Hideg halál
Clo mama morgott és zsörtölődött, amikor Babe ölbe kapta, székestül, mankóstul, mindenestül, és kivitte az ebédlőasztaltól a ház[2] előtti árnyékba. De a tiltakozásából – Tudok én járni, te lány, ne cipelj már, mintha pólyás lennék! – hiányzott a szokásos hév.
Clo mama, székkel és mankóval együtt, nem nyomott száz fontot[3] sem. Az évek – annyi, hogy már senki sem emlékezett a pontos számukra – megkeményítették és kiszárították a hasított hikoridiófából készült széket, a bőrvégű mankót és Clo mamát.
– Jó lesz így, mama? – kérdezte Babe, miközben letette a széket az árnyékba. – Jól érzi magát?
Babe Clo mama unokája volt, de már maga is nagymama, mióta Pici Henry gyermeke megszületett.
– Persze, hogy jól vagyok, te lány – jelentette ki Clo mama. – Nincs semmi bajom. Csak rángatsz engem! Esküszöm! Mért nem fogod a kapádat, és mész ki a mezőre? Nem arra neveltelek, hogy itt sertepertélj a ház körül, és azt kérdezgesd, jól vagyok-e. Esküszöm, te lány!
– Na jól van – nevetett Babe. – Amíg tud morogni, addig biztosan jól van. Kér valamit, mielőtt elindulok?
Clo mama elgondolkodott. A cédrusfa vödör a lopótök merítővel tele volt hűvös vízzel, és karnyújtásnyira állt a székétől.
– Hozd ki azt a takarót,[4] amin dolgozgatok – döntött végül. – A Betlehemi Csillagosat. Abban a nagy dobozban van. Legfelül.
Babe odahozta, és az öregasszony ölébe terítette. – Biztos, hogy jól van, mama? – firtatta Babe.
– Mért, nem úgy nézek ki? – vágott vissza Clo mama. – Mindenható Isten! Mért nem mész már a mezőre?
Amint Babe eltűnt az ösvényen, Clo mama büszkén elmosolyodott. – Ez a gyerek nem akar itthagyni. – kuncogott. – Jól neveltem. – Halkan felnevetett. – Úgy bánik velem, mintha én lennék az Úristen, vagy valami híresség!
Egy vörösbegy, amely a terebélyes tölgyfa mohapárnái között játszadozott, pajkos kis dalba kezdett, Clo mama pedig szavak nélküli dallamot dünnyögött hozzá, miközben félig lehunyt szemmel élvezte a kiadós étkezést követő békés pihenést. Az idő oly könnyedén suhant el azokon a szép, tiszta napokon, amikor az árnyékban üldögélt. Mire észbe kapott, már rá is telepedett az „esti hűvös”, és vele együtt Rucker is megérkezett, hogy olvasson a Bibliájából és megvitassák az Úr cselekedeteit.
Clo mama ilyen tétlenséggel töltötte napjait az árnyékban. Nap mint nap eltervezte, hogy „hóna alá kapja a mankóját”, és tesz-vesz a ház körül, amíg Babe a földeken van. De ezt a délutáni szellő és Rucker mindig meghiúsították.
Rucker volt a prédikátor. Clo mama „nevelte fel”. Hirtelenjében nem is emlékezett rá, hogy a saját gyermeke volt-e, vagy valamelyik másik asszonyé a környékről. De nem is számított. Azon a vidéken az összes négert és a fehérek felét is a gyermekeinek tekintette. És számára egyikük sem vált felnőtté, sem fehér, sem fekete. Segített nekik a világra jönni, és ápolta őket a csecsemőkor veszélyes hónapjaiban. Származás és bőrszín nem jelentett neki semmit. Gyerek az gyerek, és pont úgy kell vele bánni. – És esküszöm – jelentette ki büszkén –, egyetlenegy sincs köztük, amelyiket ne neveltem volna rendesen. Nem bánják a munkát. Szeretik az Urat, és semmitől sem félnek, csak a bűntől.
Még egy percig tétlen ábrándozásban ült, aztán eszébe jutott a takaró. – Én meg – korholta magát – csak lustálkodom, és ez a takaró még mindig nincs befejezve. Rucker mindjárt itt lesz, és ha egyszer elkezd beszélni arról, hogy mennyire fél a haláltól, akkor akár le is tehetem, és abbahagyhatom, mert nem tudok varrni, miközben Rucker szónoklatát hallgatom.
Szétterítette a takarót, kibontott egy köteg szövetdarabot, és elkezdte őket egy általános mintába illeszteni. Öreg, merev ujjai tekeregtek és forogtak, a tű pedig villámgyorsan járt előre-hátra, finom, egyenletes öltéseket hagyva maga után.
