol tanult maga olvasni?
Csodálkozva nézett rám:
- Az iskolában.
- De azon túl is...
- Azon túl senkitől. Nem jól olvasok talán?
- Sőt, éppen azt csodálom, hogy olyan jól olvas.
Elmosolyodott:
- Sokat olvasok. Anyámnak. Esténkint. Mindennap.
- És miféle könyveket?
- Csak ezt az egyet: a Karthauzit.
Értettem már, hogy miért olvas oly színesen és folyékonyan.
A leány mintha látná a gondolatomat, röstelkedve pillogott.
- Próbáltunk mást is, sokszor, de mindig csak erre tértünk vissza. Anyám ezt szereti legjobban. Én is.
- És miféle könyvei vannak még, Ilda?
A leány ismét pillogott.
- Csak katonai könyvek. Apácskám hadnagy volt, azelőtt...
És sóhajtott.
- De hát maga csak nem olvas katonai könyveket?
- Nem. Csak ezt.
- Igazán szépen olvas. És a hangja... oly kellemes...
Megpillogta a dicséretemet, és szemérmesen elmosolyodott.
- Nyafogok. Mondják, hogy nyafogó vagyok.
- Nem. Valami különös lágysága van a hangjának. Mások hangjához képest olyan, mint a trombitához képest az a kis harmonika, amit a gyermekek lehelettel zengetnek.
Hallgatva nézett rám. Látszott az arcán, hogy örül a dicséretemnek.
Aztán tovább olvasott.
Csodálkozva éreztem, hogy a Karthauzi igen szép és érdekes történet. A leány arca is lassankint megszínesedett. Szinte elfelejtette, hogy nem magának olvas. Belemámorosodott. Egy-egy mondat végén meg is állt. Mint az utazó, aki szép vidéken jár, és meg-megáll, elszemlélődik.
...Menj a Rhone partjaihoz, s ha négy fát látsz, s alattok egy követ, tudd meg, hogy egy családi boldogság sírkövénél állsz: alatta nyugszik anyám.
Behunyta a szemét, mintha az ő anyjáról volna szó. Aztán egyszerre felocsúdott, s más hangon, a szavakat szinte egyenkint ejtve folytatta:
...Vannak asszonyok, kiknek látásán a szív önkénytelen megnyílik, kiknek körében boldognak érzed magadat, s jobbnak s nemesebbnek...
Ez a mondás mély húrokat rezdített meg bennem.
Csakugyan vannak olyan asszonyok!
A nagynéném, Kaposváry ügyvédnek a felesége. A meleg szemű, kis bóbitás asszony: a kettős tokájú állával, halántékára simuló, ősz, fényes hajával, minden gyermekarcot megsimogató, puha kezével... Micsoda lelki jóság! Micsoda feljebb járó lélek, mint más nők! Olyan, mint az ünnep a hétköznapok között!
Mikor még latin iskolás tanuló voltam, gyakorta megfordult nálunk. Minden megjelenése olyan volt, mint tavasszal az ablakon besütő napsugáré. Vidámságot hordozott magával és boldogító szót.
Egyszer tán negyedik osztályos koromban azt a mulatságot találtam ki, a kapunk előtt, hogy egy nyakkendőre való bádog csiptetőt akasztottam egy fekete kutyácskának a fülére.
A kutya először csak a fejét rázta, aztán a lábával próbálta lekaparni. Aztán forgott, hogy a szájával elérje a fülét. Forgott oly sebesen, hogy nekivágódott a falnak. Aztán a földre tette a fejét, és tolta a kövön. Nyivogott. Megint leült, megint rázta a fejét, megint forgott.
Én persze kacagtam, hogy dőlöngtem belé.
A néném éppen akkor jött.
Egy pillantással látta, hogy mivel mulatok.
Megállt. Elkomolyodva nézett a szemembe. És csak ennyit mondott: - Ezt nem hittem volna rólad!
Magához szólította a kutyát, és levette a füléről a csiptetőt. Eldobta. S rám se pillantott többé. Fölment a lépcsőn.
Nem mertem aznap a szeme elé kerülni.
Apám, anyám az efféle csínyekért másképp bánt el velem, rövidebben és csattanósabban. De az nem fájt annyira, mint az ő szelíd elkomolyodása.
Sose bántottam többé semmiféle állatot!
Egy pajtásomnak meg az anyja volt olyan csupa finomság, csupa melegség, mintha nem is földi lélek volna.
Hol teremnek az olyan nők? Külön cserépben nevelték-e őket? Vagy egy finomabb emberfajnak a közénk szóródott maradványai?
Csak azt a két nőt ismertem olyan boldogsághintőknek, olyan nemesítő sugarúaknak. A többi legfeljebb utcai-elegáns, tükrös-cifra, szalonban-ibolya, de otthon... Amazok mellett olyan, mint a brüsszeli csipke mellett a kendervászon.
Míg ezen gondolkoztam, Ilda olvasott, olvasott, olvasott. De nekem csak olyan volt az olvasása, mintha méhek zümmögnének a szobámban. Zümmögött, döngicsélt. Egyszer csak elhallgatott. Álmodó szemmel nézett reám:
- Olvassak még? Már két órája... Azt mondták: két órát...
- Köszönöm - feleltem. - Elég volt.
- De ha parancsolja...
- Nem, elég volt.
Becsukta a könyvét. Fölkelt.
- A könyvet itthagyom: hátha olvas magában is?... Ami következik...
És letette a könyvet gyöngédeden, mintha üvegből volna, az asztalkára, az ágyam mellé.
Bólintott:
- Isten önnel - susogta.
