Ismerkedések

Ismerkedések szerző: Gárdonyi Géza

I.

Szent Mihály napján este hazafelé a vásárról. A kocsin magam ülök. Nagy Márton hajtja a lovakat. Az idő szeles, hát nem beszélgetünk. Csak halad a kocsi, halad és zörögdögél. A sötétség egyre sűrűbb.

Az ilyen esti utazásokban van valami mesebeli érzés. Az ember nem tudja, hol jár, csak azt látja, hogy előtte, mögötte fekete a világ. Fekete világban fekete fák állanak. Úgy állanak sorban, mint valami idomtalan óriások, s hogy szél lengeti őket, hajladoznak, bókolnak, csóválják a fejöket.

Egyszer csak egy nagy vörös szem jelenik meg a fekete távolban, aztán kettő, azután három és egyre több és több.

Faluba érkezünk.

Itt-ott csaholás hallatszik, s egy kutya eléje rúgtat a lónak. Dühös tánccal ugat darabig előtte, azután visszamarad, hogy megugassa a kocsinak a hátulsó kerekét is.

Néhány perc múlva megint fekete csöndességben haladunk, csak a vörös tűzszemek bámulnak még utánunk kis ideig.

Egy falu közepén kocsit érünk utol. Parasztkocsi, mint a miénk. Hátul egy nagy szögletes valamit visz. A sötétségben nem látszik, hogy vásárról jövő iparos-e vagy csak parasztféle, aki bútort visz haza a vásárról.

Hogy a falun át két árok közt haladunk, nem kerülhetjük el a kocsit. Csak lépésben követjük.

A falu végén a kocsisom átkiált:

- Kend az, Kadari bácsi?

- Mink vagyunk, Marci - felel egy öreg hang.

Az Imádságos Kadari szólt, az öreg negyvennyolcas, akinek a piski csatában golyót lőttek a térdébe.

Most már tudjuk, hogy a kocsin ott ül a fia is meg a menye is. Borjút vittek a vásárra, ruhaszekrényt vettek az árán. (Eladó leány van a háznál!) Az öreg az új nagyoltárképet ment megnézni. Sokat beszéltek otthon arról. Mert az lám olyan Krisztus, hogy ránéz arra, aki hozzá imádkozik. Akár jobbról, akár balról - ránéz eleven szemmel. Azóta a faluból sokan odavoltak gyónni. Az öreg is azért ment ma be. Meggyónt, megáldozott az eleven szemű Krisztus előtt.

- Hát - azt mondja a kocsisom -, egy kis utat engedjenek majd kendtek a mester úrnak.

- Mingyárt - feleli vissza az ifjabb Kadari -, csak ezen a hídon átjussunk.

És hozzátette megváltozott hangon:

- Jó estét kívánok.

A híd régi rozzant padlóhíd a faluvégén. Nappal is vigyázva kell rajta áthajtani.

A lovak ismerték-e a veszedelmes hidat, vagy hogy a saját lábuk dökkenésétől ijedtek meg, összebokrosodtak. Kadari közibök csapott. Akkor az egyik ló előre ugrott, a másik meg a levegőbe. Látjuk ám, hogy a nagy szekér oldalt dől. A következő pillanatban nagy ropogással fordul le a kocsi az árokba.

Az ilyen felfordulások ugyan mulatságosak az olvasmányokban, de annál aggasztóbbak a valóságban.

Az asszony sikít.

Az ember káromkodik.

A lovak vergődnek.

A kocsi recseg és ropog.

A kocsisom visszafelé húzta a gyeplőt, nehogy a mi lovaink is megijedjenek. Aztán mind a ketten leugrottunk, s én egyik gyufát a másik után sercentem lángra, hogy láthassunk valamit.

De a szél nem engedi.

- Eredj be ide a szélső házba - mondom a kocsisomnak. - Kérj lámpást.

Míg a kocsisom odajárt, mind a hárman előkerültek az árokból.

- A fisonyér! Jaj, a gyönyörű fisonyér! - jajgatta az asszony. - Tizenegy forinton vettük. János! Nem esett bajod! Édesapám, nem ütötte meg kend magát? Jaj, drága szép gyönyörű fisonyérom!

Kadari éktelen káromkodással rángatta a lovak zabláját.

- Ne káromkodj! - morgott az öreg.

De hogy az asszony jajgatott, Kadari egyre bőszültebben rángatta a lovakat és szitkozódott.