A takaró Clo mama mesterműve volt – nem kevesebb. Középen egy nagy, fehér selyemből formált csillag volt. A csillag körül, kifinomult ügyességgel és nagy pontossággal varrva, kisebb, különböző színű és méretű csillagok sorakoztak. Bonyolult minta volt, és hajszálpontosan kellett elkészíteni, különben kudarcot vallott volna. És időbe telt, Uram, hosszú időbe.
Mama azt remélte, hogy időben elkészül, hogy „bölcsőajándékként” odaadhatja dédunokája, Pici Henry kisbabájának. De az idő kifutott a kezei közül, és Pici Henry babája egy Pált és Szilászt a börtönben[5] ábrázoló takarót kapott helyette. Nem mintha a Pál-és-Szilász-minták ne lettek volna gyönyörű és helyénvaló bölcsőajándékok. Clo mama több száz ilyet varrt, miközben nyűgös csecsemők bölcsői mellett ült, hogy aztán más csecsemőknek ajándékozza. Az azóta már felnőtt fehér és fekete bébik ugyanúgy becsben tartották Clo mama Pál-és-Szilászait, mint magának az öreg bábasszonynak a szeretetét.
Ez a Betlehemi Csillagos egy nagyon különleges darab volt. Clo mama tervezte és kezdte el – reményei szerint – időben, hogy készen legyen első unokája, Babe érkezésére. De a munka hosszadalmasnak bizonyult, ráadásul rengeteg babát kellett világra segíteni, és egészségesre, erősre szoptatni. A takaró nem készült el. Babe egy Pál-és-Szilászt kapott ajándékba.
Aztán amikor Babe férjhez ment, Clo mama elővette a befejezetlen takarót, és újra munkához látott, hogy elkészüljön Babe első gyermekének. Sokat haladt vele, de nagyjából abban az időben kezdett Rucker prédikálni, és sok idejét elvette azzal, hogy a Szentírásról beszélgettek és átnézték a prédikációit. Az idő elszállt, és Babe kisbabája, Pici Henry, egy Pál-és-Szilászt kapott.
A takaró már-már feledésbe merült, mígnem Pici Henry hirtelen felnőtt és megnősült. Pontosan azon a napon, amikor megházasodott, Clo mama megint elővette, és eltökélten hozzálátott, hogy elkészüljön Pici Henry elsőszülöttjének. De alig ült le a székére, máris megérkezett Rucker, hogy az Úr dolgairól elmélkedjen. Próbált dolgozni, miközben Rucker beszélt, de Rucker annyira belemerült a saját ötleteibe és annyira vitatkozott, hogy az öltései rosszak lettek, és vissza kellett őket bontani. Abba a takaróba csak tökéletes öltés kerülhetett.
– Miért fárasztasz állandóan a hideg halálról szóló fecsegéssel? – panaszkodott. – Engem a hideg halál nem foglalkoztat. Az Ígéret Földjén kívül semmi sem érdekel.
– Pontosan ez a bajod – vágott vissza Rucker. – A fejed a fellegekben jár, és a szemed a Mennyre szegezed. De a lábad még mindig a földön van. Mindent tudsz az itteni életről a földön, és mindent tudsz arról, hogyan fogsz élni, ha a mennybe jutsz. De meg kell birkóznod a Hideg Halállal,[6] mielőtt odaérsz. És mit tudsz te a halálról?
– Semmit sem tudok a halálról, és nem is érdekel – vágott vissza Clo mama. – Csak annyit tudok, hogy…
– Igen – vágott közbe Rucker –, meg kell halnod. Nem érdekel, hogy mennyire nem érdekel. Amikor befejezed az életet, meg kell halnod, mielőtt átjutsz a Túloldalra.
– Semmi baj – nyugtatta meg Clo mama. – Az Úr majd gondoskodik mindenről. Én és az Úr már nem is tudom, mióta járunk együtt, és az Úr nagyon szeret engem. Nem aggódom. Én is jó voltam az Úrhoz.
Rucker büszkeséggel vádolta, és a vita hónapokig dúlt.
Aztán mielőtt észbe kapott volna, Babe közölte vele, hogy Pici Henrynek és a feleségének gyermeke született.
Clo mamának nem volt választása. A Betlehemi Csillagos takaró nem készült el; és amikor a székét feltették a lovaskocsira, hogy átvigyék Pici Henryékhez, egy Pál-és-Szilászt vitt ajándékba.
– És még most sincs kész! – korholta magát. – Azzal, hogy itt ülök és szunyókálok, mint egy pap, vagy úgy teszek, mint egy oposszum,[7] nem is lesz kész soha.
Csontos, öreg ujjai egyre gyorsabban mozogtak, és csillag csillag után szövődött a tarka kelmék mozaikjába.
Szorgalmasan dolgozott egy számára nagyon rövidnek tűnő ideig. Aztán meghallotta a kapu zsanérjának csikorgását, és anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy Rucker az. Egy perc múlva már a szokásos üdvözlésüket váltották.
– Adjonisten, mama! Hogy s mint?
– Megvagyok, hála Istennek. És te, fiam?