S fogta a kalapját, andalgó járással ment az ajtóhoz. Óvatosan nyomta meg a kilincset, mintha attól tartana, hogy zajt okoz, s ugyanolyan óvatosan vonta be az ajtót maga után.
Nekem olyan volt, mintha álomból ébrednék.
Ha Berta olvasott, belekábultam, zúgott a fülem, fáradt voltam utána, mintha manőverről kerültem volna haza. Ilda olvasása olyan volt, mint a jótékony álom.
Az ajtó benyillant. Berta dugta be a fejét:
- Aludtál?
- Nem.
- Hogy vagy megelégedve az olvasóleánnyal? Ugye, fenomenális!
- Köszönöm, gyémántom - feleltem. - Igazán jó olvasót találtál. Talán délelőttönkint is eljöhetne.
Másnap a leány már délelőtt tízkor megjelent.
Csakaz a zöldesfehér ruha volt rajta, amelyik az előbbi napon, és csakaz a csipkerózsás matrózkalap a fején.
A kezében egy arasznyi hosszú, citromszínsárga dália.
- Ha talán szereti a virágot... - mondotta szemérmesen.
- Szeretem, köszönöm - feleltem meglepődve.
Igazán jólesett a szememnek. A virág élet. És a betegnek minden élet látása vigasztaló.
Ilda pohárba tette a dáliát, és az asztalkámra állította.
Azután fölvette a Karthauzit.
- Olvasta, ami következett?
- Nem. Jobb szeretem, ha maga olvassa.
Leült, és csakhamar újra beleédesedett az olvasásba:
...Tudod-e te, mi a szerelem?... Odavetni szívet, dicsőséget, világot egy asszonyért. Érezni e világ közepette, hogy mindenki szenved, hogy boldog vagy...
- Ezt még egyszer, Ilda - mondottam -, nem figyeltem oda.
S ő újrakezdte:
...Tudod-e te, mi a szerelem?...
A többi olvasását megint nem hallottam.
Elgondolkodtam azon, hogy engem voltaképp száraz madzagon vontak a házasság paradicsomába. Mint valami kismalacot.
- Itt a jó fű: legelj!
Berta csak olyan nekem, mint akármelyik iskolás pajtásom. Meg is csókoljuk egymást, mikor jön, mikor megy. Mint ahogy az anyámat megcuppantja, vagy a leánytársait. Se ő nem melegebb tőle, se én. Aztán vannak olyan szokásai, amiket nem szeretek benne. Igen hangosan beszél, és gyakran mondja ezt a szót: fenomenális.
Egyszer meg is szóltam érte:
- Te, Berta, ne mondd minden harmadik szavadban, hogy fenomenális. Hiszen nem is tudod, mit jelent az a szó. Hidd el, hogy nevetnek érte a hátad mögött.
Még megbosszankodott rám.
- Én nem tudom, hogy mi az értelme? Fenomenális ember vagy!
És három napig is hidegen pillantgatott reám.
Vajon meggondolták-e a szülőim, mikor eljegyeztek vele, hogy talán a balsorssal jegyeztek el? Évek óta érzem, hogy nem egyez a gondolkodásunk. Ő olyan... hogy is mondjam: nyers. Jó leány, figyelmes és formás; az öltözködése is gondos, de igen konyhai lélek, szegény.
Ilda a fejezet végére ért. Hogy így egy minutányi szünet támadt, ismét reá fordult a figyelmem.
Az ablakon beszögellő napfény bal felől világos, rózsaszín vonallal szegte be az arcát, nyakát és vállát. Abban az órában be szokták csukni az ablaktáblát, mert amint említettem: augusztus végén járt az idő. De akkor mégse szóltam, se nem csengettem.
Milyen érdekes volna ez festőnek! - gondoltam. Egy szőkés leány, aki árnyékban ül, és a napfény körülszegi. Igazán szép nyak, szép fehér, hajlékony nyak! És a haja, mintha vörösrézszínben fénylő selyemmé vált volna. Az arcának is milyen tökéletesen ovális a körvonala! Mint a görög szobroké.
A szobába Berta lépett be.
- Egy percre - szólt Ildának.
S eligazította az ablakfedőt.
- Hagyjad csak kissé - mondottam. - Nézd, ahogy a napfény beszáll, milyen a körvonala Ildának.
Visszaigazította az ablakfedőt, aztán nevetett.
- Még elsüttetnéd a nappal, szegénykét! Maga meg nem szólna, Ilda!...
S árnyékra igazította az ablakot. A hátam mögött, a párnán is igazított. Aztán leült maga is az ágyam mellé, s figyelt az olvasásra.
Öt perc múlva beleásította a tenyerébe.
- Jaj, de unalmas! Gyönyörűen olvas, de a regény... Csupa valék, menék, láték.
Nevetésre fakadt. S kiment.
Ilda hüledezve nézett utána és aztán reám:
- Unalmas?
- Nem, nem unalmas, Ilda. De pihenjen kissé. Tegnap is sajnáltam, mikor elment, hogy egyszer se szólítottam szünetelésre. Pihenjen kissé a fejezetek végén. Hiszen ennyi olvasás egyfolytában - szenvedés magának.
Hálásan nézett rám, és mosolygott:
- Köszönöm. Nem olyan fárasztó ez nekem, mint gondolja. És ha annyira fárasztó volna is, hogy szenvednék, én nem félek semmi szenvedéstől.
Hm, milyen hangsúllyal mondta ezt: semmi szenvedéstől. Milyen értelmes szem!! És az a finom mosolygás az ajkán... Ez a leány jobb sorsra született!
