Henry Wadsworth Longfellow

A Wikiforrásból
Henry Wadsworth Longfellow
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1907. március 3.

Longfellow-nak százéves jubileumát hirdeti Amerikából a villamos szikra, de, valljuk be, akkor sem csodálkoznánk, ha azt hallanók, hogy két vagy három századról van szó, bármennyire is illik tudni ma az irodalomtörténet szigorú dátumait. Íme, egy világhíres poéta, akivel életünkben komolyan és szenvedélyesen sohasem ismerkedtünk. Nem néztünk a szemébe, arcképére nem voltunk kíváncsiak, fejfájást sohasem okozott nekünk, mint a többiek, a kegyetlenek és nagyok, akik életünk bizonyos részében hónapokig, évekig reánk fekszenek, kizsarolják az érdeklődésünket, és lázat lopnak éjjel a párnánk alá. Békés ismerősünk ez a Longfellow, néha talán barátunk is, ha szertartásos nagyságát le tudja vetkőzni, a poézise templomi és tiszta, de nem igazi táplálékunk, csak vasárnapi szórakozásunk, alkonyi olvasmányunk, pihenés egy fáradságos munkanap után. Lehunyjuk a szemünket, s látjuk magunk előtt az öreg Longfellow-t - jellemző, hogy mindig öregnek képzeltük -, arca minden merész vonal nélkül való, kenetes és bibliás, mint valami nagy fejű anglikán pap, s amerikai volta ellenére is idilli, egy angolul író derék, német romantikus.

De ha költőt akarunk megérteni, menjünk a költő hazájába, a reklámzajos Amerikába, mely most szobra körül tolong, s lassan beleszónokolja magát a lelkesedésbe. A praktikus jenkik egy izmos munkást ünnepelnek odaát, aki verseket fordított és írt, gyorsan s oly imponáló tömegben, hogy súlyos köteteivel akár erőművészeti produkciókat is lehetne művelni. Ott, a nem differenciálódott érzések világában, Amerika szántatlan földjén végezte el hatalmas kultúrmunkáját, felfedezte Amerika számára Európát. Annyit dolgozott, mint egy őserdőirtó, nem csoda, ha csak ízlése finomodott ki, s maga, a sok nagy költő között, egészen elveszett. Finom és szomorú lélek maradt mindig, semmi egyéb, még a vonatok dübörgésétől is félt, s mintha örök gúnyul szakadt volna a fülsiketítő zajba, a munka műhelyében idilleket írt, középkori regékről álmodozott, az ind mítoszt élesztgette, és megdalolta, mondjuk igazolta a középszerű poétákat, az ő rokonait, kiket annak idején már Horatius mester lehesselt a Parnasszusról.

             Come, read to me some poem""
             Some simple and heartfelt lay...

Ne tétovázzunk, írjuk ki nyíltan, ő is ilyen költő, egyénisége abban van, hogy egyáltalában nincs egyénisége. Az amerikai munkás s a farmer, akit a virágról s a tavaszról mondott néhány cukros banalitás is megríkat, természetesen nem is keresi ezt, s itt értjük meg Longfellow érthetetlen népszerűségét, de mi, finnyás európaiak bizony követelődzve, gorombán turkálunk titkaiban, és kutatjuk ott a nüanszos, puha poétalelket, hiába, mindhiába. Idegen is maradt nekünk mindig, a fülünknek, lelkünknek egyformán, bár lehet, ebben jó része van annak is, hogy nem akadt egy hárfalelkű Freiligrathunk, aki meg tudta volna szólaltatni magyarul. Csak néhány ódon balladája, pár dala, az Excelsior, az Evangeline és a Hiauatha egy-egy töredéke hízelegte be magát a fülünkbe, a többi, a tudósnak versei, örökre elvesztek. Az egyéniségtelen egyéniségek azonban vidéki városok szobáiban, nyugalmas kertekben mindig olvasták őt, ők növesztették nagyra, önmagukat becsülve meg benne, százak rakták Panteonjára a téglát téglára, ő maga is - nulla dies sine linea -, és építgették, toldozgatták együtt és külön, míg óriássá nem vált, s a fellegekbe nem nyúlt, mint valami hirtelen nőtt amerikai fellegkaparó. Most azonban, mikor a század órája hangos csendítéssel bejelenti az ünnepi pillanatot, ne békétlenkedjünk, hanem kiáltsunk mi is egy hurrát Henry Wadsworth Longfellow-nak, ki tudja, a másik század, a vakul haladó és hálátlan, nem felejti-e el majd végképpen ezt a komolyan hangzó, büszke költőnevet?...