– Tűrhetően. Éppen csak tűrhetően.
Rucker letelepedett az árnyékba Clo közelében, és viseltes kalapjával legyezgetni kezdte magát.
– Mit csinál, mama? Takarót?
– Azt – mondta Clo mama. – Hát nem szép?
– De bizony – értett egyet Rucker. – Vannak benne csillagok meg minden, ugye?
– Mért, nem úgy néznek ki, mint a csillagok meg minden? – vágott vissza Clo mama.
Válasz helyett Rucker erőteljesen legyezni kezdte magát.
– És ne gyere nekem itt holmi bolond beszéddel – tette hozzá Clo mama. – Be kell fejeznem ezt a takarót, és nem tudok dolgozni, amíg itt téblábolsz és papolsz nekem.
– Úgy? – vigyorgott Rucker. – Ha én nem papolnék magának, akkor nem lenne min morognia. Akkor hol is lenne? – Az öregasszonnyal együtt kuncogott a saját riposztján. Aztán komolyan hozzátette: – Mama, magával beszélni kell a büszkeségéről. Meg akarom változtatni a felfogását, mielőtt meg kell birkóznia a Hideg Halállal.
– Már megint kezded! – kiáltott fel Clo mama. – Fogd be a szád, amíg be nem fejeztem ezt a takarót, jó? Most nincs időm téged hallgatni.
– Miért olyan fontos magának, hogy befejezze ezt a takarót? – tudakolta Rucker. – Több takarót csinált már, mint amennyit meg tud számolni.
– Szükségem van erre a takaróra az ügyeimhez – magyarázta. – Tervem van vele.
– Éspedig?
Clo mama abbahagyta a varrást, és Ruckerre nézett.
– Fiam – mondta ünnepélyesen. – Megöregedtem az évek során. Az én időm nemsokára lejár.
– Hát már nem olyan fiatal… – értett egyet Rucker.
– Nos – folytatta az öregasszony –, mivel ez egy igazán szép takaró, arra gondoltam, magammal viszem a Mennybe, és odaadom a Szegény Kis Jézusnak bölcsőajándékként.
– Ugyan már! – horkantott Rucker. – Nem tudja, hogy annyi takarójuk van ott fent, amennyi csak kell?
– Nem érdekel, hány takarójuk van – védekezett Clo mama. – Én tudom, mi a jó modor. Sehová nem illik üres kézzel menni. Nem fogok csak úgy betoppanni az Úrhoz anélkül, hogy vinnék valami apróságot illemből. – Szeretettel végigsimított a finom öltéseken. – És ez egy finom takaró. – Bizonytalanul elhallgatott, majd dacosan folytatta: – Nem hiszem, hogy a mennyben lennének ennél szebbek. Sőt, talán még ilyen szép sem!
Rucker egy pillanatra szóhoz sem jutott a döbbenettől.
– Ilyen büszke beszéd! – kiáltott fel végül. – És mindez féllábbal a sírban. Mama, egy jó asszony nem beszélhet így!
– Ez a színtiszta igazság – védekezett Clo mama makacsul. – Rengeteg takarót láttam már, de még soha nem láttam ilyen gyönyörűt.
– Nem érdekel, mit nem látott még soha! – Rucker döbbenete felháborodásba csapott át. – Nincs joga a takaróival hencegnie és büszkén beszélni az Úrral, amikor a vén Hideg Halál minden percben lecsaphat magára. A hencegés nem alázat, és nem számít, milyen szép a takaró. Alázatosnak kell lennie, ha tisztességben akar meghalni. – Rucker megállt a kirohanásában, majd lecsillapodott. – Ezt mondja a Biblia – tette hozzá.
– Egy fenét! – horkantott Clo mama.
– Ne szidja a Bibliát – intette Rucker. – A Biblia…
– Nem a Bibliát szidom – javította ki Clo mama. – Hanem a te bolond beszédedet. Mert tudod jól, hogy nem félek a haláltól. Az Úr majd vigyáz rám, ha lejár az időm. Nem aggódom. Az Úr nagyon szeret engem.
Rucker zavarban volt. Clo mama mindig is egy ellentmondás volt – neki és a Szentírásnak is. Nem tudta megérteni a hozzáállását. – Mama – mondta szelíden –, maga egy igazán jó asszony, de túlságosan büszke.
– Büszke az Úrban, igen – értett egyet.
– De büszke – erősködött Rucker. – És a büszkeség bűn. A Biblia is ezt mondja. És a büszkék nehezen halnak meg.
Clo mama idegesen öltögetett néhány percig. Az utolsó csillag a takarón formát öltött szárnyaló tűje alatt. Rucker már ezerszer elmondta neki ugyanezt, de ő soha nem figyelt rá. Most, ahogy az utolsó öltés is elkészült, furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha Ruckernek végre sikerült volna megzavarnia békés lelkületét.