- Nem fél a szenvedéstől? Maga olyan hangon mondja ezt, Ilda, mintha valami nagy ügy előtt állana, amelyben szenvednie kell.
A parkettre pillogott. Aztán felvonta a vállát, mosolygott:
- A nők szenvedésre születtek - mondotta kitérőn. - Anyám már kicsi koromban megtanított rá, hogy ne boldogságok folyamatának ismerjem az életet...
- A maga anyja igen művelt nő lehet.
- Meghiszem azt - felelte csillogó szemmel. - Ó, az én anyácskám...
Aztán elgondolkodva nézett maga elé, s a szeme elborult.
Kezdett érdekelni az a leány.
- Mi a maga atyja, Ildácska?
- Úszómester. Télen meg vívómester, vagy lovaglómester. De csak úgy: segítő... Mert magunknak nincs vívótermünk, se lovunk.
És erre még szomorúbbá vált. Fölvette a könyvet.
Olvasott.
Egyszer - hogy az ablak tárva volt - behallatszott egy propeller fütyítése. Ilda egy percre abbahagyta az olvasást. Felfigyelt.
- Propeller - mondottam -, itt a közelben van az állomása. Ha talán zavarja a füttyögés, becsukhatjuk az ablakot.
- Nem, nem zavar - felelte pillogva.
Aztán elmosolyodott. Egy laza hajfürtöt visszasimított a füle mellett.
Olvasott tovább.
Mikor végzett, utána néztem. Igen olcsón volt szegényke öltözve, fehér batisztba és lenge szoknyácskába, de a cipője formás volt, mint a Váci utcán sétáló mágnáslányoké, és a járása könnyű.
Olyan üres maradt után a szoba, mikor elment.
Azt a szobát különben is lelkemből meguntam. Ha hanyatt feküdtem, egy elfeketült, vén almáriumot kellett mindig látnom, s rajta a cilinderskatulyámat, és még két kalapskatulyát. Ha balra fordultam, a márványmosdómat kellett bámulnom, vagy a kis svájci órát. Ha meg jobbra fordultam, a fali szőnyegemet kellett néznem. De azon legalább láttam egy mérges szemű oroszlánt, amely szikla árnyékából előlépve vicsorított felém.
S ha magamban voltam, a külső zaj is bántott. Különösen a hajók fütyöldözése. Azok a fene propellerek!... Ma is úgy gyűlölöm a propellert, hogy inkább villamoson járok át a hidakon.
Azon az éjszakán Ilda forgott az eszemben. Milyen kedves az a leány! Van benne valami vonzó. A csipkerózsa is szimpla virág, de ha nyílik, megállok előtte. A kerti rózsák előtt sohasem állok meg.
És egész éjjel hallottam a szava zenéjét: Tudod-e te, mi a szerelem? Hogyan olvasta ezt a kérdést! Érzett rajta, hogy sokszor olvasta, és sokszor elmondta magában is: Tudod-e te, mi a szerelem?
Másnap már az órára nézegettem: de lassan halad az a mutató! Kilenckor nagy harangozást hallok. Nini, hiszen vasárnap van: Ildikó nem fog eljönni.
De azért rá-rápillantottam az órára: hátha mégis eljön?
Mikor a tízet verte az óra, hallom, hogy valaki érkezett. Az anyám beszél vele a szomszéd szobában, az ebédlőben.
Aztán nyílott az ajtóm: belépett mosolyogva. Fehér ruha volt rajta, és egy arasznyi tubarózsa a kezében.
- Lásd - mondotta anyám -, ez a jó leány vasárnap is eljött.
- Hát hogyne - felelte mosolyogva a leány. - A beteg vasárnap is beteg. Nekem ez nem munka.
Kivetette a dáliát az ablakon, és a tubarózsát tette a helyébe.
- Nem fog ártani a szaga?
- Nem - feleltem -, hiszen az ablak éjjel is nyitva van. Köszönöm.
És amíg olvasott, az arcát szemléltem. Micsoda gyöngéd arc! Mintha ő is tubarózsa volna.
Tizenegy tájban ismerős hangot hallok a szomszéd szobában:
- Jobban van-e Feri?
A kérdésre megismertem, hogy Kesztyűs hadnagy. Azért nevezték Kesztyűsnek a kaszárnyában, mert női kesztyűket gyűjtött, balkezeseket. Persze olyan kesztyűket, amelyekhez emlék fűzte. Rámában, könnyen nyitható üveg alatt álltak nála - százon felül, s minden kesztyű alatt egy női keresztnév. Kunkorított bajszú, szeplős fiú volt különben és nőkkel dicsekvő.
- Ami Liszt Ferenc a zongorán, az vagyok én a női szíveken - szokta mondani.
Belépett. Egy önkéntestársam is jött vele. Az is nővadász.
A leány abbahagyta az olvasást, és pirult arccal távozott.
Az önkéntesbarátom utána nézett:
- Csinos. Tán a flastromot ezzel rakatod fel?
A hadnagynak is utána villant a szeme.
- Nem a Steiner lánya? Látásból ismerem. Az apja úszómester. Kár érte. Akkor léptették ki, mikor én tiszthelyettes voltam.
Egyszerre nagy érdeklődés kelt bennem az ismeretlen apa iránt.
- Mért léptették ki?
A hadnagy vállat vont.
- Kártyaadósság. Elkártyázta volna a Szent István palástját is, ha rábízzák. Most is ott veri különben éjszakánkint az asztalt a Török Császárban. A felesége tartja.
- A felesége?