- Ne káromkodj, azt a pogány teremtésit az apádnak! - fakad ki rá az öreg -, mert úgy váglak kupán... No nézd!

Aztán hozzám fordulva folytatta:

- Ha az Isten akarja, hogy feldüljön az ember, hát akkor feldül.

Ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha a világ urának ezen az egész mai napon nem volt volna más gondolata, csak az, hogy Kadariékat a hídon felfordítsa.

- Az a fő - felelem -, hogy nem esett bajuk.

A szélső parasztházból elővillan már a lámpás és fényutcát lenget a sötétségbe. Két férfi is ballag a kocsisommal. Az egyiknek fekete süveg van a fején, a másiknak kalap.

A lámpás azután megvilágítja a karfátlan hidat, a magasra nőtt vörös lósóskát és a sok maszlagot a híd körül, aztán a kocsit a híd mellett, amint féloldalt hever. Az árok szerencsére csak egy méter mély. A szekrénynek nem esett baja, mindössze az egyik ajtaja nyílott ki, hanem a rúd az eltört, meg az egyik kerék is.

A süveges ember fölemeli a lámpását és ránk világít.

Kadari sáros. Az öregnek a subája, alól, véres is. Az asszony, az a Szűz Mária kötényébe esett: se nem sáros, se nem véres. De azért legjobban óbégat.

A süveges ember engem is megvilágít. Akkor látom, hogy egy harcsafejű, körülbelül ötvenéves, barna ember. A kalapos szép erős legény meg bizonyosan a fia. Apró szemű, komoly ember mind a kettő.

- Hát - mondja a süveges, a fejét fölemelve -, gyöjjenek be hozzám. Az öreg véres; a kocsi összetört; forduljanak be hozzánk, háljanak meg nálunk.

- Azt a Ponciussát! - mondja Kadari a fejét vakarva. - Nem lehetne hozzákötni ezt a kocsit a mester úréhoz?

- Én szívesen beleegyezek - mondom -, de hát az öreg... Valami baja történt.

Az öreg fel-alá mozgatta kezét, lábát; a sánta lábát is fölemelte.

- Semmise - azt mondja.

- De a kerék is rossz - szólt a fejét rázva a süveges ember -, szétdőlne a kocsi, mikorra hazaérnének.

Kiemelték először a szekrényt, aztán a kocsit. Magam is megindultam velök az idegen paraszthoz. Megnézem, mitől vérzik az öreg?

Az út rögös volt a házig, vigyázva és szótlanul lépkedtünk. Csak a rúd zörgött, amint a két ló maga között, a földön húzta.

Az öreg Kadari valami rögbe lépett, mert egyet tántorodott, de aztán megint csak sántikált köztünk tovább a ház felé.

Egyszer aztán megáll és maga elé bámul.

- Irgalom Istene!... rebegi csodálkozón.

Megint elindul, lép egynéhány lépést, megint megáll.

- Irgalom Istene - mondja megint remegő hangon.

- Mi az, Kadari bácsi?

- A lábam hajlik.

- A sánta lába?

- Az.

De azért sántikálva ment.

Odabent beköti a legény a két lovat az istállóba. A szekrényt, a kocsit a szín alá tolják. Aztán a szobában gyűlünk össze. Sültalmaillat, s bundaszag. Az öreg Kadarit székre ültetjük. A fia lehúzza az öregnek a csizmáját.

Hát a térde zúzódott meg az öregnek.

- Van itt orvos a faluban? - kérdem az idegenektől.

- Orvos nincsen - feleli a süveges ember -, hanem a csordásunk, az ért mindenhez.

- Az nem kell - felelem röviden.

A harcsafejű család rámbámul. A tekintetük azt mondja: Látszik, hogy nem idevaló.

- Tiszta vizet adjanak meg valami tiszta rongyot.

- Van langyos víz is - szólt a ház asszonya, egy sovány, őszhajú köhögős asszony.

Az ajtóban visszafordul:

- A papunk is gyógyít.

- Nohát, akkor a papért kell elküldeni.

Míg a legény a papért jár, a gazda megkínál bennünket üléssel, s elkérdezi, hogy hová valók vagyunk.

Elmondjuk.

- Hát mink kinél vagyunk? - kérdezem viszont.

- Soós Estván a nevem - feleli a pipáját elővéve.

