A lap feldolgozottságának foka

Hrrr General

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hrrr General
szerző: Gárdonyi Géza

Gyermekkori emlékeimből


       Az útcán egy szakálas papot láttam, görög papot, - nem ismerem a különbségüket. Állt az órásbolt előtt: várt valakire, aki tán bent időzött a boltban.
Harmincöt éves lehetett, szakálas és hosszúhaju és komoly, mint a bizánci képek szentjei.
Különös: milyen egyformák ezek az ókatolikus papok! - gondoltam, - minthacsak valami gyárban készülnének. Igy szőrkalaposan, százgombu reverendában, kerekszakálasan, vállig érő fekete hajjal. Mind szép ember, mind hidegarcú. Mintha nem is vér folyna az ereikben, hanem a templomok kriptaköveinek hűvös verejtéke.
Tovább sétáltam.
És nem értem, hogyan és miért, egy gyermekkori pajtásom jutott az eszembe. Meg egy kutya. Meg egy tehén. Meg egy rézgomb. Meg megint egy kutya.
Negyven éve is van tán, hogy soha elő nem vetődött az a gyerek az emlékezésem ködeiből. Se az a kutya, se az a tehén, se az a rézgomb.



Gyermekkorom egy nyarát Hejő-Csabán töltöttem, Borsodban. A tizedik évemben voltam akkor.
Merőben más falu, mint amilyenből odakerültem. Nem olyan szalmafedeles, sövénykerítéses, kazlas-boglyás, gémes-kútas magyar falu, hanem inkább mintha külső városrésze volna Miskolcnak, - két kilométernyire elcsúszott kis külső városrésze.
Csupa nadrágos gyerek a falu utcáin. És sok zsidó. Már hát nem annyi, mint némelyik beregi faluban, de az én szememnek mégis sok. Sok ahhoz képest, amennyi Sályban van.
Ott legfeljebb ha három család lakott. Csabán sok. De nem boltos zsidók, nem is kaftánosok, csak épp hogy zsidók. Egyebet nem tudtam rólok.
A falut országút választja ketté, - nem igen forgalmas országút. Keresztben meg egy patak folydogál, - barna vizű, széles, nagy patak. A falu közepén kőhíd íveli által.
Hát merőben más világ a gyermeki szemnek. Ég és föld, házak és emberek, kutyák, kakasok, minden más.
Még a játék is más: gombozás.
Hiréből se ismertem ezt a fordulatos, ügyes-okos játékot, és röstelkedve vallom meg, hogy nem is sokra haladtam benne. A magamkorú csabai gyerekek olyan virtuózok voltak hozzám képest, hogy mingyárt az első órában elnyerték a varróasztalunk minden gombgyüjteményét.
Fejemet csóváltam.
A földi szerencsék iránt már akkor sem éreztem valami nagy bizalmat. Hát jobban csak szemlélőképp ácsorogtam azután a játszók mellett, - ha különb időtöltésem nem találkozott.
Volt azonban a gyerekek közt egy, - nem tudom már Micsoda, - Tódor nevű pajtásom, - egy nálamnál egy évvel idősebb, félfejjel magasabb, szöszke, fehérbőrű fiú, - az olyan hévvel-szorgolódással játszott,- mintha a Nap is csak azért kelne fel mindennap a csabai égen, hogy a gombozásnak világítson: reggeltől-estig vetegette és araszolta a gombokat.
Ha ugyan volt gombja estig.
Mondhatom, hogy olyan hazardőrt nem is látott még a magyar haza! De akármilyen hosszú fűzér gombbal jelent is meg reggelenkint Répás boltja mellett, - a főversenyek helyén, - délután már alig öt-hat gomb lógott a madzagján. Olyankor már gondba borult arccal játszott.
- Nincs szerencsém ma, - mormogta.
A keze mozdulatai megfontoltak voltak. De a gomb, - a manó vigye el! - éppen akkor forgott el az élén, mikor meg kellett volna állapodnia, vagy éppen akkor állapodott meg, mikor csak egy ujjnyit kellett volna odább esnie. Búsan szakított végre egy-egy gombot a nadrágjáról is.