- Az, szegény. Virágokat fest - ahogy hallom -, porcelántányérra, szegfűt, klematiszt, dáliát. Még bárókisasszony korában tanulta. De hogy kerül ide a leánya? És odaki is találkoztunk egy szép, fess, barna leánnyal. Húgod talán?
- Nem. Csak ismerős...
- Terringésit! Az aztán leány! Fene gyönyörű kis bestia!
- Ha akarod, bemutatlak neki.
- Igen lekötelezel.
Csengettem. Az volt a szándékom, hogy megnevezem Bertát menyasszonyomnak, s mulatok a hadnagy megrökönyödésén.
Azonban akkorra már nyílott az ajtó, s maga Berta hozta tálcán a konyakot és három pohárkát melléje.
- Berta - mondottam -, engedje meg, hogy bemutassam magának a hadnagyomat...
A két huszár legott közrevette Bertát, és traktálta szép mondásokkal. Berta meg azt vélte, hogy én megmondtam a menyasszonyi voltát és még szabadabban kacérkodott velük.
A beszélgetésben előfordult, hogy Berta másnap délután Visegrádra megy hajón Bakodyékhoz. Bakody orvosnak a leánya akkoriban jutott özvegységre, s Bertának jó pajtása volt. Őt szándékoltak Bertáék meglátogatni.
A hadnagynak meg Villecz ügyvéd volt a jó pajtása, az özvegynek a meghalt férje. Kesztyűs mindjárt ott előttem nekihevül, hogy éppen ő is oda készül holnap délutánra...
Berta már akkor megszeppenve pillantgat rám, de én csak mosolygok.
- Örülök - mondottam -, legalább nem lesz unalmas a hajókázás.
Látom Berta szemén a csodálkozást, hogy nem vagyok féltékeny. Valóban nem voltam. Szinte magam is csodálkoztam magamon, hogy olyan egykedvűen bocsátom Bertát Kesztyűsnek az ismeretségébe.
Aznap reggel a kötést levette az orvos a karomról meg a fejemről. Talán az okozta, hogy szeretettel néztem mindenkire. Még Kesztyűsre is.
S délután már kezet nyújtottam Ildikónak:
- Isten hozta, kis Ilda. Örülök, hogy végre kezet szoríthatok magával.
Elpirultan tette a kezét a kezembe.
- Én is örülök - rebegte -, hogy jobban van. Ki volt az a tiszt délelőtt?
- Hadnagyom. Az ezredesem küldte, hogy tudja meg: mennyire vagyok?
- Hát ön is... katona?
- Huszár vagyok.
Még inkább elpirosodott. Szinte ijedten nézett reám.
- Ezt nem tudtam - mondta halkan, mintha magában beszélne.
Elmosolyodtam:
- Hát baj az? A beteg katonát apácák is ápolják. Gondolja, hogy vöröskeresztes apáca.
Gondba borult arccal ült le. Valamivel távolabb vonta a székét az ágyamtól.
A tartózkodása még inkább elbájolt.
- Nem adná ide a szivartárcámat? - mondottam. - A füst nem fogja magát bántani. Már tíz napja, hogy nem szivaroztam.
Készségesen mozdult. Gyújtót is gyújtott, és a szivaromhoz tartotta. Akkor láttam, hogy a keze remeg.
Nem értettem, hogy mi zavarta meg annyira. Az olvasása is szórakozottabb volt, mint máskor. Egyébiránt úgyse figyeltem a regénynek minden részére. Az élet erejét éreztem újra, hogy kering bennem. Mégis szép az élet! És valami nagy az értéke az életnek. Aki beteg, az érzi! Csak a lábam volt még gipszben.
Mikor elment, egyszerre visszabágyadtam a gyöngeségembe. A szoba még üresebb volt, mint máskor, a kalapdobozok még unalmasabbak, s a propellerfüttyögés még kellemetlenebb. Az életnek nem látszott semmi értéke.
Pedig anyám is odaült később, és ott kötögetett. Berta is ott csacsogott. Elmondta az újságokat.
Egykedvűen hallgattam.
- Milyen cifra ez - gondoltam -, és milyen szimpla az a másik. Ez olyan, mint a fácán. Az a másik: mint a galamb.
És másnap már nem azért nyújtottam örömmel Ildának a kezemet, hogy nem volt rajta kötés.
- Maga jó lélek - mondottam. - Nem köznapi teremtés, nem.
Csodálkozva nézett rám. A kezét lassan kivonta a kezemből.
Fogta a könyvet, és kereste: hol hagyta abba?
- Beszélgessünk kissé - mondottam. - Feltűnt nekem, hogy tegnap maga nem volt olyan nyugodt, mint szokott lenni. Egész éjjel ezen gondolkodtam. De ne mondja meg, ha nem akarja.
Mosolyogva nézett rám, aztán a széknek a karjára könyökölt.
- Megmondjam? Nem, nem mondom meg...
- Mondja meg, édes kis Ilda. Magának minden gondolata érdekel engem.
Ismét csodálkozva pillantott rám, s a fejét rázta:
- Nem. Magának az nem kellemes.
- Az őszinteség mindig kellemes.
Habozva nézett maga elé, aztán megmondta:
- Megdöbbentem, hogy... maga huszár.
- De hát mi van ebben kellemetlen?
- Anyácskám mindig intett, hogy soha katonával ne álljak szóba. És én meg is mondtam, mikor hazamentem. De anyám megnyugtatott, hogy a betegnek nincs társadalmi állása. Meg hát... hiszen menyasszonya van.
Igen kedves volt, ahogy szemérmesen rám-rám pillantva vallott.