– Rucker – mondta –, mit tudsz te erről a hideg halálról, amiről annyit beszélsz?
Rucker egy percig gondolkodott. – Semmit – vallotta be. – Egyáltalán semmit. – Egy ideig komolyan, csendben töprengett. – És pont ez a lényeg – tette hozzá. – Ez egy rejtély. Egy hatalmas rejtély.
Rucker szavai még jobban fokozták a Clo mamára telepedett furcsa érzést. Mintha homokban állna, és a homok kifolyna a lába alól.
– Mit mond a Szentírás? – faggatta.
Rucker bizonytalanul kutatott az emlékezetében. – A régi ének – magyarázta –, azt mondja: „A halál nem más, mint egy rabló ezen a földön.” Ezt mondja a régi ének. De a dallam[8] nem ezt mondja. A dallam olyan, mint egy nigger a temetőben. A nigger azt mondja: „Nekem semmi más, csak egy sírkő.” De amíg a nigger ezt mondja, a dallam azt feleli: „Talán nem, de azért én veszem a kalapom, és továbbállok az úton.”
– Aha – értett egyet Clo mama. – A dallam nem azt mondja, amit a szavak.
– Na most – folytatta Rucker, más oldalról közelítve –, az a „Mély folyó” című ének nem mond sokat, de a dallam annál többet. Az szöveg azt mondja: „Mély a folyó. Otthonom a Jordánon túl van.” De a dallam azt mondja: „Igen? Tudom én, hogy az otthonod a Jordánon túl van. De mi van azzal a mély folyóval? Át kell kelned azon a folyón, mielőtt hazaérsz. Mély a folyó!”
Clo mama megborzongott. Valami pánikszerű érzés kerítette hatalmába. – De a Szentírás, Rucker? – faggatta tovább. – Mit mond a Szentírás?
– A Szentírás – magyarázta Rucker suttogó hangon –, nem részletez. Ettől olyan hatalmas rejtély.
Clo mama kétségbeesetten kapaszkodott egy utolsó reménysugárba. – Talán nem is…
– Ó, dehogynem – vágott közbe Rucker. – Pont ez a lényeg. A Szentírás egy példabeszéddel magyarázza. A Szentírás szerint az Úr negyven évig vezette a hébereket a pusztában, hogy alázatossá tegye őket, hogy bejuthassanak az Ígéret Földjére, és akik ezt nem fogták fel, azokra lesújtott.
– Hm – nyögte Clo mama. – Hm, hm.
– És amikor az Úr alázatossá tette őket – folytatta Rucker –, nos, akkor elvezette őket a Jordánhoz, és megmutatta nekik az Ígéret Földjét a túlsó parton. – Drámai szünetet tartott, és megismételte: – Megmutatta nekik az Ígéret Földjét. És akkor, azt mondja a Szentírás, átkeltek. Az Úr nem segítette át őket, mint a Vörös-tengeren. Saját maguk keltek át.
Clo mama feje ide-oda billegett. Szemei lecsukódtak, és furcsa, rángatózó nyöszörgések törtek ki belőle.
– És – folytatta Rucker –, ez a Hideg Halál rejtélye. Az Úr vezet téged itt a földön, és megmutatja neked az Ígéret Földjét. De neked magadnak kell odajutnod… és a Szentírás azt mondja, a büszkék nehezen halnak meg.
Clo mama kezei remegtek, mintha megbénultak volna, és megpróbált beszélni. Kinyitotta a száját, de csak egy száraz hörgés jött ki a torkán. Egy pillanatra megrémült. Aztán amilyen hirtelen jött a rémület érzése, el is elhagyta; nyugodt és derűs lett. Elmosolyodott. – Rucker olyan, mint egy gyerek, aki összevissza gügyög – mondta magának – én meg itt hallgatom a bolondságait. Hmm!
Míg ez a felismerés áthatotta, homályosan hallotta, ahogy Rucker idegesen kiabál: – Clo mama! Clo mama! – és homályosan érezte, ahogy a karját rángatja. Valami gyerekes csínytevés lehetett a részéről. Nos, Rucker olyan gyerek volt még. Soha nem fog felnőni!
Miközben a gondolatok lágyan és megnyugtatóan jártak a fejében, hallotta, hogy megint csikorognak a kertkapu zsanérjai, és megfordult, hogy megnézze, ki jöhet délután ebben az időben. Egy magas, egyenes tartású férfi volt, kürttel a kezében.
– Úgy néz ki, mint maga Gábriel arkangyal – jegyezte meg.
– Pontosan az is vagyok – mosolygott a magas férfi.
– Hát akkor húzz ide egy széket és ülj le – invitálta Clo mama. – Hűs víz van a vödörben, és a tökmerítő is kéznél van.
Gábriel ivott a vízből, és odahúzott egy széket. – Sietek, Clo – mondta, és kényelembe helyezte magát. – Nincs sok időm. Csak beugrottam, hogy…
– Pszt – szakította félbe Clo mama, felemelte az ujját, hogy csend legyen, és füléhez tartotta a kezét. – Pszt.