Ha volt rajta.
Mert máig is úgy látom magam előtt egyingben, hajadonfőtt, mezítláb, hogy a kopott és félszárig érő kis szürke nadrágot csak két gomb tartja rajta, - már hát az a két gomb, amelybe a hózentrágerul alkalmazott szatyingot gombolja a félvállán át, - hátul is keresztül-által, elől is. A nadrág persze mindig ferdén állt Tódoron, mintha egyik lába hosszabb volna a másiknál.
A játékból csak akkor tekintett fel, ha valamelyik gyerek madárra vagy kutyára dobott és úton átfutó macskára.
- Ne bántsd! - kiáltott reá szigorún.
De emberre is rá mert ő szólni:
Valami nagy, ócska kazánt vitt arra egyszer egy fuvaros. A kocsi rozoga volt és csak egy világát únt vén gebe vonszolta. Közeledett szembe egy másik szekér is. A gebe félretért, s a kocsi tengelye beleütközött egy kerekvető cölöpbe. Az ember megfordítja az ostort, nekihuzakodik a nyelével: püföli a gebét.
- Ne bántsa már! - kiáltott rá Tódor.
- Ne bántsam? Hát ki lova e, hé? Az irgalmát, hát ki vagy te, hogy így ordítozol reám?
És Tódor ugyancsak szelelt onnan a ferde nadrágban.
De azért messziről is visszakiabált:
- Lelketlen gonosz! Maga érdemelné az ostort! Gonosz!
- - - -


A mészárszék eresze alatt gyakorta ott hevert egy szelindek, - egy mindig véres szemű, lomha, nagy szürke kutya. Emlékszem rá, hogy egyszer valami másfaluba való asszony haladt el a kutya mellett. Putton volt a hátán s egy új ciroksöprü a kezében. Valahogy rálépett a lábára vagy a farkára.
A kutya megnyikkant és fölkelt. Keservesen forgatta a félszemét az égnek.
- Ne bántsa azt a kutyát! - kiáltott rá Tódor.
Volt is annak eszében, hogy bántsa: olyan rémülten állt ott, hogy még a söprüjét is elejtette és nem merte fölvenni.
Magam is csodáltam, hogy az a véresszemű, nagy fenevad meg nem rohanta az asszonyt. Csak nyöszörgött és hozzánk vánszorgott.
Mink sohse játszottunk azzal a kutyával. Barátságtalan állat volt. A nézése mintha nem is mészáros kutyája volna, hanem tragikus szinészé s ő is szerepelne sötét szerepekben a szinpadon. Nem szerettük. Tán féltünk is tőle. Csak Tódor nem félt. Még rá is űlt néha, mint valami székre. A kutya tűrte. Szinte nevetve ingadozott alatta.
Hát akkor is vigasztalón veregette meg a fejét.
- Jójó, hrrr Generál.
Nem tudom, hol vette ezt a szót s miért adta a kutyára? A kutyának Tatár volt a neve és Tódor csakúgy nem tudott németül, ahogy mink. Lehet, hogy egyszer Miskolcon jártában hallotta.
- Jójó hrrr Generál.
A kutya ottmaradt még kisideig és komoly érdeklődéssel nézte, hogyan veti Tódor a gombot a lyukba, és hogyan ugrik, hogy araszoljon.
Egyszer meg a mészáros fia, a kedves kis Bártfay Béla, követte el azt a pajkosságot, hogy lekapta egy cigányleánykának a haja végéről a csokrot, - kis nefelejcs-szín csokor volt, - s rákötötte Tatárnak a legyezőjére.
A leányka elkámpicsorodott és félve nézett a véres szemű bestiára.
Mink persze nevettünk.
Csak Tódor nem nevetett. Az talán sohse nevetett az a gyerek. Levette a kutyáról a csokrot és visszaadta a leánynak.
- Minek bántjátok azt a kislányt!