És én azon éjjel megint vele álmodtam. Valami zöldes, nagy vízben láttam, amint a fehér batisztruhájában hanyatt fekve ringott a holdfényben, a lágyan hömpölygő hullámokon. Úszva kísértem. A víz kellemes meleg volt.
- Tubarózsa! Tubarózsa! - mondogattam neki. - Te vagy az én igazi párom!
Akkor a karja megmozdult, és a nyakam köré fonult.
Az álom édessége még a véremben kerengett, mikor a délelőtti olvasásra megjelent.
Csak néztem rá. Mért köszön olyan illedelmes-komolyan? Hiszen alig egy órája a mellemen pihent a feje!...
Megállt, és várakozón nézett reám.
- Adja ide a kezét - mondottam. - És ne vegye el olyan hamar, mint tegnap. Magából gyógyító erő árad belém. Tudja, hogy az emberből mágneserő sugárzik ki?
- Tudom - felelte nyugodtan. - És azt is tudom, hogy a betegekre hat leginkább. Krisztus is kézfeltevéssel gyógyított.
Azonban kopogó lépések közeledtek a másik szobában. Berta szokott olyan szaporán kopogni a magas sarkú cipőjében. El kellett bocsátanom az Ilda kezét.
- Olvasson - mondottam sóhajtva. - Ma már, úgy látom, végzünk is.
- Végzünk - felelte Ilda nyugodtan.
S leült a székbe.
Berta belépett. Aranyszínbe játszó, lilaszín selyemruha volt rajta.
- Hogy vagy? - kérdezte, miközben Ildának is bólintott. - A színed jó. A szemed már nem olyan bágyadt. Még mindig a Karthauzi? Most jelent meg egy jó regény: Utazás a tenger alatt. Ki is írta?... Valami francia. Alighanem Dikkensz.
Máskor szívesen hallgattam a csevegését, de akkor kedvetlenség fogott el. Talán az a bólintás bántott, ahogy Ildát üdvözölte? Illett volna - gondoltam -, hogy kezet nyújtson neki. Hiszen ha szegény is, művelt leány.
- Hogy mulattál tegnap? - kérdeztem egykedvűen.
- Hát... ott nem a legjobban. Amanda még mindig az urát kesergi. Hanem az úton oda és vissza: az a hadnagyod... Fenomenális ember. Sokat nevettünk.
- És a bal kesztyűd? - kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna.
- Elveszett. Hogy tudod?
- Nekiadtad a hadnagynak - feleltem nyugodtan.
- A hadnagynak? Hogy adtam volna? Nem is kérte. De ilyen gondolat!
S láttam a szemén, hogy a gyorsforraló egyszerre felforrant a mellében.
- Ma vagy holnap levelet kapsz tőle - folytattam nyugodtan. - Azt fogja kérdezni, hogy átadhatja-e személyesen a kesztyűdet. Vagy hogy elküldje? Ha azt válaszolod, hogy küldje el, nem fogja elküldeni. De csak válaszold, hogy amint neki tetszik.
Berta elkerekült szemmel nézett reám. Ilda is megkövülten hallgatott. Az óra ketyegését meg lehetett hallani a közénk szakadt csendben.
- Nem értelek - rebegte végre Berta.
S hogy nem feleltem, egy perc múlva újra szólott:
- Az a hadnagy udvarias úriember, s én azt gondoltam, neked cselekszik szívességet, hogy...
- Nekem?
- Azt véltem, mivelhogy barátod...
- Nekem ugyan nem barátom.
- És bizonyára mondtad neki, hogy menyasszonyod vagyok...
- Én ugyan nem mondtam. És mi jogon is mondtam volna? Az, hogy apáink tréfából egymásnak szántak bennünket?... Ez ugyan nem jogosít engem semmire. Se pedig téged nem kötelez irántam semmire.
Mindezt oly nyugodtan és félvállról mondtam, mintha az időjárásról beszélnénk.
Berta elfehéredett. S hogy aznap be volt púderozva, olyanná vált, mint valami gipszből való, lisztporos női szobor.
Csak nézett rám meredten.
Ilda fölkelt, és szótlanul kiment. Bizonyára kínos volt neki a megkülönbözésünket hallgatnia.
- Mi lelt ma? - szólalt meg végre Berta faharang-hangon. - Rosszul viselkedtem?
- Éppen nem. Csak azt gondoltam, talán alkalmatlan olykor neked, hogy kötve érzed magadat. Teljesen szabad vagy. És ha netalán szerencsédnek véled, hogy a hadsereg egy tisztje érdeklődik irántad, nehogy aggodalommal láss engem az utadban.
A szavak simák voltak, de az egykedvű, szinte unatkozó hang bántó lehetett.
Szinte rémült arccal bámult reám. Aztán mélyen behunyta a szemét, és sértődött, fojtott hangon felelt:
- Kiadod az utat, mint valami cselédnek!?
S a fejét büszkén emelve állott a szobám közepén.
Már akkor nem néztem reá, csak nyugodtan magam elé. Sápadt lehettem én is.
Éreztem, hogy a hajóm kerekén nagy kanyarodót fordítottam, nagyot, végzetesen nagyot!
Berta olyat nyögött, mintha a fogát rántották volna ki. Láttam, hogy a zsebkendőjéért nyúl. Kitámolygott a szobából.
Nekem magamnak is különös volt, hogy úgy egyszerre... Nem készültem rá. Csak abban a pillanatban, hogy Ildának olyan leereszkedően bólintott, egyszerre megfordult az érzésem iránta.
