A lap feldolgozottságának foka

Három bagoly

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Három bagoly
szerző: Gárdonyi Géza
Hosszúhajú veszedelem: A HETEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE

       Az elbeszélő kissé potrohos, szürke úr, veres, tömpe orrú. Az arcán is két piros foltja az egészségnek. Jónevű ügyvéd. Gyakran lehet látni a Kossuth Lajos utcán, amint ott sétálgat egy vagy két tüzérönkéntes társaságában. Mind a két önkéntes olyan kerek fejű és tömpe orrú, mint ő. Vagy egy Rafael-hajú legénykével lehet látni a műtárlatokon. Az is hasonlít hozzá a tömpe orrával, csillogó szemével.

Látszik rajtuk, hogy ők négyen igen együvé tartoznak.

A vacsora elején már megmondta, hogy miért vacsorázik az agglegényekkel: a két önkéntest áthelyezték, a művészke meg Itáliában kóborol.


Az én történetem meg az olyan könyvhöz hasonlít, amelyiknek a végére a gondatlan könyvkötő más könyvhöz tartozó ívet kötött be.

Az ember csak olvas, olvas, egyszer csak más történetbe ütközik.

Nekem úgy harmincéves koromig eszembe se jutott, hogy megházasodjak.

Korán gondokba került gyermek voltam: mint az árva gyermekek szoktak lenni. De hát csupa energia a gyermek. Olyan, mint a gumilabda: a sorsnak csapásai alatt csak ugrik, de nem törik.

Persze az ilyen vertlabda-élet reális gondolkodásúvá neveli az embert. Diákkori ábrándozásokról szó sincs. A nő éppoly versenyfél az életküzdelemben, mint a férfi.

Talán jogászkoromban ha meg-meggyúlt néha a gyertyám egy-egy hosszúhajú szentecske tiszteletére... De csakhamar el is lobbant megint. Elfoglalt az élet. Senkim se volt a világon, csak egy testvérbátyám, a Jancsi - de azt még kicsikoromban kifújta a szél Amerikába. Az anyám halála után egy ott lakó rokonunk vitte ki magával. Azt se tudtam, él-e vagy meghalt.

Huszonöt éves koromban elvégeztem a jogot, és csakhamar tapasztaltam, hogy Körmöcbánya nekem is dolgozik.

Úgy harmincéves koromban már háromszobás, pompás lakásom volt, és fiákeren kezdtem járni. De még akkor se az eladó lányok iránt érdeklődtem, hanem inkább az eladó házak iránt.

Egyetlen gyönyörűség, amit megengedtem magamnak, a szőnyegek csodálata volt. Eleinte csak gyári szőnyegek. Aztán brüsszeliek. Aztán perzsák.

Egyszer egy kirakatban érdekes perzsaszőnyeget látok. Szemlélem. Belépek a boltba.

Jártam már ott néhányszor. Ismertem a boltost is. Ötvenévesforma örmény volt az, de már pesti születésű ember. A boltjában piros fezt viselt. Szürke szakálla benőtte csaknem a szemét is. A keze is szőrös volt, mint a gorilláé. A keresztnevét Mihályból Mehemednek formálta. S mindig komolynak ismertem. Csak akkor nevetett, ha anekdotát mondott el. Olyankor ijesztő volt az arca elváltozása. De szerencsére ritkán beszélte el az anekdotáit.

Hát belépek.

Két hölgy beszélget vele a boltban. Az egyik vérszín selyemruhás, fiatal, elegáns, szép. A fején pipacsvirágos pásztorlánykalap. A szeme fekete, tüzes spanyol szem.

A kereskedő otthagyja a két hölgyet, s nekem hajlong.

- Végezzen csak előbb a hölgyekkel, Mehemed uram.

A kereskedő elvigyorodik:

- A feleségem és a leányom.

- Gratulálok - felelem.

S a kalapomat megemelintem a leány felé.

