Hősök (Karinthy Frigyes)

Hősök szerző: Karinthy Frigyes

Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, hajnali fél öt órakor fölfelé pislogott és észrevette, hogy pirkad - az ég peremén rozsdavörösen derengett a világosság. Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, négy centiméterrel kijjebb dugta fejét a megfigyelő dekungból, ahol mint inspekciós töltötte az éjszakáit; visszafelé nézett, az árokban nem messze tőle hortyogtak még a katonák. Szemben, néhány száz méternyire, változatlanul húzódott az ismert, ellenséges sánc.

– Még jó fél óra eltelik addig, míg azok rákezdik – mondta magában Fuksz –, és én biz’ isten elalszom. Legokosabb, ha előszedem a könyvet, már elég világos van, azt a fél órát átolvassuk.

És Fuksz, harmadéves egyetemi hallgató, magyar-görög szakos bölcsész, kiráncigálta bródzakkjából a könyvet, megnyálazta az ujját, és felütötte ott, ahol tegnap este abbahagyta: a thermopylei ütközet leírása következett, eredeti görög nyelven, úgy, ahogy a klasszikus történetíró, már én nem tudom, hogy melyik, pergamenre vetette.

Eleinte dörzsölgette a szemét, pár perc múlva azonban belemelegedett, és a könyvhöz szokott emberek láttató képzelete odavarázsolta elé az egész jelenetet, a szorost, amin keresztülözönlik Xerxes hada, és Leonidászt. Fél óra múlva úgy érezte, mintha az egyetemi könyvtár csendes boltívei alatt ülne a kényelmes bőrszéken, előtte az asztal, tele könyvekkel, és ő megint elábrándozva mondaná magában: igen, ezek nagy idők voltak, az emberi test, az emberi bátorság, az egyén nagyszerű kultuszának fénykora – igen, a hősök.

Merengve eresztette ki kezéből a könyvet, és tétován nézett maga elé. Ekkor egy kicsit összerezzent: a pirkadó hajnal most már sárga hátteréből éles körvonalakban vált el egy magas, különös férfi alakja, ott ült pár lépésnyire a lövészárok szélén, és kifelé nézett. Nehéz páncél lógott a nyakáról, és a fején kacskaringós, kürtős sisak.

Fuksz nem lett volna görög-magyar szakos bölcsész, ha rögtön meg nem ismerte volna Leonidászt. Rögtön megismerte, és rögtön tudta azt a szép görög mondatot, amivel ilyen magas rangú katonát és félisteni hőst az ókorban megszólítani illett; már kezdte volna mondani, de különös, a mondat egészen másképp fordult, mint ahogy befejezni akarta.

– Zeusz fia, perzsaölő Leonidász – kezdte el Fuksz görögül, olyan hangon, mintha a kollokviumon felelne – üdv neked! Mely istenség vezérelte lépteidet e tájra, és nem tudod-e… (itt vette csak észre Fuksz a sisakot), és nem tudod-e, hogy a sisakot nem szabad kismirglizni, ha Feldbe van az ember, mert az jó Zielt mutat?

A hős lassan fordította fejét Fuksz felé.

– Üdv, ifjú harcos! – mondta ércesen, görögül. – Látom, megismertél engem, éles a szemed, mint Odüsszeuszé. S Hellászom nyelvén szólítasz, ami jólesik nekem, de mégis azt hiszem, nem vagy görög: mert mit jelentsen a smirglizni szó, ha ugyan jól értettem, hogy sisakomról szólasz?

– Az azt jelenti – magyarázta Fuksz görögül –, hogy nem szabad a sisaknak fényesnek lenni, mert az ellenség rögtön észreveszi. Vegye le gyorsan a fejéről, vagy bújjon be a dekungba, ide mellém.

– Hát itt csata van, ifjú? – kérdezte a görög félisten fellángoló szemmel, görögül.

– Hát persze – magyarázta Fuksz görögül –, nem látja, hogy svarmléniába fekszünk?

– És így… így harcoltok? Hol az ellenség?

– Az meg ott fekszik. A másik árokban.

– Hát így elbújtok egymás elől? – kiáltott a görög hős, és nemes tűzben égő szemekkel emelkedett fel.

– Tyű, az istenit… akarom mondani, a félistenit kegyednek – ijedezett Fuksz –, hát ne dugja ki magát, hisz rögtön észrevesznek bennünket. Bújjon be gyorsan: decken!

– Hallgass, gyáva Efialtesz – dörögte a görög hős. – Leonidásznak mered mondani, hogy bújjon el az ellenség előtt? Ti csak remegjetek, nyúlszívűek, az árok fenekén, Leonidász majd megmutatja nektek, hogy kell elbánni a perzsa gazokkal.

Fuksz egy kicsit elszégyellte magát, hogy így rendre utasították, és egy szép görög mondaton törte a fejét, amivel kiengesztelje a haragvót, amikor sivítva fúrta fejét az égbe valami, és fejük felett szétpukkant az első srapnel, és fehér felhő villogott.

– Na, tessék – mondta Fuksz. – Észrevettek. Most kezdődik a munka, nem lesz idő reggelizni se.

És Fuksz nagyot ásítva nyúlt a puskája után. A szomszédos fedezékekben is mozgolódni kezdtek a fiúk. Fuksz oldalt fordult, hogy tölténytáskájához férjen, és csodálkozva vette észre, hogy Leonidász ott guggol mellette a földön. A félisten eszelősen nézett Fukszra, és alig tudott elhebegni néhány szót.

– Mi… mi volt ez? – kérdezte.

– Ez egy srapnel volt – magyarázta Fuksz, és megint nagyot ásított. – Öt órakor szokták kezdeni, rendesen hat srapnellel. Még öt jön mindjárt.

– De… engem… megütött valaki… és nem látom, hogy ki… – vacogott a görög hős, egész testében remegve.

– Ja – mondta Fuksz –, hiszen maga kapott egy golyót a könyökébe. Várjon, majd bekötöm, semmi az egész.

– De nem láttam senkit – nyöszörgött Leonidász.

– Persze, hogy nem látott – mondta Fuksz –, mert azok is fedezékben vannak. Na, emelje fel egy kicsit a vállát, hogy a könyökét beköthessem.

– Nem, csak hagyja – nyöszörgött a görög hős.

– Miért hagyjam? Csak emelje.

– Dehogy emelem – kiáltott dühösen Leonidász –, nem látja, hogy akkor kikerül a fejem a fedezékből? És gyorsan visszakapta a könyökét.