Heti levél (1905. május 21.)

A Wikiforrásból
Heti levél (1905. május 21.)
szerző: Kosztolányi Dezső
Bácskai Hírlap, 1905. május 21.

       Amint most a halálbüntetés és a kivégzés irtóztatóan részletes leírását olvasom, borzadva ejtem ki kezemből a könyvet. Előttem állanak a legelső elméknek átgondolt érvei, tömörítve, osztályozva, sorba osztva, s mégis olykor-olykor sápadtan teszem le a vastag kötetet, és kitör belőlem az érző ember iszonyata. Hiába beszél nekem Bentham az ő okos, nyugodt angol flegmájával, hogy ennek így kell lennie. Az én paraszt eszem mást mond. Olvasom a halálraítéltek nyilatkozatát, s azt látom, hogy mind emberfeletti kínokat állt ki a vesztőhelyen, s szinte előttem van a zavart nézetű gyilkos, ki csontvázzá soványodva, kék karikákkal a szeme alatt támolyog a zsámolyhoz. Talán nem is tud magáról semmit sem. Egy pillanatra azonban észbe kap, s felgyullad benne az életkedv fellobogó lángja, s birokra kel a hóhérral. S küzd addig, míg a pribékek le nem teperik.

Érdekes jobban szemügyre venni a képet. A vad dulakodásban emberek küzdenek. Egyik egészen magára van hagyva, a többi pecsétekkel ellátott okmányok alapján gyűri le őt. Az egyik gyilkolt, a többiek gyilkolni akarnak.

Ez a vad barbárság már a XVIII. században is szemet szúrt, de még mai napig sincs végérvényesen tisztázva a halálbüntetés nagy kérdése. Mindenütt próbálják módosítani, korlátozni, de azért az egész művelt világon általános. Én azonban azt hiszem, hogy minden ízében jogtalan; nemcsak azért, mert a bíró vagy az esküdtek tévedhetnek, azért sem, mert egyik embertársunk legyilkolása semmi utilitáris előnyt nem nyújt nekünk, hanem mert visszaélünk az erősebb jogával, s mi, az élet titkának nem ismerői, szétromboljuk a természet templomát. Igen, kioltjuk az emberi test szentélyének lángját, melyet meggyújtani sohase tudunk. S ez oly súlyos érv, oly vérlázító gazság, hogy ellene egy szavunk sem lehet. Elrettentés? Lehet-e ilyenről beszélni, ha a természet meggyalázásával érhetjük el?

A mai társadalom belátta ezeket a dolgokat, de mint sok más nagy igazságot, nem meri nyíltan bevallani. Amerikában nem akasztanak, hanem elektromossággal gyilkolnak. Az áram vagy jól működik, vagy nem, mert a váltakozót könnyen kibírja a testünk. Hasonlóképpen vagyunk a mi kivégzési módunkkal is; a hóhér sokszor egy negyedóráig is elügyetlenkedik - a díszes közönség legnagyobb örömére.

Nézetem szerint a legfontosabb az, hogy a fenevaddá elfajzott embert eltávolítsuk közülünk. Ezt kívánja az igazi utilitarizmus is. A legelső: édesmindnyájunk biztonsága, s ezt mások szabadsága és boldogsága árán is fenn kell tartanunk. Ha van közöttünk egy ember, ki társát megölte, távolítsuk el, zárjuk el, hogy ne öljön meg egy másikat. A törökök ugyanezen elvből indultak ki, mikor annak a lehetőségét is megakadályozták, hogy a nagy gonosztevők fajukat szaporítsák.

De még a halálbüntetést is meg lehetne tartani, ha éppen szükségesnek mutatkoznék, mindenesetre azonban nem a mai modern formájában. Mondanom sem kell, hogy ez a legbarbárabb. Az elítélttel huszonnégy órával előtte tudatják sorsát. Gondoljuk el, mit állhat ki ezen idő alatt! A gondolatoknak, az érzelmeknek, a dühnek mily örvényes forgataga ostromolja őt e fél nap alatt? S mily céltalanul. Mert azt csak senki sem mondhatja, hogy ez megjavítja a többieket; hisz azok, akik nincsenek halálra ítélve, sohasem érezhetik át az elítélt fagyos félelmét és hitetlen reménykedését.

Főleg azonban magának a kivégzés rémületes kegyetlenségének kellene véget vetnünk. Ám öljük meg embertársunkat, mint ártatlant, de egy újjal se nyúljunk hozzá. A gyilkos, a haramia is csak ember, s azzal, hogy megragadjuk, mint egy gyáván vakogó barmot, csak a mi emberméltóságunkat alázzuk meg. Mondjuk meg neki, hogy köteles magát elpusztítani, mert nem tűrjük, hogy egy leget szívjon velünk. Parancsoljuk meg neki az öngyilkosságot, s engedjük meg neki, hogy legalább halálában legyen ember, ha életében nem is volt az. A kínai császár selyemzsinórt küldött az alkalmatlankodó politikusoknak, s bizony mindegyik felkötötte magát, mert tudta, hogy másképpen mások cselekszik meg majd helyette. A gyilkosaink is elpusztítják magukat, ha beküldjük cellájukba a töltött forgópisztolyt vagy a kéksavas palackot, mert tudják majd, hogy ha a kiszabott egy órán belül nem végeznek, rögtön belép a katonaság, s kíméletlenül, gyorsan elbánik velük. Erre azonban, azt hiszem, sohasem lesz szükség. Az elítélt, mint excentrikus ember, mindig hajlamos az öngyilkosságra, s hiúsága is nagymértékben ösztökéli majd, hogy legalább utoljára emelkedjék fölül magán.

Ez eljárásmód ellen nem szól semmi sem. Az öngyilkosságról bármi is a nézetünk, ez esetben feltétlenül helyeslendő. Minden bűnös tettével hirdesse, hogy az, ami gonosz, önmagát semmisíti meg. A büntetés így teljes lesz, de azért az elítéltre mindenki úgy tekinthet majd, mint emberre. S ez végtelenül fontos szempont. A halál előtt az illető talán rettenetesebb harcot vív, de nem kegyetlenül fojtogató pribékmarkokkal, hanem a saját bűnének monstrumával, és végre is belátja majd, hogy az igazság követeli halálát. Irtózatos ez is, de nem olyan mint a mai gyepmester-procedura. Lelkierő kell hozzá.

Ha belátnók ezt mindnyájan, akkor a törvény bizonyára nem csavarná ki a rab kezéből a pisztolyt, hanem inkább kezébe adná. S ezzel egyúttal utolsó jogát is adná meg neki.