– Csak beugrottam, hogy… – kezdte újra Gábriel, de Clo mama öreg füle tisztán meghallotta a hangot. Egy kisbaba sírása volt.
– Add ide a mankómat – parancsolta határozottan, és anélkül, hogy megvárta volna, hogy Gábriel elmagyarázza a dolgát, a hóna alá igazította a mankót, és a ház felé bicegett. Clo mama nem lepődött meg, amikor belépett a szobába, ahol a csecsemő a bölcsőjében feküdt. Inkább elborzadt.
A szoba nagy volt és gazdagon berendezett. A bölcső mellett egy hatalmas, szebbnél szebb bölcsőajándékokkal telerakott asztal állt. De Clo mama hozzá volt szokva, hogy előkelő házakba járjon. A gazdag fehérek nagy kúriái és a legszegényebb négerek legnyomorúságosabb kunyhói is egyformának tűntek a számára. A gyerek az gyerek – fehér vagy fekete. A környezet nem számított.
Az első dolog, ami megütötte a szemét, egy fehérbe öltözött nő volt. Fehér fityula, fehér kötény, fehér harisnya, fehér cipő. A ruhadarabok merevek voltak a keményítőtől, és csillogtak, ahol a vasaló túl sokszor ment át rajtuk. Clo mama pontosan tudta, kivel áll szemben. Találkozott már képzett nővérekkel. Túl sok keményítő, túl kevés ész – szokta mondani.
A nővér tejet melegített egy spirituszfőzőn, és egy hőmérővel babrált. Mindeközben a csecsemő szánalmasan sírt a bölcsőben.
A bölcső finom darab volt – tömör arany pálcákból készült, amelyek egy hüvelyknyi távolságra voltak egymástól. A fej- és lábtámlákat egy gyémántfürtökkel körberakott hatalmas nagy csillag díszítette. De a csecsemő fájdalomtól vonaglott a bölcső csupasz lécein.
– Isten szerelmére! – kiáltott fel Clo mama. – Itt fekszik meztelenül, mint egy csupasz madárfióka![9] És matrac nélkül! És egy olyan bölcsőben, amit úgy készítettek, mintha egy szamárnak kéne szénát ennie belőle! – Fenyegetően a nővér felé fordult. – Te lány! – robbant ki belőle. – Micsoda dolog ez?
– Hát nénikém– tiltakozott a nővér. – Minden pontosan a doktor úr akarata szerint van. A babának szellőznie kell, és a doktor úr…
– A doktor úr, mi? – horkantott Clo mama. – Nem érdekel, hogy a doktor úr szerint mi kell a babának. Engem az érdekel, mi van a babával. Görcsöl a hasa. Az a baja!
A nővér megpróbált közbevágni, de Clo mama túlharsogta.
– Most pedig menj ki a kertbe, és hozz nekem macskamentát. Ennek a babának macskamenta teára van szüksége.
– De a doktor úr…
– Nem érdekel a doktor úr – vágott közbe Clo mama. – Meg te se! Ennek a gyereknek nagyon fáj a hasa. Most pedig indulj, és hozd azt a macskamentát! Hallod! És forró vizet! – Fenyegetően felemelte a mankóját. – És szedd a lábad – tette hozzá –, mielőtt jól rádverek a mankóval!
A nővér távozott, Clo mama pedig gyengéden kiemelte a csecsemőt a bölcsőjéből, egyik karjában tartva, mialatt a másikkal a Betlehemi Csillag takarót párnaszerű matraccá formálta.
– Most pedig menj vissza oda, úrfi – mondta, miközben gyengéden a bölcsőbe helyezte a csecsemőt. – A doktor úr, mi? Majdnem elkaptad a járványt![10]
A csecsemő továbbra is sírt, de a sírása halkabb volt, és hamarosan alig volt több, mint nyugtalan nyöszörgés, amely beleillett a szavak nélküli dallamba, amit Clo mama dúdolt.
Nemsokára a nővér visszatért a gyógynövénnyel és a vízzel, és a csecsemő megkapta a teát.
– A doktor úr borzasztóan ki lesz akadva emiatt – jelentette ki a nővér.
– Figyelj, kedvesem – mondta Clo mama –, hadd kérdezzek valamit: Volt valaha is gyereke a doktor úrnak?
A nővér kuncogott az ötleten.
– És fogadok, hogy neked se – vigyorgott Clo mama. – Most pedig menj oda a lámpához, és hagyj békén.
A nővér megadta magát.
A csecsemő, a teától megnyugodva, békésen aludt. Clo mama a bölcső mellett ült, ide-oda ringatta, és figyelte a gyermek minden mozdulatát. Hajnal felé a fájdalom kifejezése eltűnt a baba arcáról, és kinyitotta nagy, kerek, kék szemét. Mintha egy tudó, megértő pillantás lett volna bennük, ahogy meglátta az öregasszonyt, aki lehajtott fejjel ült a bölcső mellett.