És ahogy leül ő is az asztalhoz, büszkén teszi hozzá:

- Esküdt vagyok.

- Én is - mondja Kadari, hasonlóképpen elővéve a pipáját.

Mind a ketten rágyújtanak, és eközben barátságosan nézik egymást.

- Nem vagyunk-e itt alkalmatlanok? - kérdi félénken Kadariné.

- Nem - feleli Soós Estván. - Az első házban két ágy van, meg dívány is.

Egyet szí a pipáján és folytatja:

- Majd ha az öreget elláttuk, átmegyünk.

- Ez az egy fia van? - kérdi az asszony.

- Ez az egy - feleli az ember.

- Szép, derék legény.

Kadari is erősíti a felesége szavát:

- Szép, erős legény.

Soós Estvánnak megfényesedik a szeme. A pipáját még jobban megszívja.

- Hálistennek.

S elmosolyodva teszi hozzá:

- Annyi ennek egy mázsa búza, mint másnak egy font.

A pap megérkezik. Mogorva, sápadt fiatalember. Megnézi a sebet és vizet csordít rá:

- Ne féljen, öreg - mondja jólelkűen -, nem hal bele.

A szobában csöndesség támad. Nem hallatszik egyéb, csak a víz csorgása.

Soós Estván már visszaült a helyére és halkan szól Kadarinak:

- A minap egy kétmázsás zsákot emelt a vállára.

Kadariné a gyertyát tartja a papnak a munkájához.

A pap a zsámolyon ül, s amint a vizet csorgatja, közben-közben figyelmesen nézi a sebet.

- Közelebb a gyertyát! - mondja egyszer.

S magában mormogja tovább:

- Mi a csoda ez itt?

Egy gombforma valamit emel ki a sebből. S nézi a gyertyánál.

- Az - mondja elbámulva az öreg -, az a golyó, amit belém lőttek.

És örömtől rezgő hangon rebegi:

- Az eleven szömü Krisztus fordított föl minket!

II.

Egy ádvent-vasárnapi litánia után az öreg Kadari mozog utánam a földig érő subában a templomból. Még mindig sántít az öreg. Tudna járni sántítás nélkül is, ha akarna, de már úgy megszokta, hogy jobban esik neki a járás, ha bicegő.

- No, mi újság, bátyám?

- Hát... Ma egy hete itt jártak Soósék. A feleségével volt itt az Estván. Mert tetszik tudni, hogy akkor összeösmerkedtünk, megígérték, hogy eljönnek újborra. Hát eljöttek. Megnézték a szőlőt is. Aztán, hogy még jobban összebarátkoztunk, hát az unokámat is igen megszerették. Aztán szót ejtett az asszony, hogy ilyen feleség kellene az ő fiának. Mink meg azt feleltük rá, hogy bár ennek meg olyan embert adna az Isten.

- Bizony összeillenének.

- Hát ma eljött a legény az apjával. Aztán ha megtetszenek egymásnak, talán megtartjuk a kézfogót is egyúttal.

- Ily hamarosan?

- Hát tetszik tudni, messze lakik a legény. Aztán ha háromszor megnézik egymást, akkor se látnak többet egymáson, mint ha egyszer nézik meg.

Faluhelyen nem ritka az ilyen-hamareljegyzés. A szerelem előbb levelezik, aztán virágozik. A fő az, hogy Soós Pesta egyetlen fiú, Kadari Juliska meg egyetlen leány. Itt is húsz lánc föld, amott is annyi. Negyven lánc lesz abból, mikor a szülők meghalnak.

Kadariék arra kértek, hogy menjek át hozzájok vacsorára.

Átmentem.

A leány úgyis tanítványom volt. Tavaly még bejárt a vasárnapi iskolába. Ő tudott legjobban számolni. Az írása is takaros. A nagybetűket szereti kicifrázni. Az apja egyszer azt mondta:

- Ha nadrágja volna, beállhatna jegyzőnek!

Szeles, fagyos téli est. Az udvaron egy idegen kocsi. A pitarból tűzfény áramlik ki. A konyha előtt hegyezett füllel, ragyogó szemmel ül a kutya. Persze befelé vigyáz.

Juliska szépen kinyitja előttem a szobaajtót. Ezt már tőlem tanulta. Ha nem járt volna iskolába, velem kerestetné meg az ajtón a madzagot.

- De piros vagy, de csinos vagy!

- A tűztől, mester uram!