- - - -


Egyszer meg én ijedtem meg, hogy a lélek majd belémfagyott:
A híd túlján beszélgettünk vagy hárman egy ház előtt, - fürödni voltunk feljebb a patak malma mellett s Tódor is velünk, - ahogy szokott: hajadonfőtt, egyingben, a ferde nadrágban, mezítláb, - búcsúztunk ott egy pajtásunktól, akinek már haza kellett térnie.
Hát beszélgetünk.
De kolomp hallatszik: jönnek a tehenek.
Engem már egyszer, kisebb koromban, majdnem a szarvára tűzött egy efféle hasznos állat, hát úgy féloldalt rajtuk volt a szemem.
Jönnek a tehenek nyugodt ballagvást. Egy kis por is szállong a nyomukban, - nem akkora, mint Sályban, mert az út kövezett. És a tehén se annyi. Bika sincs közte, - háIistennek.
Egy tehén letér az útca túlsó során. Megáll egy kapu előtt. Fölemeli a fejét és bőg.
De megáll az útcán egy másik tehén is, feketés-tarka, termetes tehén. Megáll és ránk bámul. Bámul, mintha cövekké változott volna mind a négy lába. Egyszercsak mozdul és jön egyenesen nekem.
- Jaj!
Ugrok a falhoz, hogy majdnem rátapadok.
Tódor megfordul. Nyájasan kiált:
- Virág! Virág!
Hozzászökelt. Simogatta.
- Virág! Virág!
Megölelte. Az arcát a tehén pofájához szorította.
- Ettül ijedtél meg? Nem bánt ez, ha eléje fekszel se.
S kedveskedőn vakarászta az üstökét, állát.
- Gyere, megvakarhatod. Nem bánt.
- Vakarja a fekete ördög!
Tódor ráugrott egy kerékvető cölöpre. A cölöpről a tehénre, mint valami lóra. S megpaskolta hátul:
- Gyű, Virág! Haza!
Az ő tehenük volt. Arrafelé laktak ők a patak közelében.
- - - -


Tán egy hétre rá történt:
Megint gomboznak a pajtásaim. Mingyárt az ebéd után való órában.
Az inasunk, egy Harsányi nevü jó fiú, szintén megállt és műértő érdeklődéssel néz. Megérinti a karomat és valamit nyom a markomba:
- Szerencse-gomb, - súgja titkosan.
Nézem a gombot: nagy sárgarézgomb. Ékesen domborodik rajta a 27 szám. Szép füles gomb.
Minden gyerek örül, ha van valami ritka gombja. Legalól díszeleg az a fűzérben. Mikor már odáig veszt, azzal visszanyerhet mindent.
A fiuk legott rám esnek:
- Adok érte hatot.
- Én tizet adok.
Fejemet rázom.
A gombra megvan már a gondolatom: a kalamárisom dugóját fogom megfejelni vele. Senkinek olyan szép kalamárisa nem lesz az iskolában.
Tódor azonban tovább zaklat a gombért:
- Add nekem: én hozok érte húszat. Holnap. Holnap reggel elhozom.
Mert már csak két gombja volt aznap s az a kettő is csak ordináré.
A fejemet ráztam.
Tódor elvesztette a két gombot is.
Kedvetlenül vakart a fején.
- Ma nincs szerencsém.
Levonta a válláról a nadrágtartó szatyinget és körülkötötte a derekán.
Bicskát kért.
S a felszabadult két gombot lemetszette a nadrágjáról.
Nyert vele vagy hármat, aztán vesztett négyet.
A maradék gombbal megint nyert hármat.
Aztán elvesztette egyenkint valamennyit.
Félreállt nagybúsan, mintha egy házat vesztett volna el és gondolkodva nézte, hogyan lógnak a gombjai a szerencséseknek a fűzérén.
Egyszer csak hozzám fordul:
- Adok harmincat holnap. Oda ne add másnak. Adok negyvenet, ha velem játszol. Még nyerhetsz is hozzá. Olyan füzéred lesz, hogy...
A fejemet ráztam:
- Csak visszanyernéd.
Megint nézi a játékot.
Gondolkodik.
Megint megszólal:
- Adok érte könyvet.
- Milyen könyvet?
- Amilyent akarsz. Nekünk van sok. Sok.
- Sok?
