Japánok
| Japánok szerző: Bálint György |
Akutagava, Hasegava, Higucsi, Kavabata, Kikucsi, Kishi, Nagai, Satomi, Shiga, Tanizaki: ez tíz japán író neve. Mai írók, novelláik a Japán dekameron című kötetben olvashatók, Thein Alfréd fordításában. Nevük semmit sem mond számunkra, ha ezt halljuk: Hasegava vagy Satomi, nem indul el bennünk képzettársítási folyamat, nem gondolunk bizonyos stílus- és felfogáskülönbségekre. Pedig mindegyiknek megvan a maga egyéni írás- és látásmódja, ami még ebből a tíz novellából is kiderül. Mégsem kaphatunk mindegyikükről egyéni képet egy-egy rövid elbeszélés alapján. Különben is az egész könyvből nem annyira a japán írók közti eltérés érdekel, hanem inkább az, ami közös bennük, ami egymáshoz fűzi őket, az európai irodalommal szemben. Az az irodalmi tájkép érdekel, ami már tíz novellából is kialakul, és aminek mélyén egy nagy, emberi világ perspektívája nyílik.
A tájképen első pillantásra egyes azonos színek tűnnek fel, elsősorban Csehov tompítottan fájdalmas, halk színfoltjai. A Csehov-hatás kétségtelen, különösen egyes idősebb japán íróknál, akiknek írói érése a század elejére esett. De a hatás sohasem véletlen. Miért éppen Csehov? Igazi hatást csak a lelki rokon tehet. Ezek a japán elbeszélők majdnem mind a legfinomabb átmeneti hangulatok ismerői és élvezői, a megrögzíthetetlent igyekeznek megrögzíteni, a lassan leereszkedő, látszólag indokolatlan bánatot, a félig öntudatlan, tompa válságokat, a borzongó, spleenes fájdalmakat. És ez nemcsak Csehov hangulatvilága, hanem a japán tusrajzoké is és az apró, illanó ritmusú „haiku"-verseké. Az egyik novella egy öregedő, józan férfi hangulatát érzékelteti, egy olyan emberét, aki nem tud nagyon szeretni. Semmi más nem történik az egész novellában, mint hogy a férfi megállapítja, hogy nincsenek benne erős érzések, és ez kissé fáj neki. „Az ősz nyugalma költözött szívébe. De benne volt a hulló falevelek és a lekaszált, meztelen rétek szomorúsága is. Ez a hangulat lassanként ingerültségbe fordult át. Olyan érzése volt, mint mikor az ember siet, hogy munkáját befejezze, és látja, hogy már nem lesz rá ideje, mert az őszi nap hirtelen lebukik, mint egy vödör, amelyet a kútba ejtenek." Később, az eseménytelen elbeszélés végén, megismétlődik ez a hasonlat. Az olvasó beleborzong. Az író bonyolult nevét már nem is tudja: a novellát sohasem fogja e1felejteni. Egy másik novella szerelmi szakításról szól. A szeretők még egyszer együtt megnéznek egy kertet. „Minden hervadt virág a fáradtság és a mély fásultság érzését keltette … Mialatt mozdulatlanul álltunk és néztünk, a virágok, mintha csak összebeszéltek volna, szünet nélkül hullatták szirmaikat. És mégsem fújt a szél, de már szellő sem járt a kertben. Néhány szirom fennakadt a fekete leveleken, mások a földre estek, és a levelek árnyékukkal födték be őket. Már késő este volt." Ez a kép a történet „csattanója", teljes összefoglalása. Nyilván ezért íródott, és valóban : minden benne van.
A legtöbb novella a szerelemről szól. Szerelmi problémáik nagyjából olyanok, mint a mieink – de csak nagyjából. A szerelmi társnő minden esetben a gésa. A hősök esténként elmennek a teaházba, lekuporodnak a gésával a gyékényre, szakét isznak, és lelki életet élnek. Sokáig beszélgetnek lelki állapotukról, hosszú szünetekkel, akadozva, finoman, kölcsönös megbecsüléssel. Később esetleg együtt töltik az éjszakát, de nem ez a legfontosabb a kapcsolatban. Néha itt fogadják vendégeiket, társadalmi kötelezettségeiknek itt tesznek eleget. Ha a feleség féltékeny a gésára, ennek soha sincs érzelmi alapja; inkább csak aggódik, hogy férje sok pénzt von el a háztartástól. A férj tönkrement, és nem tudja többé felkeresni szerelmét a teaházban. Felesége így vigasztalja: „Szedd össze magad, légy erős, férfihoz méltó, és ha majd sok pénzed lesz, megint tarthatsz magadnak kurtizánokat a villádban." A gésa pedig így kezdi a beszélgetést egyik vendégével: „Apám kézműves volt, a nagyapám irodalmár, akinek műveit károsnak ítélték a közerkölcs szempontjából. Kissé bolond volt, mint magam is, és a hatóságok betiltották a könyvét… kétségbeesésében éhségsztrájkot kezdett… meghalt." Egy másik gésához viszont így szól barátja, aki hosszú idő óta látogatja: „Majd ha egész közömbös lesz számunkra az, hogy összeházasodjunk vagy hogy továbbra is külön éljünk, csak akkor lesz meg a szükséges nyugalmunk ahhoz, hogy mint férj és feleség boldog és nyugodt házaséletet folytassunk." Ezt fejtegeti sok jóindulattal, és egyelőre szakít a lánnyal, mert még szereti.