– Te huncut! – vádolta meg szeretetteljesen. – Csak tetteted magad nekem! Azt csinálod, úrfi! – Megrázta szorosan befont fejét a baba arcához közelítve, és azt gurgulázta: – Gügyü-gügyü-gügyü-gü –, mire a baba olyan grimaszt vágott, amit Clo mamán kívül senki sem tudott volna boldogságként értelmezni. Az asszony sugárzott.
– Te csibész – mondta. – Nézd, ahogy nevet a vén mamán! Milyen férfias! Esküszöm! Hangosan nevet, mint egy felnőtt férfi! – Lefogadom, hogy hamarosan felkelsz, és az első az lesz, hogy megkérsz, hogy adjak neked egy puszit!! – Gyengéden megsimogatta a takarót, és hozzátette: – Most pedig aludj, úrfi, és pihentesd még azokat a szép szemeidet. És legközelebb, amikor felébredsz, a mama készít egy cukros cuclit az úrfinak, hogy szopogassa. Na, aludj már!
A csecsemő hamarosan csendes, békés álomba merült. Clo mama utasította a nővért, hogy hozzon egy darab tiszta, fehér ruhát és némi cukrot. Aztán elaludt a székben a bölcső mellett.
Amikor felébredt, már világos volt, és teljesen kipihentnek érezte magát. A csecsemő és a nővér is aludt még, de Clo mama észrevette, hogy a „cukros cucli” rendesen összecsomózva a bölcső melletti asztalra lett téve.
Néhány perc múlva belépett Gábriel, és szélesre tárva az ajtót, mélyen meghajolt. Szinte azonnal belépett az Úr.
Az Úr teljesen úgy nézett ki, ahogy Clo elképzelte – pontosan hat láb magas és egyenes, mint a cövek. És büszke is. Vállát hátravetve, nehéz koronával a fején. Járása fenséges volt – de minden felfuvalkodottság nélkül. A puszta látvány elég volt ahhoz, hogy félelemmel töltse el az embert.
Clo azonnal felállt és meghajolt, az Úr pedig kinyitotta a száját, mintha szólni akarna. De Clo éppen időben közbevágott. – Pszt, Uram – suttogta. – A kicsi alszik, és nagyon szüksége van arra az alvásra. Nagyon beteg volt tegnap este. Majdnem elkapta a járványt.
Az Úr egy pillanatra megdöbbent, majd elnézően elmosolyodott. – Ez nagyon jó, Clo – suttogta meglepően halkan.
– Igen, Uram – szólt közbe Gábriel –, Clo igazán ügyesen bánik a bébikkel.
Clót zavarba hozta a nyílt dicséret. – Csak alvásra volt szüksége – ismételte –, meg egy kis teára meg ilyesmire. Most már jól van.
Az Úr megfordult, és lábujjhegyen kiment a szobából, Gábriel és Clo pedig követték. Kint Gábriel beszélni kezdett, nyilvánvalóan egy olyan beszélgetést folytatva, amely már azelőtt elkezdődött, hogy ő és az Úr beléptek a szobába.
– Körülbelül akkor – mondta –, meghallotta a csecsemő sírását, és úgy rohant a bölcső felé, mint egy disznó a kukoricára.[11]
– Micsoda! Hát nem magyaráztad el neki? – Kérdezte az Úr vádként mennydörgő hangon.
– Elmagyarázni? – ismételte Gábriel. – Uram, hogy tudna bárki bármit is elmagyarázni neki, amikor egy kisbaba sírását hallja? Még mi ketten együtt sem tudnánk neki semmit sem elmagyarázni, ha gyereksírást hall.
Clo nem értette pontosan, miről beszélnek, de tudta, hogy Gábriel előző délutáni érkezésével van összefüggésben, és hogy az Úr elégedetlen volt emiatt. Gábriel segítségére sietett.
– Nézd Uram – magyarázta –, Gábriellel éppen csak beszélgetni kezdtünk volna, és alig köszöntöttem, amikor meghallottam a csecsemő sírását. És amint meghallottam, tudtam, hogy csak a hasfájás miatt ordít így egy baba. Így hát odarohantam…
– Igen – egészítette ki Gábriel. – Ruckerrel beszélt, és Rucker szerint Clo nem elég alázatos.
– Rucker – szólt közbe Clo –, nem tartja szépnek a betlehemi csillagos takarómat, pedig Uram, az egy nagyon szép darab.
Mentek tovább, Gábriel és Clo kissé lemaradva az Úrtól, aki karjait lengetve, bal lábát magasabbra emelve lépdelt, így járása maga a megtestesült méltóság volt. Clo nem figyelt, merre mennek, amíg hirtelen rá nem jött, hogy a gyümölcsös mögötti bodzaligetben vannak, ahová temetésekre szokott járni.
