Heti levél (1905. május 28.)
| Heti levél (1905. május 28.) szerző: Kosztolányi Dezső |
Most, az ébredő tavasz fényáradatában ismertem meg csak ezt a hatalmas, különös Bécset teljesen. Mi akik a Lajtán túl lakunk, szeretjük ezt a nagy kőkolosszust úgy elképzelni, mint egy szűk utcát, óriási területet, ahol sok ember sürög-forog, folyik a sör s a magyarszidás százados szokása - s mily helytelenül gondolkozunk ilyenkor! Ez a város az ellentétek helye; egy örökké átalakuló Proteusz, egy helyét szüntelenül változtató amphibion, amely hol a múltak pocsolyájában, a nyárspolgárság sarában fetreng, hol meg a napfényes jövő felé emeli arcát. Itt ölelkezik a múlt s a jövendő.
A minap láttam csak az ünnepi örömtől megkergült vén Bécset, az ibolya ünnepén. Az emberek összelökdösték egymást, veszekedtek a villamosokon, sört ittak és szalámit ettek, ácsorogtak a fabódéknál, s mindezt a mennyei gyönyörűséget elnevezték ibolyaünnepnek. Ugyanezt a tömeget látja az ember aztán a Práterben is, amint ünnepnapokon dévaj, német léhasággal lovagol a körhintákon, nevet a paprikajancsikon, szopogatja a sörös korsóját, s sikoltoz, kiabál, fütyül, mint valamilyen jámbor, gyönge eszű óriás. Ez a vén Bécs, melyet mindnyájan ismerünk. De van egy másik Bécs is, melyről mi vajmi keveset tudunk. Ez a fiatal, előretörő Bécs, mely megifjodott a művészetek illatos viharaiban, s új életre serkent a legújabb műirányok tavaszi tobzódásában.
Végigjártam a tavaszi tárlatokat, s sehol sem szereztem oly sok és értékes benyomást az új művészetek értékére nézve, mint éppen itten. Az, aki kétkedő mosollyal fogadja manapság a legszélsőbb szecesszió furcsaságait, itt feltétlenül hivő lesz. Az ember a legnagyobb mesterek vásznai előtt hirtelen elnémul, eltűnik arcáról a kétkedés, s bámuló tiszteletté változik. A jövő templomában érezi magát. Van ebben az új művészet kemény magatartásában is sok megható és sok elragadó. A márványtemplomokból elűzöttek, az eretnekek, a kicsúfoltak megalkották a saját szentélyüket. A tetején messze látszó aranygömb fennen hirdeti, hogy a művészetek csarnokába lépsz; az architektúra meg előre jelenti, hogy mily emberek vásznait fogod látni, s ha makacs, vaskalapos vagy, előre is óv a belépéstől. Olyan egyszerű, oly különös s oly szép maga az épületük is, akárcsak három egymás mellé állított selyempapirossal bélelt hófehér skatulya.
Benn meg orgonacsokrok között állanak a szobrok s a festmények. Egy-egy híresebb kép előtt halkan piszmogva fest egy borzas fejű óriás. A templom egy jövendő papja. Néha-néha leteszi ecsetjét, s gúnyos mosollyal hallgatja a mai laikus közönség megjegyzését, amely nem érti meg, hogy lehet a rét kék s az ég zöld. Szegények, gondolhatja magában.
A szecesszió mostani tárlatán különösen a szobrászati művek keltettek nagy figyelmet. A festett szobrok itt napirenden vannak. Mindenki meg tudja érteni, hogy lehet a Minotaurus szeme fekete és fehér márványból, és senki se ütközik meg azon, hogy egy asszonyt majolikából mintázott meg a szobrász. De valóban van egy műalkotás, melyet mindnyájan egyformán bámulunk: a szegény gebének a faszobra, és aztán még egy: a Timor dei.
