Heti levél (1905. június 4.)
| Heti levél (1905. június 4.) szerző: Kosztolányi Dezső |
Nézetem szerint túlságosan erősen kelnek ki az újságok a matúra ellen. Ilyenkor, a nyár küszöbén, a rendes újság-meteorológiai jelenségek közé tartozik, hogy a sajtó ádázul csattog és mennydörög az ártatlan vizsgálat ellen. Hamarjában több rosszat mondanak el róla, mint az inkvizícióról a történelem. Ez pedig felettébb igaztalan dolog.
Teljesen egyezem az urakkal, akik kijelentik, hogy a vizsgálat a legkevésbé alkalmas egy ember szellemi értékének megállapítására; azt is tudom, hogy a legtöbb esetben maga a vizsgáló bizottság is halálosan unja komoly és életbevágó ténykedését: de ezek alapján egyformán kelhetünk ki minden, véletlenségen forgó vizsgálat ellen. Kétségkívül az ideális állapot az lenne, ha mélyen a jelölt lényébe hatolhatnók, ha megfigyelhetnők gondolkozásának menetét, szellemi képességeit, s ezen dolgok alapján utasítanók vissza, vagy adnánk kezébe diplomát. De ez a követelmény jelenleg csak utópia, s előreláthatólag az is marad.
Ha lelkiismeretesen megfigyeljük a vizsgálati feleleteket, sok érdekes tapasztalatra jutunk. Mindenekelőtt megtudjuk, hogy a jelölt egyáltalában nem ad semmit sem a maga lényéből, de még a tudásából sem. Szellemi képessége a legnagyobb izgalomban van, idegei túl vannak feszülve, mi sem természetesebb, mint hogy egész temperamentuma megváltozik, sőt tehetsége is átalakul, s vagy magasabbra szökik, vagy lejjebb süllyed, de sohasem marad a rendes vonalon. Az idegesség, a félelem, a sejtett öröm kellemes vegyületében sokszor a leggyöngébb tehetségű is saját érdemén kívül célt talál, míg a komolyan gondolkozó s a dologban jártas nagyon gyakran csak hebegve kapkod. Mind a két esetben azonban gondolkozásról alig van szó. A produktív erő, amelyre az élet minden pályáján mindenkinek szüksége lesz, egyáltalában nem játszik semmi szerepet. Csak a reprodukáló képesség működik az automata biztosságával vagy bizonytalanságával. A lélekhez azonban nem férkőzhetünk. Természetes virágot sem szedhetünk, csak az idegesség lázában, a túlfűtött agy forró televényéből fakadt borszesz-virágokat vehetünk szemügyre.
Mindezeket tudván-tudom és alá is írom, de úgy találom, hogy ezek a dolgok mégsem szólanak a vizsgálatok ellen.
A társadalom a vizsgálatokkal csak kiválasztást, selejtezést, elkülönítést akar elérni, s ezért a követelmények minimumánál állította fel a visszaadó képesség teljes és tökéletes bírását. Aki ezt ügyesen és tűrhetően kezeli, megjutalmazza; a többit kirekeszti közösségéből, mert nem felel meg céljainak. Igaz, hogy ezen rendszer gyakran fonákságokat szül, letiporja a zsenit, s a legmagasabb polcra emeli a nyárspolgárt, de ez a társadalomra nézve nem pótolhatatlan baj, mert célját, a középszerű átlagemberek termelését elérte. S ebből a szempontból mindig igazat kell adnunk a mi korhadt társadalmi rendünk erkölcspandúrjainak, legalábbis addig, míg a jövő ideálja, a túlemberek társadalma meg nem valósul. Ez azonban még a merész álmok honában várat magára.
Ezek után, ha a vizsgálatokról beszélünk, mindig csak a követelmények sekélyességét vethetjük fel s nem - mint szokás - az akadályok lebírhatatlan voltát, a vizsgázók túlterhelését. Az érettségiről is ugyanezt mondhatjuk. Egész mivoltában igen megfelelő szerepet tölt be a mai társadalom organizmusában, s helytelen dolog lenne letörülni addig, míg az egész társadalom más, új alapon nem szervezkedik. Megszüntetésével csak hézag keletkeznék a dolgok természetes rendjében, s semmi előnyt sem kapnánk fejében. Aztán meg nem is oly irtózatos az a vizsgálat. Minden diák mosolyogva, jókedvvel megy neki a felszabadulás kellemes várakozásában. Éppen ez tette oly fontossá, várttá és - hírhedtté.
A tény meg az, hogy azon legcsekélyebb minimumot sem követelik meg szigorúan. Csak a legsilányabbakat vetik vissza, az átlag, amely szintén elvetendő lenne, mindig bizonyosan lépkedhet hivatalnoki asztala felé. S ne érjen senkit se vád, hogy engedékeny volt, mikor élhetett volna parancsolt jogával. Az ember olyan különös lény. Van világosan látó esze. De van szíve is. S ez a szív megmutatja neki a legnagyobb igazságot, s ő odatalál az ész szavának ellenére is, és belátja, hogy mindnyájunknak egyformán van jogunk élni, hogy mint a természet egyforma gyermekei, egyforma mértékben lakmározhassunk a föld hatalmas asztalán. Ez a szózat igaz, s ennek a nyomán tudni fogjuk, mily mértékben legyünk engedékenyek. S a vizsgálat tiszta formalitássá - emelkedik.
Szilárdan állítom, hogy igenis formalitássá kell válnia, de mint ilyennek, mint társadalomszervező orgánumnak meg kell maradnia. Eltörlése önmagunk ellen való vétek lenne. A tanulóifjúság, ha mást nem is, tanul általa nélkülözést, önfegyelmezést, erőt és akaratot.