– A kutyafáját![12] – kiáltott fel. – Nem is tudom, mikor voltam itt utoljára. Régebben egy temetést sem hagytam ki, de mostanában nehezemre esik a járás… – Körülnézett, és meglátott egy halom frissen ásott földet balra. – Úgy néz ki, mint egy új sír! – kiáltott fel. – Ma biztosan temetés lesz.
– Méghozzá egy nagyon nagy – biztosította Gábriel tudálékos vigyorral.
– Szégyellem magam! – Clo mama öreg szemei felcsillantak. – Ezer éve nem voltam temetésen! Nézzük meg!
– Persze hogy megnézzük – mondta az Úr jelentőségteljesen. – Ez járt a fejemben, amikor idehoztalak titeket. Azt akarom, hogy lássátok is, meg halljátok is. Gabriel elment vizet inni és veled csevegni, és elfelejtette…
– Ó, Uram – tiltakozott Gábriel –, ne legyél ilyen szigorú hozzám. Már mondtam, hogy meghallotta a csecsemő sírását, mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy elmondjam neki.
Mielőtt az Úr válaszolhatott volna, megérkezett a gyászmenet. Rucker Bibliával a kezében és lehajtott fejjel, elöl ment.
– Rucker fog prédikálni – magyarázta Clo. – Nagyszerű temetéseket rendez Uram. Én neveltem őt prédikátornak.
Rucker mögött hat szép szál néger vitt egy rózsafa koporsót, amely dúsan meg volt rakva virágokkal. Mögöttük több mint száz férfi, nő és gyermek – fehérek és feketék. Lassan vonultak, szakadozott ritmusban énekelve a Mikor a szentek bevonulnak-ot.[13]
– Mind egy szálig az én gyermekem, Uram – magyarázta büszkén Clo mama. – Istentisztelők. Nem hátrálnak meg a munkától. És nem félnek semmi mástól, csak a bűntől. Ilyennek neveltem őket.
A koporsót a sír mellé helyezték. Rucker a fejrészhez állt, a többiek pedig félkört alkottak a lábrésznél. Rucker felemelte a kezét, és néma csend lett.
– Emberek – mondta halkan –, általában, legtöbbször, ha temetésen prédikálnom kell, akkor meg is teszem. De ma nincs sok kedvem prédikálni. Úgyhogy énekelni fogunk.
– Most figyelj, Uram! – ujjongott Clo mama. – Rucker nagyon ért az énekes temetéshez. Amikor a felesége meghalt, nem volt kedve prédikálni, és akkor is énekeltünk a temetésen. Aztán egyszer csak a vén Rucker belejött, felállt, és úgy megkorbácsolta az ördögöt, hogy az olyan kicsi lett, mint egy szúnyog!
Rucker újra felemelte a kezét. – Valaki kezdjen el énekelni – parancsolta –, amíg a holttestet leeresztik a sírba.
Egy bizonytalan bariton hang dallamtalanul kezdte:
Egy év múlva, talán már nem leszek… —
A többiek csatlakoztak a baritonhoz. A második sorhoz érve egy rikító – túl rikító – szoprán ragadta magához a vezetést:
És a testem a földben fekszik,
Az Úr tudja, meddig.
Rucker megrázta a fejét. – Ez pocsék – jelentette ki.
– Szerintem is – helyeselt Clo mama teljes szívből. – Kifejezetten pocsék.
Egy pillanatnyi feszült csend következett, majd egy dübörgő basszus rákezdett:
Mély a folyó! Otthonom a Jordánon túl van.
Mély a folyó, Uram! Át akarok kelni a Táborhelyre.[14]
– Ez már jobb – ismerte el Rucker, és hamarosan a dal is felgyorsult, hol szelíden és megnyugtatóan, hol vadul és dübörögve.
Ó, nem jössz-e az Evangéliumi ünnepségre,
Az Ígéret Földjére, ahol mindenütt béke van?
Mély a folyó! Otthonom a Jordánon túl van.
Mély a folyó, Uram! Át akarok kelni a Táborhelyre.
A koporsóvivők pamutköteleket helyeztek a koporsó alá, és a tátongó sírgödör fölé emelték. A dal furcsán, vágyakozva zúgott. Rucker a koporsóhoz szólt, miközben azt leeresztették:
– A hamu hamuvá, a por porrá válik,[15] de nem anyaszült ember juttatott téged a földbe. Ez tény.
Mély folyó, Uram! Át akarok kelni —
A dal egyre magasabbra szárnyalt, miközben Rucker nemcsak a szavakkal küzdött, hogy kifejezze érzéseit, hanem a siránkozó hangok zaja ellen is. Aztán amikor sor utolsó hangja elhalt, a dal lendületével felemelte hangját, és maga vezette a következő versszakot:
Ó, az a hír terjedt a bábasszonyról,
Hogy átkelt a Jordánon száraz lábbal.