E két szoborművet a dekadencia legjelesebb alkotásai közé sorozom. Nem a szorosan vett művészi értékükért pusztán, hanem azért, mert látom, hogy alkotójuk teljesen kiforrott ember, aki tisztában van a saját céljával s a dekadencia mivoltával. Ez a műirányzat a pesszimizmus századában keletkezett, mikor mindnyájan kétségbeesve tördeltük kezeinket, s nyakra-főre káromkodtunk az életre. Lényege mindenkoron az volt, hogy a dolgokat a legsötétebben fogta fel s már eleve elvetette. Az, hogy sok furcsaságot mondott, s néha nevetségességig ment el, melyért oly sok gúnyt és dicséretet kellett elszenvednie, mind csak esetleges volt. Olyannyira, mint hogy sokszor nevetséges és különös fintorvonás jelenik meg annak az arcán, ki lobogó hajjal, összeszorított ököllel, eget hasító sikollyal sír élete romján.
Nagyon veszedelmes és kétes értékű vállalkozás dekadens művésznek felcsapni. Nem a különlegesség hajhászata, a boszorkányok és macskák szeretete kell hozzája, hanem óceánmély kedély, nagy elme és nagy költői tehetség. Azok, akik rosszul sikoltoznak, füttyöt kapnak a silány színészkedésökért! A fintorarcokat kinevetjük, ha nincs alattuk a bánat mélysége, az élet nagy kínjainak megértése. Ha azonban a művész ezt ki tudta fejezni, kétszeresen megérdemli a tapsot, s akkor bűn különbséget tenni közte s a művészettörténelembe becikkelyezett nagyok között. Akkor csak művészekről beszélhetünk.
Ilyenek Luksch és Meštrovič; ilyen volt a nagy Baudelaire is. Meg kell csak néznünk a tárlat sovány, siralmas gebéjét. Hogy lesír róla az éhség, fáradtság, az elhajszolt állatok örök nagy bánata. A Timor dei-ben is ez a gondolat jut kifejezésre, csakhogy hatalmasabban és harsogóbban! Egy óriás, görcsös ököl, az örök szükségesség jelképezője reásujt az emberekre, a csókolózó szerelmesekre, a gyermeküket szoptató anyákra, az imádkozó aggokra, s nyitott szájjal, égre forgó szemekkel tehetetlenül buknak hátra. Felséges alkotás! Úgy hat rám, mint egy rémült, esztelen, céltalan segélysikoly...
Ezek mellett van egy nagyon érdemes, tetszésemet legjobban megnyerő dekadens festmény is, egy középkori német mesének a festői ábrázolása. A művész egészen behatolt a középkor szellemébe, teljesen megértette velem azt. Emlékeztet a festmény a dekadensek rimes latin verseire; a középkor naivitása s a modern művészet tudatos és akart egyszerűsége ölelkeznek benne. S ez nagyon helyesen van. Nekünk stilizálnunk kell a múltat, hogy beléhatolhassunk. A jelen szemüvegén kell mindent néznünk. Másképp a múltat sem érthetjük meg.
Ezt a felfogást látom a tárlat számtalan más képén is, hol a dagadó, gerjedő elpusztíthatatlan életkedvet akarják jelképezni a művészek. Mindnyájan a modern ember fantáziájához fordulnak, s nem a művészet egyszerű eszközeivel hatnak, mint Rubens egykoron. Az egyik festő egy coterie mulatását ábrázolja. A nyár örömét akarja megérzékíteni. A színes ruhák villogásában, a színfoltok valóságos exploziójába odafest egy óriási gyümölcsöstálat órmótlanul nagy sárga barackokkal, majdnem megrepedő almákkal. S ezt megértem: ez a nyár. Így látom megifjulni a Belvederében a régi pogány és keresztény festészetet is Klinger és Böcklin vásznain. Krisztus tojássárga palástban, a sok szenvedéstől elfáradva, bágyadtan, de mégis hatalmasan lép az Olymposzra. A meztelen, izmos alakok ijedten ejtik ki kezükből a serleget. Ugyanaz az eszme, melyet a mi Reviczkynk oly gyönyörűen kifejezett.
Sokáig álltam a hatalmas festmény előtt, s nem győztem betelni a kép ódon kereszténységével s mégis hatalmas modernségével. Aztán elgondoltam, hogy mit szólnának a régi keresztény piktúra héroszai, ha eléje vezetnék őket. Ez azonban nem zavart művészi áhítatomban. Nézetem szerint a legfontosabb az, hogy mit szólunk hozzá mi.