A lap feldolgozottságának foka

Heti levél (1905. május 14.)

A Wikiforrásból
(Heti levél (1905. február 19.) szócikkből átirányítva)
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Heti levél (1905. május 14. )
szerző: Kosztolányi Dezső
Bácskai Hírlap, 1905. május 14.

       Most, hogy a Schiller-ünnep frázisai végigzúgtak egész Európán, eszembe jut, hogy a legnagyobb germánt milyen sokáig nem szenvedhettem még magam is. De nem az volt ennek oka, hogy írásait diákkoromban tették elém. Azt hiszem, hogy a nagy alkotások szépségének érdemleges részét akármilyen zsenge diákelme is felfoghatja; az ehhez való képességet ugyanis titkos örökségképpen hozzuk magunkkal a másvilágból. Szellemi indiszpozíciónknak gyökere más volt: a németgyűlölet. Uralkodott ez rajtunk, rabul ejtette tanárainkat, s közösen nevettünk az egész stúdiumon. Az órákon szidtuk a németet, ha költő volt, ha nem, s jóízűket kacagtunk a hosszú német mondatokon. Gyűlöltük a póklábú gót betűket, s lelkünk mélyéből lenéztük Schillert, és ha csak tehettük, csúfot űztünk belőle. Arra, ami örökszép, azt mondtuk, hogy avult.

Nem a németgyűlölet dicséretes szokása ellen akarok kikelni. Kár volna, ha ez kiveszne belőlünk. Ez a mi éltetőnk, büszkeségünk megőrzője, reménységünk táplálója.

Fajunkon ősidőktől fogva rajta ül a germán átok, s nincs más orvosságunk ellene, mint az a bölcs, magyar parasztlogika, hogy a világ legelső népe a magyar, a legutolsó meg a német. Ez természetes dolog. Hirdetem és érzem én is és mindenki, aki nem rongyember. Jaj lenne nekünk, ha valaha belátnánk, hogy nincsen így.

De hát, kedves feleim, ezek után azt is beláthatjuk, hogy a magyar közművelődés ilyeténképpen kátyúba jutott. Fiaink a gyűlölt, nehéz német szót törik kerékbe a középiskolákban, de megbarátkozni nem tudnak vele sehogy sem. Átpuskázzák magukat a vizsgálatokon, aztán elégetik a könyveiket, s elfelejtik azt a nyomorúságosan csekély nyelvismeretet, amit a tanár verejtékes fáradással vert beléjük. A németet nem veszi be a magyar gyomor se szóban, se másképp. Ennek pedig végtelen szomorú eredménye van. A mi nemzetünknek értelmisége nincs összeköttetésben egyetlenegy nagy, nyugati kultúrnemzettel sem. Tudósaink német példa után járnak, de az elmagyarosodott középosztály nem tud egy idegen nyelvet sem, s csak magyarul olvashat. A német szót nálunk senki sem tekinti a közművelés terjesztőjének, hanem politikai fegyvernek. Így jött létre azután az a furcsa állapot, hogy általa elszigetelődtünk a műveltség forrásaitól, sőt még azt a szemernyi ismeretet is, melyet tőlük kaptunk, eltorzítottuk, eléktelenítettük és soha sem tudtuk magunkévá tenni. Abból, ami német, sohasem lesz magyar; aminthogy a magyar sem válik németté.

Nagyon világos, hogy ebben az országban a német alapon nyugvó műveltség sohasem verhet gyökeret. Kárt okozunk vele magunknak, ártunk vele a németeknek is; miért nem töröljük el tehát a német nyelvet? Miért nem taníthatjuk a franciát?

Erre a kérdésre nem tudunk felelni. Pedig mérhetetlen előnyökkel járna a gall műveltségnek s nyelvnek meghonosítása. Mindenekelőtt mindnyájan nagyobb kedvvel tanulnók meg a könnyű, folyamatos és édes franciát. Sok kötőszavas mondatszerkezetei azonegyek a magyaréval; olyan világos s átlátszó, mint a mi beszédünk. Nyoma sincs benne a dróttal és cérnaszállal összerótt német mondatszerkesztésnek. A francia nyelv tiszta, mindig érthető; olyan, mintha mindnyájunk anyanyelve volna. Egyik mondat magával húzza a másikat, s ha tisztán egymás mellé rakjuk a szavakat, úgy, amint azt a józan ész parancsolja, már jól beszélünk.

Ne mondja senki se, hogy történelmi tények bizonyítják, hogy germán műveltség alapján kell állanunk. Azt mondhatom, hogy éppen ellenkezőleg!

Mi magyarok állandóan érintkezésben állottunk a román fajjal, s az írásművészettől kezdve a francia forradalom hármas jelszaváig mindent tőlük kaptunk.

De ha nem is említem Petrus Pictaviensis nevét, meg a magyar architektúrában érvényesülő erős francia befolyást, mindenki tudja, hogy e két nép vérmérséklete azonegy. Hevességük, lovagiasságuk testvérekké teszik őket. S ez főleg az irodalmukban látszik meg. Irodalmi, politikai újjászületésünkben egyaránt a franciák jártak elöl. A legmagyarabb költőnek, Petőfinek kedvenc költője, Beranger, szintén a grande nation-ból való volt.

Nincs semmi ok sem, hogy a németekhez forduljunk, s megkérdezzük, vajon helyes lesz-e a nagyszerű, nemzeti metamorfózis. Ők, természetesen, találni fognak okokat, s váltig féltenek majd, hogy idegen országokban nem értik meg a gallus szót. Ez azonban el ne ijesszen bennünket. A francia beszéddel mindég tovább jutunk, mint a némettel! Az irodalmukban pedig mindég bő kárpótlást lelhetnénk a németért; én legalábbis többre tartom Molière-t mint Kotzebuet, s inkább olvasom Victor Hugót, mint Blumenthalt.

A múltkori magyar-német ünnepségen ily francia műveltségű Magyarországról álmodoztam. Azt hiszem, hogy ez előbb-utóbb el fog érkezni, s ha Oroszország és Románia nem látta kárát, mi sem fogjuk megkeserülni. Szinte látom magam előtt, mint vetkezi le a magyar tudományosság középkori, vastag német köntösét, s mily édes folyamatossággal ontja a francia nyelven kicsiszolt gördülékeny magyar szót. És látom még a jövő magyar kultúremberét is, aki, midőn egy naiv német bácsi bajoskodva fordul feléje, és itt németül kér tőle felvilágosítást, mosolyogva emel kalapot a furcsa idegen, s előzékenyen feleli neki:

- Monsieur, on ne parle pas ici allemand!