- Száz is. Tán ezer is. Nem tudom hány. Sok. Ha nekem adod a gombot, választhatsz belőle.
- Mikor?
- Mingyárt. Gyere.
No a könyvnek én úgy megörültem, hogy alig elindultunk, odaadtam neki a gombot, nehogy útközben mást gondoljon.
- Fussunk, Tódor!
S futottunk a hídig. Ő azonban, hogy mezítláb is volt, jobban bírta.
A hídnál egy nagylábú zsidó fiú jön az úton, szintén futva. Nálunknál két évvel is idősebb lurkó. Egy kis füzér gomb a kezében.
Tódor megállítja:
- Dolfi.
Értő szemmel tekinti meg a fűzérét: lehet vagy huszonöt. S mutatja neki a rézgombot.
- Hányba játszol érte?
Zsidó fiuk nem játszottak mivelünk. Az se. De valahol mégis szokott játszani, hogy gomb volt nála.
- Hányba játszol?
Dolfi megsunyorgatja a gombot elől-hátul. Meg is dörzsöli a kabátja ujján. A 27 leg ott megfényesedik.
- Ötbe.
- Ötbe?
S úgy nézett rá, mintha mingyárt bele akarná lökni a patakba.
- Mozog a füle, - terjegette a tenyerét Dolfi, - nem teljes érték, ha mozog a füle. Mondjuk: hatba.
- Huszba. Szerencsegomb ez: láthatod, hogy alsónak való.
- Szerencsegomb? Az én szerencsegombom különb. Mondjuk nyolcba.
- Húszba!
- Mondjuk: tizbe. Feljebb nem mehetek.
- Megegyeznek végre tizenötbe.
Mingyárt lyukat is kaparnak. Meglépik a távolságot, s megkezdődik a verseny.
Egy óra mulva vígan lohajt a nagylábú Dolfi tovább. Mink ketten szótlanul ballagunk a megkezdett irányban. Nekem ugyan nem igen sajgott a veszteség, - a gomb már nem volt az enyém. De hátha most már valami hitványka nyomtatványt lök nekem nagy kedvetlenségében?
Megyünk. Hallgatunk.
Iparosféle háznak az ajtaján nyitunk be. Nem iparos hajlék, de nem is úri. Az udvarban két házikó néz egymással szemben. Hátul istáló látszik.
- Várj egy kicsit.
Bement.
Asszonyhangot hallottam bent. Aztán Tódor kijött egy rozsdás kulcscsal. A másik kis hajléknak a tulsó ajtajához hívott. Megnyitotta kulcscsal az ajtót.
Kamara-féle helyiség volt az. Az egyik fala mellett sok könyv, csak úgy egymáson a földtől fel csaknem a gerendáig. Mind fekete könyv, mind kötött és poros. De nekem olyan volt, mintha a mesebeli kincses barlangba léptem volna. Szinte reszkettem örömömben.
Könyvem nekem nem volt addig, csak Vas Gerebennek a Nemzetnapszámosai könyvéből egynehány ív, Sárosy Gyula verseinek fél kötete s valami kis emlékkönyv, amelyben velin papiroson érthetetlen versek voltak olvashatók s a versek közt Jókainak az első elbeszélése is. No meg egy gyermekkönyv, amelynek Körut az állatkertben volt a címe, de azt már inkább rongynak lehetett volna nevezni, mint könyvnek. Kölcsönben csak Rontó Pál néhány ivét olvastam, meg egy ponyvahistóriát, amelytől évekig borzongtam. Dehát a ponyvahistória nem könyv.
Most végre itt a könyv! a kincs! az igazi könyv!
- Válassz, - mondta unalommal Tódor.
- Akármelyiket?
- Akármelyiket.
- De szabad neked?...
- Az enyim. Mind az enyim. Csak válassz.
S az ajtófélnek támaszkodott: nem érdeklődött a választásom iránt.
Mohón kapok egy nagy könyvre.
Belenyitok.
Nem magyar könyv. A betük magyar forma betük, bár idegen betük is sűrűn éktelenkednek közte, de mingyárt az első tekintetre látom, hogy nem magyar.
