A lap feldolgozottságának foka

Haragosok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Haragosok
szerző: Gárdonyi Géza

       A mi falunkban is vannak olyan történetek, aminőket regénynek szoktak nevezni. Csakhogy a mi regényeink nem olyan karikásak, nem olyan formásan megszabottak, mint a könyvregények. A mi regényeinknek többnyire csak eleje van meg közepe. A vége mindnek egyforma: csak egy fakereszt, amit letűznek a földbe a regényhősök feje fölé.

                                                                        I.

Ezelőtt valami ötven esztendővel Paizs János rossz számot húzott a községházán: elvitték katonának. Azt mondják, szép sugár legény volt. A határig elkísérte az édesanyja meg egy leány - persze sírva kísérték. Ma is látunk efféléket tavaszonkint: egy öregasszonyt meg egy fiatal leányt, amint sírva kísérik a sorozóbizottság utcáján a csoportosan daloló meg hujángató, nemzeti pántlikával körülkötött kalapú legényeket.

Paizs János a határon megölelte, megcsókolta mind a kettőt. Az öregasszonynak azt mondta:

- Hej édös anyám; édös szülő anyám!

A leánynak meg azt mondta:

- Hej Lidi, Lidi, édös kis galambom!

Jambusokban és körmondatokban csak a színpadon búcsúzó katonák beszélnek.

Hét esztendő múlva hazatoppan János. Bizony alig lehet a nagy vitorlás bajusz miatt megismerni. Az igaz, hogy a háromcsillagos őrmesteri ruha is sokat másít rajta. A kocsin egy fekete szemű asszony is van meg egy kis fekete szemű gyerkőce.

- Hát ez a fehérnép? - kérdi az anyja.

- Ez a feleségem meg a gyerekem.

Az öregasszony leölelgeti azokat is a kocsiról.

- Isten hozta, kedves menyem... unokám... ej, nem is álmodtam...

- Beszélhet nekik - mondja nevetve a János -, nem értenek egy kukkot sem magyarul.

S a feleségéhez fordult: taljánul mondott neki valamit, amire az megcsókolta a kezét a napának. Furcsa beszéd az a talján, egy szavát sem lehet megérteni.

- Hát Lidi? - kérdi elmeredő szemmel az öregasszony.

- Lidi?

- Lidi.

Paizs János rábámult az anyjára.

- Leány még?

Az öregasszony a földre pillogott.

- Téged várt.

Paizs János megrázta a fejét, mint aki álomból ébred. De vállat vont. Azután átölelte az olasz menyecske derekát az egyik kezével, a másik kezével pedig megfogta a fia kezét, és bevezette őket a szobába.

                                                                       II.

Mi lett az olasz menyecskéből?

Azt is tudom.

Megtanult magyarul.

Hanem a hazai ruháját nem változtatta meg. Halála órájáig úgy járt. Nem csúfolták érte, mert hiszen a Paizs János felesége volt. Senkit se csúfolnak, akinek az ura hét csatában harcolt.

És mi lett Lidiből?

János az első vasárnapon szokatlanul kikeményítette bajuszát. A három ragyogó érdempénzen, ami a mellén volt, káprázott a falu szeme. Olyan méltósággal vonult föl a nagymisére, hogy azt fel lehetett volna vélni: még a fák is köszöntést bólintanak.

A nép szokás szerint a templom körül állt, várta a harangszót, no meg ezúttal Jánost is.

- Jön már - kiáltották előre a gyerekek.

És jött.

De miért egyedül jött?

El kellett volna hoznia a feleségét is.

Talán majd délután hozza el, a litániára. Meglehet, hogy külsőországban ez a szokás.

Paizs János méltóságos leereszkedéssel köszönt jobbra, balra. Egyenesen a leányok felé tartott. Ott a lépése bizonytalanná vált. Az arca elhalványult. A Gedő Lidi arca is olyan halvány volt, mint a fal.

- Lidi - szólott Paizs -, megismersz engem?

És kezét nyújtotta a leánynak.

A leány nem fogadta el. Végigmérte a szemével tetőtől talpig.

- Eredj tőlem, te hitvány!

Ezek után János meg a felesége soha nem látták meg a Lidit; se Lidi őket. Ha el is mentek egymás mellett az utakon, úgy mentek el, mintha nem is látnák egymást. Csak a János anyjával maradt Lidi némi barátságban. De ők se beszélgettek soha sokáig, mert az öregasszony nem tudott másról beszélni csak a fiáról.