A leány mosolyogva bólint. A szeme rajtam marad, mint két égő parázs. Sose láttam olyan tüzes szemet! Úgy éreztem, hogy ha a kabátomra nézne, lyukat égetne rajta, mint a napüveg.

Akaratlanul is rátekintettem olykor-olykor.

Már teljes korú szépség volt, cinege termetű, csupa elevenség. Gyönyörű, ovális arca gyöngéd fehér, mint a Mária-képek arca, és szép metszetű ajka fölött kis fekete árnyék, mint az igen barna hölgyeknél szokott lenni. De neki illett. Lehet, hogy éppen attól látszott annyira fehérnek az arca. De az is lehet, hogy a rubinból való, hosszú fülbevalóitól. Vagy hogy mégis a szeme feketeségétől.

No, hát az a szem csoda volt! Ma se tudom, hogy a szemöldökének az erős rajza okozta-e, hogy olyan gyújtó volt az ereje a szemének. Vagy hogy a hosszú, fekete szempillák alól a szeme fehére erősebben világított elő, mint más embernek? Vagy hogy a szeme csillaga volt talán nagyobb? - a manó tudja. De gyönyörű volt!

A szőnyeget drágálltam. Bizonyságul hívtam a szép szemű leányt is, és a leány mellettem bizonyított.

- Bizony drága.

Mehemednek a szeme kereket vetett rá.

- Megbolondultál, Ida?!

Aztán nevetésre fakadt. Félrevetette a szőnyeget, és szeretettel pillantott a leányára.

- Tessék: a saját leányom rontja az üzletemet.

Ida vállat vont, mosolygott:

- Kérdeztek; feleltem. Én csak azt tudom mondani, amit érzek.

S ahogy beszélt, gyönyörű, fehér fogsor tűnt elő pirosló ajkai közül.

A boltos újra fölvette a szőnyeget.

- Nők nem értik az effélét - mondotta a fejét rázva. - Tessék megszemlélni: raritás ez, sőt Pesten unikum.

- Nekem hat is van ilyen - feleltem. - Engem nem szed rá, Mehemed uram.

S a leányra néztem: hátha megint a javamra szól.

- Szeretném a gyűjteményét látni - mondta a leány.

- Tessék, akár rögtön.

- Nem. Holnap inkább, ha megengedi, elmegyünk a mamával. Vagy holnapután, ha önnek alkalmasabb.

Az arca elpirosodott. A szeme úgy égett, mint a zsarátnok.

Az anyja megbotránkozva nézett reá:

- Node, Ida...

Vastag szemöldökű, kövér asszonyka volt az. Sovány korában sashoz hasonlíthatott az orrával, azonban hogy elhízott, olyan volt, mint a pingvin. Fekete nyelű lornyettet viselt és sok gyűrűt, mint a jómódú boltosasszonyok szoktak, s ha beszélt, egy aranyfog csillogott elő a felső ajka alól.

Ida másnap eljött az anyjával.

A szőnyegeket nemigen nézte, de annál inkább engem. Amarántszín selyemruha volt rajta, és a rubinfüggőkkel olyan volt, mintha valami tűzfényben született Vénusz volna.

- Egyedül lakik? - kérdezte ábrándosan. - Ha tudtam volna, hogy legényember... Nem illett volna meglátogatnunk.

És egy percre szemérmesen nézett a parkettre.

- Bizony - feleltem -, úgy állok én, mint a kútágas a Hortobágyon. De hát megszoktam: gyermekkorom óta mindig egyedül élek.

Sajnáló szemmel nézett reám. Aztán hogy az anyja a szévri tányéraimat lornyettezte, neki is arra fordult a figyelme.

- Micsoda ritkaságok! - mondotta elámulva.

S egynehány szavából csodálkozással láttam, hogy meg tudja becsülni a művészi értékeket. Még a falon függő képekre is értő megjegyzéseket mondott.

- Az a hold kissé hideg. A fák nyáriak. Nyáron az éj is meleg. A festőnek több vörös színt kellett volna alkalmaznia.