- No persze, hogy a tűztől!

Nagy ünnep van itt. Fehér abrosz és petróleumlámpás az asztalon. Kékbe öltözött emberek. Bor előttük meg szivar. De szivarozni csak a legény szivarozik. A többinek jobb a kurtaszárú.

A füstöt kieresztik a kedvemért, akkor aztán magam is rágyújtok a velem hozott hosszúszárúra, és beszédbe kezdünk.

Persze csak afféle paraszti beszélgetés a mienk. Az időjárás, a termés, az útcsinálás, az adó, a hidak, a Soósék új papja, a mi kövér papunk, a képviselőválasztás és másmiegyéb.

A legény nem elegyedik a beszélgetésünkbe. A falnál ül. Más alkalommal az asztal külső felén volna a helye, de most... most nagy a dolga az ő két szemének! Az asztaltól az ajtóig, az a kis föld... Azon a kis kétöles földön dől el ma két életnek a sorsa.

Hát csak szívja a szivart a legény, szívja, szívogatja, bamba szopó szájjal, és apró barna szeme mindannyiszor a leányra fordul, ahányszor az megjelenik és végigilleg a szobán.

Ez a himbáló könnyű járás, a cseresnyeszínű szoknyának ez a kacér lengetése, ezt csinálja utána a parasztlánynak akármelyik grófkisasszony!

Nem tanítja pedig a népet az effélére senki. Azaz dehogynem: az íratlan nemzeti filozófia, amely jobban igazgatja a parasztot, mint minden iskola és minden katekizmus.

A leánynézőnek az íratlan filozófia ezt zengeti a fülébe:

Üstér, aranyér, cifra ruháér,
Leányt el ne végy koszorújáér,
Inkább szeressed jámborságáér,
Előtted való szép járásáér.

Mert hej, a leány járásából, orcájának szelíd pirulásából, szemének szemérmes lesütéséből sok mindent lehet ítélni!

Ahogy a tálat hozza, ahogyan leteszi, ahogy kínálja, a feje tartása, keze mozgása, meleg nyájassága, minden számba vétetődik.

De a leány is tudja ám, hogy nagyságos nagy órák ezek az ő életében. Egész este fülig pirosan jár-kel közöttünk. Lesütött szemmel hozza mindig a tálat. Isten csudája, hogy mégis odatalál az asztalhoz.

Festői ecsetre sohase volt szép ez a leány. Kissé gömbölyűbb a képe, mint a Vénuszoké. Az ajkai duzzadtabbak, mint a parasztnőké szokott lenni.

De ma mégis szép. Csillogó két szeme, boldog zavartsága, szapora járása, könnyű fordulása, gondos sürgése-forgása szépíti meg ez estén. És hát elvégre is az ilyén csókolom-képű kerek arc tetszik legjobban a parasztnak.

De el is van ám bájolva a legény! Serkedező bajuszát meg-megsodorintva pillog a leányra, s ahányszor az azt mondja: - Tessék venni! - bizonyára kanalazna rá a fűrészporból is.

Pestához intéztem aztán egynehány szót. (Már csak Pestának mondom én is, az apját meg Estvánnak, mert ők is így nevezik egymást. Az István meg a Pista olyan nekik, mint az úri ruha: ismerik, de nem öltik magukra.)

- Hát - mondom -, Pesta, van-e sok gyümölcsfátok?

- Nekünk? Beony van - feleli a legény büszkén. - Tavaly is ültettünk.

- Katona voltál-e?

A legény röstelkedve pislant. Helyette az apja válaszol:

- Egyetlen fiú, hát kimentődött.

Kadari bólint:

- Hálistennek.

Mindez csak olyan haszontalan beszédnek látszik, valójában pedig minden kérdés egy-egy ajtócska-nyitó és minden felelet egy kép a jövőből.

Mert ezek a szegény együgyű emberek épp olyan remegő szívvel állanak a jövő fátyola előtt, mint az okos gazdagok. A maga gyermeke szegénynek, gazdagnak egyaránt szíve bálványa. Életének minden gondolata lassankint reáfűződik, s mikor párt választ a gyermekének, a reménység gyöngyei az öröm és aggodalom hullámai között forognak a lelkében.

Csakhogy itt nincsenek báli, fürdői és teásesti előzmények. A Mondschein-szonátát hírből sem ismerik, és a leány nem structollas legyezőbe rejti az arcát, mikor elpirul, de még a kötényébe se. Pirul, hát pirul őszintén. Úgy szép a barack, ha piros!

