Ivan Bunyin

A Wikiforrásból
Ivan Bunyin
szerző: Kosztolányi Dezső
Színházi Élet, 1933. november 26.

A Nobel-díjat az idén Bunyin Iván kapta, 1901-ben hullott először ez az irodalmi aranyeső Sully-Prudhomme-ra, a francia költőre. Tavaly, 1932-ben, John Galsworthyé lett, aki finom megjelenésében is angol fajtája legszebb hagyományait képviselte, a megbocsátó humort s a harcos igazságszeretetet. Mindössze egyszer nem került kiosztásra a Nobel-díj, 1914-ben, a világháború kitörésekor.

Ha végigfutunk a kitüntetettek lajstromán, sok elsőrendű csillaggal találkozunk, de vannak közöttük bizony harmadrendűek is. Hogy mellőzések is előfordulnak, az természetes, végre a bíráló bizottság tagjai is emberek. Nem kell mást említenem, mint azt, hogy Ibsen és Tolsztoj nincs a jutalmazottak sorában, de ott van Heyse, Verner von Heidenstam és Grazia Deledda is. Aztán nem gondoltak se Csehovra, se Jókaira, holott még mindketten éltek abban az időben. Mindez ma ámulatosan érthetetlen. Lehet azonban, hogy az aránytalanságot inkább az idő szökkenti szemünkbe, mely mindnyájunkat bölccsé tesz. A múlt szilárd talaján állva, visszafelé könnyebb pártatlannak és igazságosnak lenni, mint előre, a jövőbe tekintve.

Az idei - harminckettedik - döntés megelégedést kelthet. Aki egyetlenegyszer látta Bunyin Ivánt, vagy csak az arcképét is, az - úgy gondolom - nemigen tiltakozhat ellene. Szenvedő arcán van valami tétovaság és mély részvét, a karakán magabízásnak és az úgynevezett "férfias" hetykeségnek az a hiánya, mely már záloga az emberi nagyságnak és nemességnek. Ő félig-meddig még a XIX. században gyökeredzik. Csehov barátja s folytatója, továbbfejlesztője az ő művészetének. Ifjúkorában kádármesterséget tanult, nem szükségből, mert jómódú családból származik, hanem alázatból, mint Tolsztoj híve. A mindenkivel való együttérzés nem tette se szónokká, se vezércikkíróvá. Megmaradt írónak, aki az emberek lelkét, a dolgok érzéki megjelenését figyelte. Agyában minden fogalom a helyén van. Költeményeiben, regényeiben is helyén van minden szó. "Írástudó", a legnemesebb értelemben, ami egyeseket talán el is idegeníthet tőle, ma, a kótyagos apostolkodás s a vad műkedvelőség korában. Mindent új, szűz szemmel igyekszik megnézni és pontosan - az egyéni szeszély pontosságával - leírni. Ő vette például először észre, hogy a lovak szeme éjjel "lila", és hogy az ívlámpák "heliotropszínűek". Hatvanhárom éves. 1920 óta száműzötten él a francia vidéken, szükséget látva, sokszor éhezve is, s most - milyen boldogság elképzelni - a francia postás a rég elhunyt dinamitgyáros jóvoltából nyolcszázezer frankot fizet majd ki kezéhez.

Van egy elbeszélése: A San Franciscó-i úr.

Egy ötvennyolc éves amerikai milliomos, aki egész életében pénz után loholt, elhatározta, hogy pihenni fog, s kétéves kéjútra indul az Óvilágba a feleségével meg az eladó lányával. Az Atlantida hajóra szállnak. Napról napra látjuk ennek a három gazdag, személytelen embernek az életét, azon a tündöklő hajón, mely a fényűzést és a boldogságot jelképezi. Csillogó illatfelhőben, estélyi ruhás hölgyek, frakkos urak kacagnak virágok között. Az amerikai családot a pénze miatt előzékenység, hódolat fogadja. Ezt azonban olyan természetesnek tartják, hogy észre sem veszik. Nápolyban partra szállnak, aztán Capri szigetére rándulnak. Itt egy előre nem látott dolog történik, mely útitervüket némileg megbolygatja. A San Franciscó-i úr egy este, mint máskor is, vacsorára öltözködik, s már előre örül az ételek, italok ízének. Meggyújtja az összes villanyokat, borotválkozik, pincéreket csönget be. Sötétsárga koponyájára fésüli maradék gyöngyházszín haját. Üggyel-bajjal összekapcsolja kövér nyakán a gallérját, potrohát belegyömöszöli kivágott selyemmellényébe, tánccipőt húz, aztán átszól a másik szobába feleségéhez és leányához, hogy jöjjenek, de azok azt felelik, hogy csak öt perc múlva készülnek el. Erre ő a nyugodt folyosókon leballag az olvasóterembe, megvárja őket. Egy újságot vesz kezébe, s valami cikket olvas a balkáni háborúról.

"A szokott mozdulattal fordította meg az újság oldalát, amikor a sorok hirtelen üvegfénnyel szikráztak föl, nyaka dagadva kimeredt, szeme kidülledt a fejéből, és csíptetője lepottyant orráról... Előrezuhant, levegőért kapkodott, vadul hörögni kezdett. Alsó állkapcsa leesett, szája fényesen ragyogott a tömések aranyától, feje vállára hanyatlott, bizonytalanul ide-oda mozgott, kemény ingmelle felpüffedt, teste pedig meggörbedve a földre esett, sarkával magára rántva a szőnyeget is, s úgy rémlett, hogy valamivel küszködik."

A San Franciscó-i urat - hogy, hogy nem - agyszélhűdés érte. Riadalom támad az előkelő fogadóban. A tulajdonos, aki pár pillanattal előbb még földig bókolt előtte, nyersen és udvariatlanul kijelenti a családnak, hogy nem maradhat ott. Átszállítják valami ütött-kopott szállodába, koporsó híján whiskys palackok deszkái közé csomagolják, s teheráruként adják föl az éppen visszafelé igyekvő Atlantidára, melyen szakasztott úgy csevegnek, táncolnak a gazdagok, mint akkor, amikor Európába jött.

Ha Bunyin egyebet sem írt volna, mint ezt - mindössze negyvennyolc kis oldal az egész -, akkor is a világ egyik legnagyobb írója volna, mert az élet mélységét érzékelteti meg benne, az elmúlást, a közönyt, az egyén eltűnését, az idő haladását, az emberi dolgok semmis voltát. Ez az elbeszélése úgy hat rám, mint kissé festőibb és csillogóbb, de méltó párja egy másik orosz remekműnek, Tolsztoj Iljics Iván halálá-nak.