Később, évek múltával sokszor eszembe jutott az a megkülönbözésünk. Berta oly ártatlan volt, szegény, benne!... Mert hiszen ha Kesztyűs el is kísérte és mulattatta, az anyja vele volt. Csak örülnöm kellett volna, hogy annyi unalmas nap után, amit mellettem töltött, végre levegőre megy.
De mondom, akkor is furcsa volt nekem, hogy úgy egyszerre elroppantottam a régi, szép aranyláncot, amely a kezünket együvé békózta.
A fal felé fordultam, és a tekintetem a szőnyegen állt meg. A vicsorgó oroszlán, amint előleppen a sziklák árnyékából. Hát az emberi lélekben is lappang ilyen fenevad?
És még ennél az eszmélkedésnél is különösebb volt az az érzés, hogy nem bánom, amit cselekedtem. Semmi megbánás! Szinte megkönnyebbülés!
Ebben a gondolatrendezkedésben az anyám belépése zavart meg. Megállt az ajtóban. Elnyílt szemmel nézett reám:
- Mi lelte Bertát? Sírva ment el.
Vállat vontam.
- Leánysírás. Nem fontos. Délután majd nevet. Aztán megint sír, megint nevet.
De nem nevetett Berta délután se, meg az utána való napokban se. Nem jött többé hozzánk. Lehet, hogy azt várta: írok neki. Bizony, nem írtam.
A kis tubarózsa délután, a szokott órájában megjelent.
Szemérmesen, szinte félve köszönt. Letette a kalapját, s közben pillantást vetett a tükörbe. Aztán a magával hozott sárga dáliát tette pohárba szótlanul, s anélkül, hogy e művelet alatt rám nézett volna.
A tubarózsát is benne hagyta, csupán a legalsó, fonnyadt virágszemet vette le róla, s vetette ki az ablakon.
Aztán a könyvért nyúlt. Leült. Látszott rajta, hogy kerüli a tekintetemet.
- Már csak egynehány lap van hátra - szólalt meg, mintha magában beszélne.
- Valami elmaradt.
Ijedten pillantott rám:
- Mi?
- A kéznyújtás.
Elmosolyodva nyújtotta a kezét.
De milyen mozdulat volt az! Mennyi szemérmesség és kedvesség volt abban a mozdulatban!
- Milyen tréfás ön - mondotta, míg én a két tenyerembe fogtam a kezét.
És elpirult.
A szomszéd szobában zajt hallottam. Elbocsátottam a kezét.
- Köszönöm.
Többet nem beszéltünk. Olvasott. Én megint nem figyeltem reá. Édes elandalodással néztem azt a tubarózsa arcát, szép metszetű ajkát.
Kívül az utcáról, valahonnan a magasból, férfihangú nótázás hallatszott. Palócos ejtéssel danolt valami iparos:
Kiöntött a Sajó vize messzire:
Valamennyi szép leány volt, elvitte.
Fogja ki hát mindenki a magáét:
Ne szeresse soha senki a másét.
Ilda elmosolyodott. Rámnézett.
- A cserepes - mondotta. - A szomszéd házat cserepezik. Becsukjam az ablakot?
- Hát csak csukja, Ilda, ha zavarja magát az olvasásban.
Ahogy becsukta a két külső ablakszárnyat, propellerfüttyítés hallatszott. Egy percre a fordítón maradt a keze, mintha tűnődne, hogy micsoda hang az. Aztán becsukta a belső ablakot is.
Hogy így a külső világ zaját teljesen kizártuk, még mélyebbé vált a csend a szobában.
Olvasott.
Én meg tovább gyönyörködtem az arcában, a fordításra váró, fehér kezében és a hangja zenéjében.
- Íme - mondottam magamban -, ez a harmadik nő, a harmadik brüsszeli csipke, akit elém hoz az élet. És most már látom hogy a női lélek a nevelésben bontja ki a virágát. A Karthauzi... Mindig ezt olvassák az anyjával. Az apa ritkán van otthon. Ők ketten a kis csöndes fészekben egy magasztos regény harmatával öntözik a lelküket. Vérükké vált. Nem a köznapi levegő már a lelkük levegője. A gondolkodásuk átfinomult a Karthauzinak holdsugarakból szőtt történeteiben.
S hogy elandalodva néztem azt az álomleányt, arra fordult a gondolatom, hogy: hátha elvenném feleségül?
Mért ne venném el?
Nemsokára olyan fizetésem lesz, hogy kettecskén megélünk. Az apa kissé kellemetlen figura, de hát el lehet távolítani. Hidegség, ügyes összeveszés... Az anya bizonyára a férjével marad, s tovább festi Zsolnaynak a szegfűket, klematiszokat és rózsákat.
Találhatok-e kedvesebb, ideálisabb lelket ennél?
S míg az érzelmeknek ez a virágfergetege kavargott az agyamban, a leány nyugodtan olvasott, döngicsélt. Nem is sejtette, hogy mennyire más regényt olvasok én őróla.
- Ildácska - szólaltam meg forró hangon -, pihenjen kissé.
Fölemelte az arcát, elmosolyodott:
- Nem vagyok fáradt.
És a fejét oldalt hajlítva, hálásan nézett reám.
- Mégis jó a szemet pihentetni. Olykor kell pihentetni a szemet.
- Igaz.
- Beszélgessünk közben. Vagy nem szívesen beszél velem
- De... Hogyne...
És csókolni való volt az az elmosolyodó, kedves arc, amint a fejét kissé oldalt hajtva, a szemét félig behunyva mondta: hogyne.
De bizony nem beszélgethettünk. Az ajtómon kopogtattak.
A postahivatalból érkezett vendégem: a principálisom.
