Kádár Imre: Nászrepülés
| Kádár Imre: Nászrepülés szerző: Szerb Antal |
Az Erdélyi Szépmíves Céh (Kolozsvár) tizennegyedik kiadványa ez a könyv, mely kiállítására nézve a legjobb német példányokkal felveszi a versenyt, papírban, illusztrációban, tipográfiában egyaránt. Maga a mű szintén újszerű, friss regényke. Újszerű volta abban áll, hogy megpróbálja értékesíteni korunk nagy, sokat vitatott és legproblématikusabb tudományos ujdonságának, a pszichoanalizisnak eredményeit a tiszta irodalom területén. A francia, német és angol irodalomban az ilyen kísérletek száma immár légió. Franz Werfel híres regénye óta (Nicht der Mörder, der Ermordete ist schuldig) tulajdonképen már nem is lehet szó náluk «analitikus regényekről», a pszichoanalizis módszere bevonult a regényírás elengedhetetlen technikai rekvizitumai közé; mint ilyennel él vele pl. Thomas Mann a Zauberberg szerelmi részleteiben. Épen ez a fenntartás nélküli recepció, amellyel az irodalom fogadta, bizonyíthatja a pszichoanalizis vitális értékét. Si non è vero, è-ben trovato.
A baj az, hogy Kádár Imre számára a pszichoanalizis nem módszert jelent, hanem valami nagy ujságot, amiről mindegyre beszélni kell. A regény kitünően indul: Vági, az idegorvos sürgönyt kap, a sürgönyt elfelejti felbontani, az elfelejtett sürgöny azonban tovább dolgozik benne, mígnem éjtszaka aztán fejfájás és szorongási érzetek közt kirobban a tudatba. Ezzel azonban a pszichoanalitikus módszer véget is ér. A továbbiakban a pszichoanalizis csak annyiban jelentkezik, hogy szerepel a regényben egy orvos, aki pszichoanalitikus, ezt több ízben hangsúlyozza és hirdeti a pszichoanalizis fontosságát.
Ami azonban az analitikus módszer felderítésére vagy legalább is akármilyen regényírói pszichológia magyarázgatásaira szorulna, az megmarad ősi és ügyetlen misztikájában : regényhős és regényhősnő végzetes szerelme. A hős egy zseniálisnak mondott férfiú, aki végig szeret egy zseniálisnak mondott hölgyet és viszont – mégsem lesznek egymáséi, holott ennek komoly akadálya nincsen, csak a kötet legvégén, amikor a hős, elég váratlanul, meghal.
Miért nem lesznek egymáséi? Mert ők a végzetes szerelmesek. Hisztérikusan, strindbergesen, kétségbeesve kínozzák egymást, megokolás nélkül. Nem mondom, hogy ilyesmi az életben ma már nincs (hisz annyi más és keservesebb dolga van ma az embernek, különösen Magyarországon, nem is engedheti meg magának a luxust, hogy végzetes szerelmes legyen) – de az irodalomban mindenesetre van és igen nagy példák oktatták Kádár Imrét a végzetes szerelemre. Ady Endre Léda-zsoltárai és Szabó Dezső Elsodort Faluja ; mindkét mű nyomasztóan nehezül rá az erdélyi íróra. Csak azt kifogásoljuk, hogy ha már érinti a pszichoanalizist, miért nem alkalmazza módszerét a végzetes szerelemre. Ez igazi regényhez méltó feladat lett volna : kimutatni a «kényszerszerelem» földalatti gyökereit, megmutatni, hogy a halálos szenvedély páthosza alatt mennyi szennyes, kisszerű és feltétlenül elkerülhető motivum lappang ; kigyógyítani regényhőseit és kigyógyítani végre a regényirodalmat ebből a Halálvirág-romantikából, melyet Ady oly könnyeden dobott el magától, kiszolgált attitüdjét, mikor magasabb körökbe lépett és boldogabb vizekre szállt az ének. Kádár beéri azzal, hogy az idegorvos figyelmezteti a hőst, milyen jó volna pszichoanalitikus kezelés alá vetni magát. Hős azonban nem hallgat rá, a dolog ennyiben is marad, a regényíró pedig továbbra is csodálattal hajlik meg a végzetes szerelem hazug romantikája előtt. Ez ennek a regénynek a legfőbb baja.
Szép benne, ami nem végzetes és nem szerelem : a harctéri részlet, a gyermekkor, az idegorvos szimpatikus alakja és sok minden más. Aki írta, mindenesetre jelentékeny ember.