                                                                      III.

Így nyáron minden reggel hat órakor van a mise. Csak afféle rövid susogó mise persze. A pap az oltárnál. Én a kóruson. Orgonálgatok, énekelgetek. A hívek künn vannak most szanaszét, mindenfelé a határban. Aratnak.

A templomba csak két öreg jár: egy meggörnyedt anyóka meg egy remegő fejű apóka. Az egyik az alvégről indult el, a második harangszókor, a másik meg a felvégről ugyanakkor. Mikor az anyóka betotyog a templomba, az öreg apókának már ott remeg a feje a padok között. A subájába behúzódva szemelgeti az olvasót. Mert nyáron is subába jár templomba. Ha valaha a másvilágon találkoznánk, el nem tudnám másképpen képzelni a szentek között az öreget, csak ahogy a subájában ül egy fehér felhőbuckán; a bajusza lelóg hosszan a melléig és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.

Az öregasszony meg mindig rojtos, fekete kendőben jár. Elöl keresztbe hajtott, hátul csomóba kötött kendőben; hátul lelóg a rojtja. A fején meg fekete selyemkendő. Csak az arca fehér, mint a pergamen. Nyugodt, ráncos arc. Soha nem haragvó, de nem is mosolygó. Nem minden öregasszony ilyen, csak ez az egy. Mert ez nem is asszony szegény, hanem leány. Hetvenesztendős leány. Egy legény miatt! Az a legény azelőtt ötven esztendővel Paizs János volt, az az öreg remegő fejű bácsi, aki az üres padokban közepett ül; a bajusza lelóg a melléig, és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.

Az öreg leány előretotyog három paddal. Ott megáll. A fejét lehajtja és a kezét a mellére emeli. Aztán beül a padba, az asszonyok helyére, balfelé. Előveszi a hóna alól a nagy kopott imádságoskönyvet, amelynek Rózsakert a neve.

Több ember nem jön. Én csak az orgona lágy hangú fasípjait szólaltatom meg, és csak úgy dúdolgatva énekelem azt az ősrégi szenténeket, amely ezzel a nagy sóhajtással kezdődik:

            Menny, föld, tűz, víz, levegő ég
            Gyöngy, arany és minden kincs
            Mit háborgatjátok elmém?

Mondom, más nincs a templomban: csak mi négyen-öten a ministráns gyerekkel, no meg a sánta Gál gyerek, aki az orgonaszíjat húzza egy krajcár napidíjért.

De mintha a falon levő szentek is hallgatnák a misét: a csillagkoszorús Nepomuki, fehér gyóntatóingben, egy kis fakeresztet a szívére szorítva és az ég felé tekintve; Szent Pál a pallosra támaszkodva; Szent István, amint a koronáját szép piros bársonyvánkoson fölnyújtja Máriának; a négy zord tekintetű evangélista meg a kegyes szemű Szent Anna, amint a kisleányát olvasni tanítja.

Milyen különös így nyári reggeleken a templom! Az oltár fölött csillogó aranyozott háromszögből mintha csudálkozva nézne le az óriási fakó szem. A viaszgyertyák lángja mintha belefolyna a napsugárba, amely a magas templomablakból aláereszkedik. Mikor az orgona elhallgat, a siket csendben hallom a pap suttogását, amint átváltoztatja az ostyát Krisztus testévé. A ministráns gyerek háromszor zördít a repedt acélcsengőkkel. Aztán az újra beálló percnyi csöndbe beleköhint az öreg Paizs. A templom visszhangzik a köhintéstől. Egy dongó a hátam mögött zurmol az ablak üvegein, és visszahulltában belekeveredik a száraz falevelekbe; amelyek még az úrnapi ünnepről maradtak itt a templomban a jó szénaillattal együtt.

A két öreg csöndesen ül a helyén. Az öreg Paizs néha elmélázva nézi az öreg nőt. A feje olyankor fölváltva igeneket és nemeket remeg, de az olvasó szemei nem mozdulnak a kezében. Amaz persze nem látja őt. Mikor vége van a misének, megcsókolja a könyve lapját és összekapcsolja. Elmennek egymás mellett idegenül, köszönés nélkül. Egyik eltotyog a felvég felé; a másik elcsoszog az alvég felé.