Ilda félretette a könyvet. Fogta a kalapját, és csak az ajtóból pillantott vissza egy búcsúzó szempillantással.
De milyen különös pillantás volt az! Még éjjel is mindig láttam, amint az ajtóban áll, és pillant azzal a szívig ható, alázatos, álmatag és mégis meleg-szép szemével.
Hej, csodálatos ablak az emberi szem! Világosság fénylik át rajta, s mégse láthatunk belé. Nem, soha. Mért néz mégis mindig minden ember a másiknak a szemébe? Mért véli, hogy mégis beleláthat?
Titok van belől. Minden ember belseje titok. Magának is titok. Csak ösztönileg érezzük, hogy az ablak világossága a belénk helyezett égi örökmécsnek a világossága. Kápolnaablakok az éjszakában. Ki láthatja az oltárt? Az égő gyertyákat? Benne van-e az én nevem is az Ildikó templomában? Ő már oltárkép az enyémben.
Elveszem! A nőt meg kell választani, mert ő adja a férfi életének a harmóniát. Lehet-e harmóniásabb életem mással?
S ez a gondolat boldog eltökéléssé érlelődött bennem.
Szinte sajnáltam, hogy másnap délelőtt helyette az orvos lépett be, s lebontotta a gipszet a lábamról. Délig faragcsált ott.
S nekem folyton Ildikón járt az eszem. Itt volt-e? Várt-e? Leültették-e? Vagy csak állt szegényke a szalonban? Talán délig is ott álldogált?
De nem kérdezhettem.
Pláne az apám kedvetlen volt aznap. Zord érdeklődéssel tudakolta, hogy min különböztem meg Bertával. Hogy én vagyok-e a hibás, vagy Berta?
- Egyikünk se - feleltem. - A hiba ott volt, hogy a jóakaratú szülők meg akarták előzni a természetet.
- Mit csináltak a jóakaratú szülők? - fortyant rám az apám.
- Fogsort csináltak - feleltem nyugodtan. - Fogsort csináltattak a csecsemőnek, hogy a fogzás kérdése el legyen vele intézve. Az igazi fogak azonban mégiscsak kibújtak, és félretolták a mesterségeseket.
Az apám hümmögött:
- Tehát az a hadnagy ottan, az a kunkori bajszú... Értem. No, azért ne búsulj. Majd megtalálod te is - a fogsorodat.
Aztán elnevettük az ügyet.
Még az apám volt a legvidámabb, hogy olyan nyugodtan viselem a szakadást.
A nyelvemen lebegett akkor, hogy szólok Ildáról, de mégse szóltam.
Csak magamban forgattam, hogy milyen arccal, milyen szemmel felelt, mikor kérdeztem: beszélget-e szívesen velem? Hogyan nincs festő, aki azt a mozzanatot meg tudná festeni!
S pillantgattam a faliórára.
Olykor behunytam a szememet, hogy talán azalatt gyorsabban halad a svájci mutató. Lehetetlen, hogy nem késedelmezik! S összehasonlítottam a zsebórámmal.
Végre!... Hallom a hangját, a cipője szelíd kopogását...
A szívem úgy dobogott, mint valami diákgyereké.
Az ajtót szokás szerint az anyám nyitotta ki, s bebocsátotta. Ott is állt kissé, míg Ilda kivonta a tűt a csipkerózsás matrózkalapjából, s letette a kalapot a mosdóra. Kicserélte a virágot másik dáliával. Aztán az anyám visszavonult.
Ilda még háttal maradt felém: a tükörbe nézett, és egyet simított a haján.
- Mennyire vártam! - szólaltam meg mámorosan. - Csakhogy itt van.
Megfordult, és csodálkozón nézett: - Várt?
S az órára is fölpillantott.
- Nem azért, Ilda, hogy késett, hiszen nem késett. Csak vártam, vártam. Oly hosszú volt ez a délután!
- Ha tudtam volna...
- Eljött volna hamarabb is?
- El.
- Már megint elfelejt valamit...
És a kezemet nyújtottam:
- Egy kis gyógyító erőt szegény nyomorék Lázárnak...
Mosolyogva és szemérmesen tette a kezét a kezembe.
- Ó, hiszen ha tudnám...
- Bizonyos lehet felőle. Maga olyan, Ilda, mint az isten márciusi napja. Életet sugárzik. Édes leány! Édes egy! - mondom mámorosan. - Édes egyetlenegy! Nekem olyan, mintha én volnék a mesebeli Árgirus királyfi, s maga a hozzám látogató mesebeli tündér!...
A szeme rámnyílt. Még inkább elpirosodott, a kezét kivonta a kezemből. Leült, és szorgosan forgatott a könyvében.
- Hol is hagytam el?
- Ne keresse, Ilda. Valamit szeretnék mondani.
- Már megtaláltam: Ha a nyár elmúlik... Ugye, itt hagytuk el? Ha a nyár elmúlik, a rózsa elveszti virágait...
- Ilda, édes Ilda! Ha nem kellemetlen magának, hogy beszélgessünk...
Vonakodva felelt:
- Nem, nem kellemetlen.
És piros arccal, nedves szemmel nézett reám. A szobába boldog várakozásnak a csendje szakadt.
- Nézze, Ildácska, én nem leszek mindig beteg. Ma már lefaragták rólam a gipszet is. De még kis ideig ágyban kell maradnom. Szinte sajnálom, hogy oly rövid a betegségem: meg leszek fosztva a maga kedves látogatásaitól. Maga nem is képzeli talán, mennyire boldog vagyok, ha magát láthatom...