Aztán egyszerre a szemembe nézett:

- Nem viselt ön azelőtt kis szakállt? A füle mellett...

- Lehet, hogy néha meghagytam, ámbár...

- De ezelőtt öt-hat évvel

- Bizony olyan pontosan...

- Párizsban gyakran megfordult?

- Sajnos, bizony egyszer se.

- Csodálatos!

És rám bámult. Az anyjára is rátekintett, mintha kérdezné: Hogyan lehet ez?

Nem értettem, hogy mi a csodálatos abban, hogy én sohasem jártam Párizsban. Sok millió ember nem járt Párizsban, mégse szokás rajta csodálkozni.

Ida tovább nézte a képeimet, s egy tájképre azt tanácsolta, hogy akasszam lejjebb, mert sík mezőt ábrázol.

- Hol tanulta maga mindezeket, Idácska? - kérdeztem ámuldozva.

A leány mosolygott.

- Ida Párizsban nevelődött - szólt az anyja, az aranyfogát megcsillantva. - Olyan intézetbe adtuk, ahol csupa előkelő családok gyermekeit nevelik.

A leány a földre pillogott, mintha szégyellné, hogy őt Párizsban nevelték.

Aztán meghívtak, hogy én is nézzem meg az ő szőnyegeiket. Mikor elmentek, akkor láttam, hogy Ida az asztalomon felejtette a ridiküljét, az anyja meg a lornyettjét.

Azonnal küldöttem utánuk.

De még másvalami is maradt ott, amit már nem lehetett utánuk küldenem: Idának a két tüzes szeme.

Akármerre fordultam, nézett rám. Még éjjel is nézett, mosolygott, égetett.

Hümmögtem, forgolódtam.

Mi a manó, csak nem vagyok tán szerelmes?

Sokkal okosabb embernek éreztem magamat, hogysem efféle baleset érhessen. Szivarra gyújtottam hát az ágyamban, és gondolkodtam.

A leány szép, akárcsak egy szultán fantáziájában termett volna. Tanult is, mégpedig valami párizsi libatóriumban. Vagyonos is bizonyára. De ami fő: gyönyörű, gyönyörű! A háznak csak egy cserép rózsa is milyen kedves ékessége. Hát még ha egy ilyen beszélő rózsát szerezhet be valaki a lakásába!

Azonban, hogy már harmincéves ésszel tűnődtem az ügyön, kétségeim is ébredtek.

A cseréprózsát ha megunom, nekiadom a vicénének. De ha a feleségemet megunom, azt a vicénének nem adhatom oda. Aztán azt se tudom, törökök-e ezek, vagy zsidók, vagy spanyolok.

Eh, bolondság?

Másnap mégis meglátogattam. Gondoltam: miért ne nézzem meg közelebbről? A női társaság mindig üdítő, ha akkor hagyhatjuk ott, amikor nekünk tetszik.

Vörösbor-szín ampírben fogadott, és olyan bizalmas örömmel, mintha régi ismerősük volnék.

A lakásuk pompája és kellemes hársvirágillata meglepett. Gyönyörű szőnyegek. Papagáj, zongora, pálmafa, bordószín plüssfotőjök, sok olajfestmény, és egy olyan goblen, hogy a királyi palotába is beillett volna. A falon szentképek. Ida nyakában is kis aranykereszt...

Csak ámultam, bámultam.

A négyméteres legyezőpálma alatt, a szalonban két alabástrom mellszobor állt, kétfelől. Az egyik Vénuszt ábrázolta. A másik Idát Diana-kosztümben.

Mondhatom: Ida szebben domborított.

Délután öt óra tájban léptem be, hát mindjárt a teásasztalhoz ültettek. De micsoda tea volt az! Én a Koronában szoktam teázni, hát persze megéreztem a különbséget. És Ida maga szervírozta nekem. Mily graciőz, mily kedves volt minden mozdulata! S az a rózsás körmöcskéjű angyalkéz, azzal a mély tüzű opálgyűrűvel...