Oh micsoda nehéz dolgos élet vár rájok! Ahogy elnézem ezt a gyönge teremtést, aki még tegnap gyermek volt, a szép Szabó Magda sorsa lebeg előttem, aki ma tizenhat éves és anya. Talán egy év múlva már ez is gyermeket tart a kebelén, és ezen a tiszta, sima homlokon is megjelenik a gondok első redője.

Aztán elnézem ezt a húszéves erős, vállas fiút, aki a leányba szemmel láthatólag belegyönyörödve most csak abban a rózsafürdőben ül, hogy ő élettársat kap, s néhány hét múlva hallja kend Esvány lesz, mint az apja.

No, szép sor az embersor, de nagy munka az ára!

A kenyér nem fán terem nálunk, mint boldog Afrikában. Nálunk a kenyeret a földből kell kiszántani, kiboronálni, kikaszálni, kicsépelni; verejtékezni minden karéj kenyérért, s annak is a felét eltörni, és odaadni adóba. Hát aztán, mikor időhaladtával hét-nyolc szájacska is csipog a fészekben! Akkor kell ám együtt kelni az ég madaraival, s együtt feküdni a másnap gondjaival!

De csak jó legyen az asszony, munkás, tiszta és kedves. A dologhoz úgy hozzá van keményedve a mi népünk tenyere, hogy el se tudja képzelni másképp a világot.

Pipázgatunk, beszélgetünk az asztalnál. A házasság szó még nem hangzik fel a sok beszéd között. Mintha nem is azért jöttek volna. S ha netalán úgyis mennek el, akkor se szól erről senki. Nem tetszenek egymásnak, azzal vége. Azért ha Kadariék vásárra járnak, mindig benéznek ezután Soósékhoz, és Soósék is Kadariékhoz. Lesznek komák, szerető jóbarátok, aztán majd a harmadik-negyedik nemzedék egy-egy szál virága összehajol köztük.

Hogy a vacsora véget ért, Soós Estván kérdést vet, hogy hát a háznak szép kis rózsaszála miért nem ül az asztalhoz?

- A konyhán van az ő helye ilyenkor - feleli az anya örömszemmel pislogva maga elé.

De azért csakhamar kimegy a lányáért, és betuszkolja a szobába.

Csodálatos valami, hogy a konyhán ünneplős ruhában szoktak dolgozni a lányok! Szép fehér ingvállban, kék selyem vállkendőben, fehér üvegklárisban, s a hajuk pántlikában.

Nagy irulással-pirulással leül a legénnyel szemben, de eltakarja az arcát.

A következő percben megint csak felugrik és kiszalad. Bizonyosan a kamrába szaladt, vagy legalábbis a belső szobába. Nem lehet onnan behozni kötélen se.

No de most már Soós Estvánék is kimennek, hogy megnézzék a lovakat.

Kisidőnyi csend marad utánuk a szobában. Kadari nagyokat szí a pipáján, aztán rámnéz.

- Hát - mondom óvatosan -, én jámbornak látom a legényt. Izmos, tagos, dologra való is, és ahogy látom őket: békességes család.

- Jó emberek - dörmögi boldogan az öreg Kadari.

- A földjüket megnéztük, mikor az apám ott feküdt nálok - mondja az apa. - Jó föld, jó vérmes földek. Ha a mienk olyan volna, kétszer annyit érne.

- Csak olyan messze ne volna - sóhajtja az asszony.

És egy könnycseppet törül le a szeméről.

- De hát tetszik-e a legénynek? - kételkedik Kadari.

A kételkedés hozzám van intézve. Kadari bizony tudja, hogy tetszik a lánya. Semmi se bizonyosabb. De hát a bizonyosság is akkor bizonyosság igazában, ha más is bizonyosnak mondja.

A két Soós visszatér. Előbb az apa kocog be, kisvártatva a fiú.

Az apa pipát töm s eközben mindnyájunk arcára rápillant egyenkint.

No, az arcok nyájasan sugárzanak.

Megköszörüli erre a torkát Soós Estván és a füstölgő pipát az ujja között tartva, megszólal imígyen.

- Immáron elballag az idő. Mink is messze lakunk.

- Nono - mondja a gazda.