Gábriel izgatottan talpra ugrott. – Kutya legyek, Uram! – kiáltott fel –, hallgasd Ruckert!
– Én mondattam ezt vele – mondta az Úr. – Azt akartam, hogy Clo Rucker szájából hallja, hogy meghalt. Most pedig figyelj ide Clo, és mindent megtudsz arról a rejtélyről!
De Clo már nem volt ott.
Sietve távolodott, magában morogva. – Nincs időm arra, hogy mindenféle emberek temetésén szórakozzak – mondogatta. – Vigyáznom kell arra a gyerekre. Arra a pimasz csibészre! Ott bőgött a szép takarómon, mint egy bakkecske! Esküszöm! – kuncogott mély torokhangon. – Megkapja azt a cukros cuclit, amint kinyitja azokat a gyönyörű szemeit. Bőgött, meg kinevetett! Még ilyet!
És rohant tovább a bölcső felé.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ O. Henry Memorial Award Prize Stories of 1928, Garden City, New York. Doubleday, Doran & company, Inc. 1928, XII. és 273. oldal (angolul)
- ↑ Eredetiben cabin: Két típus létezett, a tartósabb, faragott rönkökből (fotó) épített ill. a sokkal olcsóbb, fűrészelt deszkákból (fotó) készült ház.
- ↑ kb. 45 kiló
- ↑ Eredetiben quilt: egy paplanszerű, de annál sokkal vékonyabb és puhább textília, amely két vagy több réteg szövetből vagy szálakból áll. Legelterjedtebb a három rétegű, amely egy díszítéses felső rétegből, az úgynevezett topból, egy réteg gyapjúból vagy vattából, valamint egy alsó rétegből (backing) áll, s amelyeket egy speciális-technikával, az úgynevezett szteppeléssel varrnak össze kézzel vagy varrógéppel.
- ↑ lásd: Az Apostolok cselekedetei 16 fejezet 16-40: Pál és Szilász bebörtönzése
- ↑ Alapvető afrikai koncepció, hogy a halál a szellemvilágba való természetes átmenet. A hátramaradottak az ünneplésre és arra az elképzelésre összpontosítanak, hogy a halott megszabadul a földi gondoktól. A kereszténység által befolyásolt afroamerikai hagyományok szerint a halottnak a Jordán folyón kell átkelni, mint a Bibliában a zsidóknak az Ígéret Földjére. A „hideg halál” fogalma arra utal, hogy neki a Jordánon való átkelést egyedül, a közösség melege és segítsége nélkül kell megtennie.
- ↑ Amerikai szólás: play possum (megjátssza az oposszumot). Az oposszum nevű rágcsáló veszély vagy sérülés esetén egy beteg vagy elhullott állat megjelenését és szagát színlelve halottnak tetteti magát.
- ↑ Eredetiben a chune és a song szavak közötti különbségről van szó. A chune egy jamaikai szlengből került az amerikai Délvidékre és melódiát / dallamot jelent. A song (ének) pedig a dal szövegére vonatkozik
- ↑ Eredetiben: Layin' hyar naked as a jaybird! (Meztelenül fekszik itt, mint egy szajkó). Az „olyan meztelen, mint a szajkó / vörösbegy” mondáson alapul, amely 1843-tól ismert az USA-ban és az 1920-as években lett népszerű. Ez a két madár más szólásokban is szerepel, mint pl. “szabad / boldog, mint a szajkó / vörösbegy”. Bradford azt tanulta gyermekkori fekete barátaitól, hogy soha ne felejtsék el megemelni a kalapjukat, ha szajkót látnak, mert ha nem, az feljelenti őket udvariatlanság miatt, amikor péntekenként meglátogatja az ördögöt. (Haunting Tales of Boyhood Days Bring Fame to Writer, Xenia Evening Gazette, 1930. június 21, 8. oldal angolul)
- ↑ Eredetiben epizoodics (helyesen epizootics) Bővebben angolul
- ↑ Szó szerint ez áll az eredeti szövegben: she lit out twarge de cradle like a hawg after cawn. (hawg=hog, cawn=corn)
- ↑ Eredetiben I be dad blame! – Meglepetés, undor, harag stb. kifejezésére használt eufemizmus az amerikai-angolban.
- ↑ Eredetiben: When the Saints Go Marchin' On Louis Armstrong egyik sikerszáma volt.
- ↑ Eredetiben Camp Ground: az Igéret földje. A Deep River egy hagyományos afroamerikai spirituálé. 1876-ban jelent meg először nyomtatásban, a The Story of the Jubilee Singers: With Their Songs című kiadvány 196–197. oldalán. Paul Robeson legnagyobb sikerszáma volt. Magyarul Horváth Ádám átköltésében Zúgj hullám címmel jelent meg.
- ↑ Teremtés könyve 3:19 „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és a porba térsz vissza.”