- Ha elveszem - gondoltam -, így lesz ez a házaséletünkben is: szép nő, szép mosolygás, szép illatú tea a pálma alatt, és a rózsás körmöcskéjű angyalkéz nekem fog dolgozni az életem tovább megépítésében.

Néztem, néztem.

Ha nem tudtam volna, hogy egy szőnyegárusnak a házában vagyok, azt gondoltam volna, hogy valami grófi szalonban ülök a teánál.

A mama is hercegasszonyi volt a bidres-bodros sáfrányszín nemtom-micsodájában. Csak egy nagy lábú és vékony lábszárú kölyök volt ott, olyan tizenhárom éves forma, fekete kefehajú mamlasz, az nem illett közénk. Öccse volt a leánynak, és Jenőnek hítták. Talán nem is volt olyan ostoba, mint amilyennek látszott, de abban a korban, mikor egyszerre háromféle grammatikával okosítják a fiatal sarjakat, a legeszesebb fiúnak is olyan a nézése, mint a borjúé.

Nem sokáig alkalmatlankodott: behörpölte a teáját, és elköszönt. Az anyja megtapogatta a fiúnak a zsebeit:

- Nincs nálad cigaretta?

- Nincs, anyám.

Az anya ráfenyegetett, s a fiú alattomos mosolygással távozott.

- Tegnap azon kaptuk, hogy cigarettázik - magyarázta az anya. - Az apja úgy ellátta...

Ida mosolygott, és oly merengő szemmel nézett reám, mintha holdvilágos tájkép volnék.

- Nincs magának öccse vagy bátyja? - szólalt meg ábrándosan.

- Dehogy nincs.

A leány szeme megcsillant.

- És hasonlít magához?

- Azt nem tudom. Még igen kicsinyek voltunk, mikor elváltunk egymástól. Azóta nem is tudok róla.

- Arcképe se maradt?

- Nem.

- Bizonyára hasonlítanak egymásra.

- Én is azt gondolom. Gyerekkorunkban hasonlítottunk.

- És az talán járt Párizsban?

- Alig. Ha már Európába jön, engem csak megkeres. Én nem tudhatom, hogy ő hol él. De ő tudhatja, hogy sajóládiak vagyunk. És Sajóládon tudják, hogy ki vagyok, merre élek. Nem, ő nem járt Európában soha. Nem is hiszem, hogy él.

A leány az anyjára nézett:

- No, de ez a hasonlóság csodálatos!

- Csodálatos - ismételte az anyja.

És akkor beszélték el, hogy mikor Idát hazahozta az anyja Párizsból, egy magyar fiatalember utazott velük a határig, és valamiképpen szívességükre járt. - Már nem tudom, miképpen...

- Maga igen hálás szívű lehet - mondtam kedveskedőn. - Szinte sajnálom, hogy elrontottam egy illúzióját. Rá kellett volna hagynom, hogy én vagyok az az irigyelni való fiatalember.

Ida szomorúan mosolygott, s a kezét nyújtotta:

- De hiszen maga az, maga. Maga azonos vele: éppen olyan. Még a hangja is.

És forró kezének szimpátiás nyomását éreztem.

Aztán az országos kiállításról beszélgettünk, s főképpen a képekről. Az asszonynak a Valentin Haldokló cigánya tetszett legjobban, Idának a Kegyes József Pipára gyújtó parasztja, nekem a Munkácsy képe, amely a Kálvária főcsoportját ábrázolta.

Úgy beszéltünk a képekről, mintha Röszkinnek a műértése volna a fejünkben. Végre is Ida azt ajánlotta, hogy nézzük meg holnap délután együtt a képeket.

Olyanféle érzéssel váltam el tőlük, mint aki pezsgős ebédről megy haza.

De nem hazamentem én, hanem Mehemednek a boltjába.