A szemét a könyvre sütötte. S hogy egy percre szüneteltem, megszólalt félénken:
- Most már olvashatok?
- Mindjárt olvashat, legédesebb leány! Csak nézzen rám egy percre legalább. Mondja, édes Ildácska: ha fölkelek, fogom-e magát látni? Mert ha azt mondja: nem, én föl nem kelek!
Elmosolyodott:
- De hát miért?
- Ó, Ilda, Ilda! Hát maga se őszinte? Én azt hittem, hogy találtam végre egy lelket, aki nem olyan színjátszó, mint más nők.
A szemét egy percre mélyen behunyta, s mosolygott.
- Én nem vagyok őszinte? Sőt néha őszintébb vagyok, mint kellene.
- Hát akkor mért kérdezi, hogy miért?
Felvonta a vállát:
- Istenem, hát... én nem merem érteni.
- Beszéljek nyíltabban?
Nem felelt, csak nézett zavarodott szemmel, miközben a keble láthatóan hullámzott.
- Édes Ilda! - folytattam. - Néhány hónap múlva én magam mögé vetem a katonai szolgálatot, és szabad ember leszek, nagykorú és jó hivatalú. A szülőim nem fognak akadályozni abban, hogy ne a szívem hajlamai szerint válasszak.
- De hiszen - rebegte reám fordítva a szemét - önnek már van... gyémántja.
Legyintettem.
- Az csak prágai gyémánt volt. Hiszen hallotta, látta...
- Szakítottak?
- Örökre. Bolondság is volt. De tudja, a szülők mindig jót akarnak. Elfogadtam. El is vettem volna, ha magát meg nem ismerem.
- Istenem...
- De az ember sorsát a nagy fordulatokon égi kezek intézik. Higgye el: égi kezek intézik...
Pillogott. Aztán fölemelte az arcát: rámnézett.
- Örökre szakítottak?...
- Örökre.
- Holnap megbékülnek.
- Lehet, de csak barátilag. Eddig is csak barátság kötött össze bennünket. Nekem sejtelmem se volt arról, hogy micsoda szent láng az, amelyet az embernek az igazi párja gyújt a szívében. Az igazi! Édes Ildácska... Maga az igazi! Maga az első megjelenésétől kezdve boldogságot hozott mindig a szobámba, a szívembe. Szeretném, hogy közelről ismerjen meg, Ilda... hogy én méltó vagyok... a maga bizalmára... Meg-meglátogatnám, Ildácska mikor felkelek. És ha nem tudnám megnyerni a maga vonzalmát, Ilda... azt hiszem, nem élném túl.
Ezt már olyan lelkem mélyéből buzogón, olyan forró szavakkal mondtam, hogy a szemem is elnedvesült belé.
Ilda bíborszín arccal ült előttem, és a parkettre nézett. Zavarában a kezét tördelte. Az utolsó szavamra ijedten fordította reám a szemét:
- Ó! Ne mondjon ilyet!...
Láthatta az arcomon, izzó szememen, hogy őszintén beszélek.
- Hát nyújtsa ide a kezét - esdekeltem forró lélegzettel -, azt a gyógyító kis kezét!...
Elhőkölt, és a keblére szorította mind a két kezét. Mintha attól tartana, hogy erővel is megfogom.
- Nem, nem... Várjon... - rebegte zavarodottan. - Istenem... Ön oly jó... és én csak szerencsémnek ismerhetném...
Aztán egyszerre elsápadt. Aggodalmasan nézett reám, és alig hallhatóan susogta:
- Már nem vagyok szabad.
S behunyta a szemét.
Mintha mellbe lőttek volna - ágyúgolyóval. A fejem a párnára hanyatlott. A szemem bezárult. Álom ez, gondoltam, gonosz álom!
Egy percnyi mély csend szakadt közénk, gyászos, vigasztalan, hideg.
Aztán Ilda töredezetten susogott:
- Istenem!... Térjen eszméletre!... Én nem gondoltam... De gyermekkorom óta... És ő méltó ember... Már hajóskapitány... A propelleren... Az őszön eljegyez..
De nekem csakolyan volt a hangja, mintha valami kriptában hevernék, holtak között, gyászosan gomolygó sötétségben, és mintha a hideg őszi szél susogna, amint a vasajtóhoz sodorja a hervadt faleveleket.
Ez az érzés annyira elnehezített, hogy amint a kezem a paplanon nyugodott, megmozdítottam: valóban holt vagyok-e?
Ilda is hallgatott. Éreztem, hogy aggódva és szomorún és sajnálkozva néz reám.
És mély csend állt köztünk. És mintha száz esztendő vonult volna el rajtunk abban a hallgatásban.
Egyszer aztán hallom, hogy fölkel. A szoknyája halkan sussan. Közelebb lép. Illatot érzek. Mintha valami meleg selyem érintené az arcomat, s nyomban reá meleg bársony is. Aztán egy forró, puha ajk az arcomra tapadt.
Mikorra kinyitottam a szememet, már nem volt a szobában.
És nem is jött el többé.
A báró elővonta az óráját.
Ránézett.
Elképedt:
- Né-né-négy óra!
De hát még néhányan nem mondták el a történetüket.
- Holnapra. Megint így, ahogy vagyunk!... - javasolta a szmokingos.
- So-so-sokat beszéltek! - elégedetlenkedett a báró. - Mi-mi-minden történetet e-e-el lehetett volna mo-mo-mondani egy mo-mo-mondatban.
- Hát mondd el Az ember tragédiáját egy mondatban! - fakadt rá a szmokingos.
- Az e-e-ember trragédiáját? Azt e-e-egy szóval is: A-a-asszony.