Nyitom a második, harmadik könyvet. Azok is olyanok.
Huzok ki középről, alólról, oldalról.
Csakolyanok.
Görög vagy orosz könyvek, bizonyára valami óhitű papnak a hagyatéka.
Egyre nehezülőbb szívvel rángatom elő a többit. Aztán már csak kivülről a sarkuk nyomtatását nézem.
Mind, mind idegen!
Elkeseredett szívvel fordultam végre Tódorhoz:
- Minek hívtál ide? hiszen ez egy se magyar könyv!
- Az ördög tudta, - felelte röstelkedve. Nézd meg: talán van közte...
A kapura tekintett és megrándult:
- Jönnek a tehénért.
Az utcai ajtón a mészáros lépett be meg a legénye, - egy hosszúlábú és hosszúnyakú kamasz. A legénynél kötél volt és a csizmája szárában pálca. Az különben mindig ott volt a csizmája szárában s ma se tudom, miért. A Tatár kutya is befutott az ajtón és feltartott orral kanyarodott egyet az udvaron.
A mészáros beszól a szobába. A legénye kinyitotta és széjjeltárta a nagykapu két szárnyát.
Én mégegyszer visszatekintettem a kamarába. Akármi könyv volna is már, csak magyar volna!
Egynéhány szétdőlt nagy könyvet látok, hogy hever az ajtó közelében: hátha azok közt... Le se fujtam róluk a port, csak kapkodtam föl-föléledő, meg elhaló reménységgel.
Idegen könyvek.
Néhány fűzött könyvet is megnéztem még.
Mind-mind idegen! Rútul idegen!
Mikorra kiléptem, a mészáros már az istáló előtt vonakodott a tehénnel. Egyik szarvát ő fogta, másikat a legénye.
A Tatár kutya izgatottan tiprongott előttük és sárgán égő szemmel leste a gazdája arcát.
Egy szomorú asszonyság is állt az udvar közepén.
- Virág, Virág, - jámborította nyájasan a tehenet.
Azonban hát Virágnak nem tetszett az ügy. Haragosan kancsalgott a szeme a két idegenre: visszaforgott volna az istálója felé.
- Virág, no, Virág!...
Virág megvetette a négy lábát, mintha négy vas-cövek volna, és a fejét rázta. A két ember csak úgy lógott a szarván, mint a horgon a hal.
A mészáros se volt nagy ember, még csak nem is tagos.
- Menjetek az útból, Tódor, - szólt ránk az asszony, - talán tőletek fél.
Egy percre se hittem, hogy tőlem fél az a nagy barom. Más oka lehetett annak, hogy nem engedelmeskedett.
Megintcsak megvonakodott s a két embert emelgette. Ha csak az egyik lógott volna a szarván, bizonyosan átlódította volna a ház tetején.
A mészáros a kutyájára tekintett:
- Hajtsd!
Dühös morranással lódult a tehén hátulsó lábának s odabuffantott, mintha megharapná.
A tehén rúgott.
Tatár elkapta a fejét s a másik lábára kapott. S így faldosta dühös böffögéssel hol az egyik lábát a tehénnek, hol a másikat. Közben-közben öleseket szökellt és a fejét felhányva buhhogott.
Sohse hittem, hogy abban a kutyában olyan erő van és olyan hang és elevenség!
A tehén végre is előrelódult. Bizony majd kiszakadt a két ember kezéből. De aztán hát mégis haladtak már ki, amerre a verejtékes két ember akarta.
Mink bámulva kisértük.
- Levágják?
A fiu vállat vont:
- Ha a vágóhídra viszik, akkor levágják.
Virág még egynéhányszor megcsökönyösült az úton is, de a Tatár kutya haragos hörrenéssel kapott legott a hátulsó lábára, mintha teljes vad valója egy óriás maró szerszám volna, amely nagy lódulatokkal dolgozik.
A tehén aztán már csak a vágóhíd előtt feszítkezett meg mégegyszer. Ki akart rántakozni mindenképpen az emberi kezekből. Pedig már fáradt volt. A hátulsó két lába véres is.
A vágóhíd a szék kertje végén állt, vastag tölgypallókból összerótt hidlás-féle.