- Szerzek egy jó férjet az Idának - mondottam az öregnek tréfásan. - De hát mit feleljek, ha kérdik, hogy hány kilót nyom?

Mehemed felvonta a szemöldökét a homloka közepéig, s ravaszul pislantott:

- Hát... ha én választom a vőlegényt, annyi aranyat adok, amennyit a vőlegény nyom. Ha a leányom választja, annyit, amennyit a leányom nyom.

- És ha ön éppen azt választaná, akit a leánya?

- Megadom mind a kettőnek a súlyát.

- Aranyban?

- Aranyban.

Csak elámultam.

Meg se vártam, hogy hazajussak, betértem a legközelebbi bankba, és megtudakoltam, hogy egy kiló aranynak mennyi az értéke.

- Körülbelül ezerhatszáz forint.

Ida lehetett hatvan kiló. Én valami hatvannyolc. Ha egy kis hizlaló kúrát is belevonok a számvetésembe...

De hát még akkor is a fő kincs a leány! Pénzem van már énnekem, hogy megélek vígan. Pénzt szerezhet az ember sokféleképpen, de olyan leányt, mint Ida, olyant ezer esztendőben egyszer eresztenek az angyalok a földtekére!

És még valami volt, ami a házaséletre ösztökélt: az, hogy olyan egyedül lógtam a világban.

Tudjátok-e, mi a legszomorúbb látvány?

Ugye, azt mondjátok rá: a temetési menet?

Hát az szomorú is. Mindig megállok, és leveszem a kalapomat, ahányszor temetési menettel találkozom.

De annál szomorúbb látvány is van: mikor az árvaházi gyermekek kis kék sapkás seregét látom az utcán.

Azt gondoljuk, hogy csak addig árvák, míg az a kék posztóruha van rajtuk. Pedig hát árvák maradnak azok akkor is, mikor már felbajuszosodnak.

És akinek még csak rokona sincsen, egész életén át hiányzik neki valami: a másik szív.

És azt keresi, keresi. Mikor nem is gondol reá, keresi.

Az emberi szívek éppúgy egymás körül forognak, mint az ég csillagai. A magányos ember mindig azt érzi, hogy nincs beleilleszkedve a világrendbe.

- Micsoda szerencsém van! - dicsekedtem a vacsoránál egy akkoriban nősült, közös hadseregbeli kapitány barátomnak. - Találtam egy leányt: gyönyörű! Még ezen a héten megkérem.

- No, csak ne hamarkodj vele - felelte a fejét rázva.

- De hátha elkaparítja másvalaki? Csupa ígéret az a leány! Gyönyörű ígéret!

Fanyaran mosolygott:

- Épp az a baj, hogy minden nő gyönyörű ígéret, leánykorában - aztán mikor férjhez mennek, nem tudják beváltani.

És sóhajtott.

Ez a nyilatkozat gondolkodóba ejtett: mennyi válóper fordult meg csak az én kezemen is! Mennyi kétségbeesett törekvés a pokolból való kiszabadulásra! És az a sok pokol mind mennyországnak ígérkezett valamikor! És még hány pokol van, amiről nem is tud a világ! Tapétás és selyemkárpitos poklok!

De hát végre is nem muszáj énnekem gyorsvonaton rohannom a Paradicsomba!

Másnap odalátogattam, hogy a megbeszélésünk szerint együtt nézzük meg a kiállítást.

- Ne menjünk mégse oda - mondotta Ida, mikor már a fiákerben ültünk. - Menjünk inkább a Margitszigetre. Ott nem járnak annyian.

És sétáltunk a Margitszigeten.

A következő napra meg a Svábhegyre híttak, hogy nyaralót nézzünk, de nekem délutánra egynehány felem volt az irodámba híva.

- Lehetetlen - mondottam. - Igazán sajnálom. Nem lehetne egy nappal később?

Lehetett.

- De azért holnap este eljöhetne velünk a színházba.

