Haldokló Nyár
| Haldokló Nyár szerző: Komjáthy Jenő |
Hervadni látlak, ragyogó Nyár,
Sápadni fényes szirmaid!
Késett virágid kelyhe immár
Csak lobbal haldokolni nyit.
Hűlő szivedről minden élet
Halk sóhajokban röppen el,
És mindenik virági lélek
Eloszlik, elszáll nesztelen.
A szellőszárnyu, hűvös illat
Virágok szálló lelke az,
Könnyekre indít, szívemig hat
A szellemhangu, tört panasz.
A Nyár dicső hatalma megdől,
Elomlik búsan, reszketeg,
Vérezni millió sebekből
Látom a nagy Természetet.
Eldobta már az unt fuvollát
A mindenőrző ifju Pán,
Már pihen ő, epedve holtát
A bűvös erdő lágy mohán.
Megtört szeméből könny patakzik,
Kék ajkin bánatos mosoly,
A zord Halállal vívja harcit,
És vére csöppenként kifoly.
Hatalmas melle földobog még,
Meggyilkolt üdvök lelke sír,
Szép, ifju arca fölragyog még,
De ez már csak halotti pír.
Téged szenvedni látva, nagy Pán,
Sóhajtja minden: Pán beteg!
Ott fekszik ím virágos ágyán
S oly szomorú, oly csüggeteg.
Oly mély ború, oly méla bánat
Tükrödzik arcán, termetén,
Hogy búja minden szíven áthat,
Sóhajtja minden: Nincs remény!
De a halálos, mély borúban
Van mégis egy fájó vigasz:
Nem hal magán, de pompadúsan
S e gyászos pompa oly igaz.
Kiket teremtő láza nemzett,
Virággal hintik gyermeki,
Átszenvedik, mit szíve szenved
S együtt repülnek lelkeik.
Most egyet érzőn, összeolvadóban,
Szeretve fogják őt körül,
Együtt lobogtak, most együtthalóan
Bús lelkük együvé vegyül.
Ó, bárha én is, haldokló Nyár,
Együtt szállhatnék el veled!
Ah, elkivánkozik e sóvár
Lélek, a vágyaktól beteg!
Ó, mit is van keresnem itten,
Ha napszemed már nem ragyog?!
Mehetnék én is! Oda minden,
Ha egyszer a nagy Pán halott!