Ott lihegett már a nyomorult nagy barom a közepén.
A lábai reszkettek.
A szeme aggodalommal forgott körül, mintha keresné:
Merre szabadulhatna?
A kerítés csak rozzant deszkapalánk: attól lehetne. De egy markos napszámosféle is volt már ott, - paraszt ember, - az tartotta szarvánál. S a tehén egyszercsak mintha megbízna abban a napszámos emberben s csak azon gondolkodna, hogy mi történt vele?
A mészáros levetette a kabátját. S verejtékes arcát megtörölte az ingeujjával. A legénye lehajolt és kötelet hurkolt a tehénnek az első lábára, a csülke felé. Gyors kézzel vetette át a többi lábán is. Végül a másik első lábán. Aztán átdobta a kötél többi részét tehén hasa alatt a mészárosnak. A mészáros elkapta. A következő percben eldőlt a nagy állat s rázuhant a pallókra.
Akkor látom, hogy a vágóhíd mellett egy szakálas, kaftános fekete zsidó is térdel. Vörös bársonynyal bélelt bőrtokból nagy lapos kést vesz elő, oly fényes kést, mintha ezüstből volna.
Ő maga is bámulgatta.
Felgyürte a kabátja ujját. A kés élét végigsimította a hüvelykujjával s megbámulta. A karja meztelenjén is megvonta s megint megbámulta.
De én jobban csak a tehenet néztem, ahogy ott hevert fújó nyögésekkel, tehetetlenül. A szeme rémülten fordult a körülötte serénykedő emberekre. Rövid bődülés is hangzott egyszer a torkából.
A mészáros megfogta az egyik szarvát és alája feszítette a fejének. A tehén feje így a szarva két hegyére peckelődött. A nyaka elnyulladt. A mészároslegény nyomta az állánál: a tehén nem birta többé elfordítani a fejét.
No most jön a sakter a nagy zsidókéssel.
Féltérdre ereszkedik és összemarkolja a bőrt az állat nyakán.
A következő percben mély piros árok nyilik ottan. A vér vastagon buggyan és buzog elő s vörösre festi a pallót.
Az állat hörög és bágyadtan rángatódzik.
A szeme héja reszketve hunyódik be.
A levegőben vérszag terjeng.
Legyek táncolnak a kivégzett fölött.
A mészáros-kutya ott állt a hidlás mögött és komoly figyelemmel nézte a műveleteket. Mikor aztán a vér lecsordult a deszkán, odaszökkent és mohón habzsolta.



Másnap vagy harmadnap történt:
Megint ott gombozunk Répásnak a boltja előtt. A jó ég tudja, hol szerzett megint gombkat. Még a nadrágján is rajta volt a szokott kettő. Veteget, ugrál, mér, hajadonfőtt, egyingben, mezítláb, a ferde nadrágban, ahogy szokott.
Egyszercsak látom, hogy a Tatár kutya is köztünk áll és nézi lomhán és álmosan a játékot. Még leül. S lógatja a nyelvét másfél arasznyi hosszan.
Kánikulai hőség volt aznap.
Tódor éppen araszol: megnyerte a gombot.
S fölkel, hogy ujra vessen. Rátekint a kutyára.
- Mars innen! - szól rá szigorún.
S vadul mered reá.
A kutya berántja a nyelvét. Fölkel. De nyálasan néz és a farkát csóválja - mintha mondaná:
- Én vagyok Tódor pajtás.
S megint kiejti a nyelvét.
Tódor azonban mégszigorubban néz.
- Mars! - toppan reá.
A kutya berántja a nyelvét. Elkomolyodva fordul meg és lomhán indul.
De visszatekint, mintha vélné, hogy Tódor csak tréfál: mingyárt visszahívja.
Tódor azonban gyűlölettel nézett utána.
- Hrrr Generál, - morogta haragosan a fogán át.
S felkapott egy röget.
- Hrrr Generál!...
Ugy sujtotta a kutyát tomporon, hogy fájdalmas sikkanással szökkent öleset is. És három lábon sivákolva inalt haza, a mészárszék felé.