A szerelem mellett a halál érdekli legjobban a japán írókat, elsősorban az erőszakos halál. Főképp az öngyilkosság, mely náluk mást jelent, mint Európában. A keresztény erkölcs elítéli az öngyilkosságot – a japán tiszteli, mint a lelki erő és az önuralom legnagyobb teljesítményét. A kettős öngyilkosság gyakori. Látszólag nincsenek súlyos okai. Az élet gyakran hoz kínos, megalázó fordulatokat. Az emberi méltóság fellázad az ilyesmi ellen, csendesen, pátoszmentesen, tőrrel a kézben. Az egyik novellában a vizsgálóbíró kihallgatja a kettős öngyilkosság életben maradt, sebesült szereplőjét, a fiatal munkást, aki a szegényes teaházban megölte az egyik gésát, aztán a maga torkába szúrt. Hat-hétszer látogatta meg ezt a lányt a kültelki házban, hosszasan elbeszélgettek, majd a hetedik alkalommal elhatározták a közös öngyilkosságot. A fiatal munkás bevonulás előtt volt, pénzt szeretett volna félretenni, hogy mielőtt bevonul, egy kis örömet szerezzen szüleinek. Ez nem sikerült, sőt, adósságot csinált. A lány szerette volna viszontlátni szülőfaluját, és meglátogatni beteg anyját, de nem tehette, mert még sok adósságot kellett ledolgoznia a teaházban. Mikor mindezt megbeszélték, nyugodtan és szenvedély nélkül elővették a tőrt. Egyébként kevés közük volt egymáshoz… A vizsgálóbíró végighallgatja az akadozó vallomást, aztán a halott lány gyűrűjét megveszi az uzsorás tulajdonosnőtől, és visszahúzza a halott merev, lesoványodott kisujjára. „Amikor tettem, különös lelkesültség ragadott magával, és irányította elhatározásomat" – jegyzi meg röviden, és hirtelen befejezi az elbeszélést. Igen, a halál nem egészen egyszerű dolog. Az egyik novella hőse, az öreg hóbortos csirkefogó, megdicsőülten és megtisztultan hal meg, mert házában politikai összeesküvést fedezett fel a rendőrség, és ő, bár önkéntelenül, a tudtán kívül, de mégiscsak részese volt annak az ügynek, melyet nemesnek tart. Ami pedig a gyilkosságot illeti: itt is nagyon bonyolultak a problémák.
Nem olyan könnyű megmondani, hogy lesz valaki gyilkossá. És még nehezebb megmondani: csakugyan szándékosan ölt-e, és ha igen, bűnös-e? A bíró kihallgatja a késdobáló artistát, aki egyik késével torkán találta feleségét és megölte. Az artista vallomása röviden ez: nem szerette a feleségét, és a mutatvány előtti napon azt gondolta, legjobb volna megölni. A mutatvány napján nem gondolt többé erre. Mikor a szám elkezdődött, mikor a késeket az asszony felé kezdte hajigálni, hirtelen elvesztette önuralmát, eszmélete kihagyott, mintha elaludt volna egy másodpercre. Ezalatt elhibázta a dobást, és megölte az asszonyt. Bűnösnek érzi magát, éppen mert elvesztette önuralmát, mert ilyen véletlenség történhetett. Minden látszat mellette szól, de most már tudja, hogy lelke mélyén meg akarta ölni… „A bíró nem tudta magának megmagyarázni, hogy mi az oka erős felindulásának. A tolla után nyúlt, és leírta az ítéletet: Nem bűnös."
Végigolvastam a rendkívül csendes novelláskötetet. „Finoman írnak" – gondoltam kissé elakadó lélegzettel, és nem tudtam magamnak megmagyarázni, mi az oka erős felindulásomnak.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!