- Még nem fütyült a gőzös - teszi hozzá jókedvűen az öreg.

- Hát - mondja Soós Estván, ünnepi komolyan -, hogy mink összeismerkedtünk evvel a tisztes családdal, elhoztam ide a fiamat is.

- Jól tette - mondják egyértelműen Kadariék.

- Hát most azt kérdezem, hogy van-e valami kifogásuk a fiam ellen?

És körülpillant.

- Derék ifjú legény - mondják Kadariék. - Isten éltesse, Pesta!

És koccintanak vele.

Soós Estván nem koccint. Míg a fiával isznak, kettőt-hármat szippant a pipáján.

- Hát annak erányába jöttünk volna - folytatja lágyabb hangon Soós Estván -, hogy minekutána az első ember is úgy volt a paradicsomkertbe...

Itt a szokásos paradicsomi hasonlat mély figyelemmel hallgatódik. Még a lámpa lángja is magasabbra áll, mintha fülelne. És szinte ugrik a láng, mikor Soós Estván a paradicsomból rátalál a Kadariék hajlékára, s ebben arra a tisztes leányzóra, aki a szent keresztségben Juliánna nevet kapott.

A két látogatásban a szülők ugyanis megismerték már egymást, s most a fiataloknak kell nyilatkozniok. Hogy a két fiatal is tetszik egymásnak, azt már tudja mindenki a házban. Ahogy a leány megtessékelte minden ételnél, a legény meg, hogy mindannyiszor elfogadta és szinte aggasztóan sokat evett, ebből mindent meg lehet érteni.

Kimegyek hát a leányért és előhívom a belső házból, ahol a ládán ült és Isten tudja micsoda érzések és gondolatok között várakozott.

- Légy bátor - mondom neki a tanító iskolai hangján -, nehogy azt gondolják, hogy nem vagy életrevaló. Több eszed van teneked, mint Soósék egész falujoknak. Hát légy bátor, lelkem.

Azzal bevezettem.

- No, Juliska - mondom itt neki ünnepi hangon -, hát itt e becsületes ifjú személyében kérőd érkezett.

Juliska lesüti a szemét és azt hiszem, szeretne elsüllyedni. (Mikorra beértünk, elfelejtette ez a bátorságot!) De én ám erősen átfogva tartom a bal karját, hogy el ne süllyedhessen, se az anyja keblére ne bújdoshasson.

- Hát tudom - így beszélek tovább -, hogy most sokkal zavartabb vagy, semhogy ura lehetnél a szónak, de azt is gondold meg, hogy a ti kedves vendégeitek messze laknak és nem várhatnak a te szavadra, hát ha megtalálta a szívedet az a legény, akkor annak jeléül, hogy elfogadod a választását, nyújtsd neki a kezedet.

Juliska fölemeli az arcát. Félénken pillant a legényre. A legény piros, mint a főtt rák. A leány újra lesüti a szemét, s úgy nyújtja oda a kezét a legénynek.

Esti kilenc óra volt már és hát az örömszülőknek sok mindent kellett megbeszélniök.

A kölcsönös kézszorítások és áldásszavak között a legény gyűrűt adott a leánynak, a leány meg piros selyemkendőt a legénynek.

Azután bevezettük őket a belső szobába, hogy míg a szülők beszélgetnek, ők is ismerkedjenek.

- Ugyan, Juli - mondom másnap a lánynak -, te olyan okos és csertes leány voltál mindig, mondd el nekem, hogy mit beszélgettetek?

A leány elpirult, mosolygott, szégyenkezett.

- Semmit.

- Így felelsz-e nekem, tanítódnak?

- De igazán nem beszéltünk semmit, mester uram.

- Hát mikor magatok maradtatok, mi történt az első percben?

- Én leültem a ládára, az izé meg a székre.

- Aztán...

- Aztán hogy én nagyon szégyeltem magamat, hát az arcomat a kezemmel eltakartam. Mer a gyertya nagyon az arcomba sütött. Vártam, hogy szól valamit, aztán én is felelek.

- Azt gondolta, hogy sírsz.

- Nem gondolhatta, mert aztán levettem a kezemet. Úgy ültem, hogy láthatott. Láthatta, hogy nem sírok.

- És nem szólt?

- Nem.

- Hát mit csinált?

- Csak ott ült a széken. Egyszer rápillantottam, hát láttam, hogy ő is piros, oszt csak a csizmáját szemléli.