S kísértem őket másnap a Gyapjú utcai színházba, ahol Blaháné játszott akkoriban. Kísértem őket a nyaralónézésre. Kísértem őket a következő napokon is, hol délután, hol este, de a leány mindennap talált ki valamit, hogy velük legyek. Persze ha kimentünk a házból, valaki negyedik is jött velünk. Többnyire valami vendégasszony, de mindennap más, vagy ha éppen nem akadt asszonyféle, a Jenő gyerek cammogott mellettünk.

A leány - máig se tudom - engem szeretett-e oly igen? Vagy azt a párizsi eleven másomat? - de szinte lihegett értem.

Már a második héten elkérdezte, hogy a napnak melyik órájában hol jártam, mivel foglalkoztam, kikkel beszéltem.

A harmadik héten már magam éreztem szükségesnek, hogy elmondjam a dolgaimat. Igen érdeklődött. Már akkor a vagyoni állapotomat is eléje tártam:

- Van egy házikóm a Nagy János utcában, készpénzecském is valami ötezer forint, és ha a klientúrámat tőkének számítom...

Ragyogó szemmel hallgatott. Az anyja is. Aztán mikor a klientúrám becsléséhez jutottam, a mama fölkelt, és kiment a szobából. Bizonyosan azt vélte, hogy mikorra visszatér, Ida piros arccal fog a nyakába borulni.

Én azonban még mindig nem nyilatkoztam. Voltak olyan pillanatok, hogy nyilatkoztam volna, de a mama előtt... Tudja az isten, a mamák olyan prózaiak! Mint a cipó a kuglóf mellett. Mikor meg magunkra maradtunk, Ida oly olvadóan nézett rám, hogy fölösleges volt nyilatkoznom.

De nem is tudom, mi tartott vissza. Talán az, hogy júniusban voltunk, és a lakásomat csak november elsejére hagyhattam volna ott: gondoltam, addig úgyse vehetem el - majd augusztusban együtt keresünk lakást. De az is lehet, hogy férfiatlan valaminek éreztem a hamarkodást.

Június végén a Svábhegyre költöztek ki valami bérelt nyaralóba. Már oda bajos volt mindennap kijárnom: hiszen másfél óra csak a kocsi oda és vissza, s legalábbis két órát ott kellett töltenem: három-négy órai szabad időm nem lehetett mindennap.

Pedig hát én is kívántam látni. Ha egy napom nélküle múlt el, rosszul aludtam. Szomjas volt rá a szemem, a lelkem. Ha pedig két napig nem láttam, beteg voltam belé.

Hát még ő: milyen szemrehányón nézett rám olyankor!...

Egyszer délelőtt, egy ilyen háromnapi időköz után; a sajóládi jegyző toppan be hozzám. A kiállításra jött fel. Nem ismertem ugyan, de falumbeli volt, hát vele kellett töltenem a délutánt is. Az árván nőtt ember örül, ha azt érezheti, hogy van valaki a világon, aki valamiképpen hozzátartozónak mutatkozik.

Éjfélkor tértem haza. A kapunyitó asszony azzal fogadott, hogy valaki azt kérdeztette, nem vagyok-e beteg.

- Kicsoda?

- Nem mondott nevet, csak annyit mondott: a Svábhegyről.

Másnap elmentem. Már a kertkerítésnél várt, lesett a jázminbokrok közül. Látszott rajta, hogy nyugtalan volt az éjszakája.

Vasárnaponkint persze az apa is egész nap otthon volt. Pötyögös vitorlavászon ruhába öltözött, török papucsot húzott a lábára, és hosszú szárú csibukból szítta a latakiát. Az is megszokta már, hogy a családhoz tartozom. Máskülönben unalmas ember volt. Mindig Szmirnáról beszélt, ahol ifjúságában tartózkodott, meg a pénzről, hogy legjobb befektetés a szőnyeg. Biztosra vettem, hogy ha meg is adja a súlyomat, a kulcsokat meg az órámat kiveteti a zsebemből.

Egy júliusi estefelé a padon ültünk hárman, egy katalpa-fa alatt, és néztük az alattunk elterülő Pestet. A mama fölkelt, és bement, hogy a vacsora iránt intézkedjen.

Ida szokása szerint elhallgatott. Meleg, szép szeme várakozóan fordult reám.

Csend volt körülöttünk. A bokrokon és fenyőfákon a nyugvó nap vörhenyes sugarai rezegtek. A fogaskerekű halk morajlással süllyedt a fák közt lefelé.

- Mily szép itt az est - mondottam álmodozva. - Szeretném, ha itt maradhatnék.

S valóban, abban a percben átéreztem az életem teljes ridegségét. Harmincéves, szakadatlan robot, harminc tavasz, melynek virágát nem láttam, s íme, a sors most mellém illeszt egy gyönyörű embervirágot: csak meg kell mozdulnom érte, hogy az enyém maradjon.

Éreztem, hogy az életemnek nagy fordulójához jutottam, s az üdvösség kelyhét nyújtja felém egy mennyei kéz.

A leány álmodó szemmel nézett reám, és szólt meleg-halkan, édesen:

- Vegyen ki egy villát itt a közelünkben.

- Magamnak?

A szempillája lebocsátkozott. Látszott rajta, hogy nem tud mit felelni. Hallgatásunkban a csendesség még mélyebbnek tetszett. Valami madárka szólt csak, a homályba fátyolozott lombok mélyén, mintha üvegsípocskát próbálgatna: síp, síp...

- Miért nem nősült meg? - kérdezte bágyadtan.

És akkor már mozdultam, hogy megragadjam a kezét, és azt feleljem: - Mért nem jöttél előbb elém, te tündérek testvére!

De akkor odacsörtetett a kavicsos úton a nagylábú próza: a Jenő kölyök. És elzavarta a tündéri percek mámorát.

- Kálmán bácsi, a kocsis nyugtalankodik, hogy azt mondja: csak hétig vállalkozott.

Még néhány percet maradtam. Aztán kezet nyújtottam Idának:

- Látja, hogy mindig tovább időzök itt, mint amennyit előre szándékozom.

Megszorította a kezemet, mintha a lelkét is bele akarná szorítani:

- Ilyen az élet - mondotta szomorún mosolyogva. - Még a kocsisok is beleszólnak az ember életébe.

- Szólnak a manót! - feleltem a fejemet felkapva. - Jenő pajtás, ihol ez a tízes: adja oda a kocsisnak. Menjen a pokolba! Csak azért is itt maradok most nyolcig.

- Itt marad vacsorán is! - szólt a mama, megcsillantva az aranyfogát.

- Azon talán nem...

- De itt marad! - kérlelt Ida, a kezemet megragadva. - Mindjárt jön a papa is. Fölmegyünk eléje az állomásra.

És két kézzel fogta a kezemet. Aztán meg tapsolt örömében.

A Jenő gyerek elfutott. A mama is újra befordult, hogy a teríték iránt intézkedjen. Újra magunkra maradtunk.

- Úgy örülök - repesett Ida -, hogy végre itt is tölt egy estét. Köszönöm!

És a kezét nyújtotta.

- Boldog vagyok, ha magával lehetek - feleltem elfogódott hangon.

S az ajkamhoz emeltem a kezét.

Ő erre a mellemre borult. Én meg még jobban odaöleltem.

- Ida, édes Ida...

- Mondd ki hát már egyszer... - rebegte fuldokolva, s átölelte a nyakamat.

- Minek? Hisz úgyis tudod.

A papa elé már karon fogva mentünk.


Abban az esztendőben sok minden történt velem.

Ülök egyszer az omnibuszon, amelyik a krisztinavárosi templomtól járt a Ligetbe. Ülök mindjárt a felhágó mellett.

A Lánchíd végén belép egy vadgalambszín ruhás, hamvas bársonyköpenyeges, halvány hölgy. Szőke haj, bágyadt kék szem, lakk félcipő. Nem omnibuszba illő elegancia. Lehet harmincéves. Ha az orra kissé rövidebb, az álla meg nem annyira hegyes, szépnek is volna nevezhető. A kezében szürke szarvasbőr táskát lógicált, és a táskából iratok kandikáltak elő. Ahogy fellép, a táska megütődik az omnibusz karfájában: az iratok kifordulnak, szétszóródnak. Többnyire levél, mindenféle elsárgult papirosú, régi levél.

- Megálljon! - kurjantom a konduktornak.

És szedem az írásokat össze.

- Jaj - mondta sápadozva a hölgy -, ha csak egy is elvész... No, ez az ügy nem jól kezdődik!

- Nyugodt lehet, nagysád - vigasztalom -, addig nem mozdulunk, míg csak egy papirost is látok.

A hölgy igen hálásan néz rám. Mellém ül. Kis idő múlva megszólal:

- Ön igen lekötelezett. Ön igen szíves úriember. Nem ajánlhatna nekem egy megbízható ügyvédet?

- Megbízhatót? Szívesen.

- Becsületeset, a legbecsületesebbet.

- Ajánlhatok. Éppen van nálam névjegye is.

És átadom a névjegyemet.

Két vagy három óra múlva belép hozzám a vadgalambszín ruhás. Meghökkenve áll meg az ajtómban.

Eléje sietek, és mosolyogva mentegetődzök:

- Magamnál becsületesebb ügyvédet nem ismerek.

Hát egy elszegényedett báróné. Erdélyi. A férje az Erzsébet-kórházban fekszik. Valami gerinctörés a baja. Egy rokonuknak a birtokára indítanának pört.

Nézem az iratokat: kétezer holdas temesi birtokról van szó. A levelek arról tanúskodnak, hogy a volt birtokos a fogadott leányát szánta örökösének, a bárónét.

S az asszonyka szavakban is elmondja az ügyet, bőven persze és nem oda tartozó apróságokkal, de csak hallgatom nyugodtan - igen jószagúnak érzem a pörét.

Végül aztán a báróné aggodalmasan néz reám:

- Hát mint vélekedik, ügyvéd úr? Elfogadja?

- Ma még nem mondhatom meg.

- Tehát kétséges!

És aggodalmasra vált szemmel néz reám.

- Az nem mondtam. De nekem át kell olvasgatnom apróra ezeket az írásokat. Ha azt látom, hogy csakugyan kétséges, el se fogadom.

- Ilyen embert kerestem én! - toppintott örömre gyulladt arccal. - Más ügyvéd elvállalta volna olvasatlanul, csak hogy költségeket számíthasson fel.... A jó isten küldött engem abba az omnibuszba! Húsz percentet adunk, huszonöt percentet adunk önnek a birtok értékéből.

- Csak tízet fogadok el.

Hálálkodva és örömtől csillogó szemmel távozott.

Attól a naptól kezdve a báróné gyakorta megfordult nálam. Tán harmadik hete voltam már vőlegény, mikor egyszer Ida kérdi, kik azok a nők Budapesten, akiket ismerek.

Elmosolyodok a kérdésére.

- Ha én azt mind el tudnám sorolni.

- Mégis, akiket közelről ismer, akikkel leggyakrabban beszél. Tudja, engem minden érdekel. Különben: ne mondja meg. Jobb, ha nem tudom. Hiszen novemberben már úgyis megismerem őket.

November hetedikére volt kitűzve az esküvőnk. Nem lehetett előbbre tenni. A kiállítási forgalom igen foglalkoztatta az öreget. Délutánonként a felesége is segített neki. Még a vasárnap délelőttjét is ott töltötte az öreg a boltjában.

- Ahogy tetszik - feleltem. - Ámbátor nekem ugyan kevés az olyan nőismerősöm, akinek magát bemutathatom.

Nem is gondoltam, hogy egyéb okból kérdez, csak épp hogy érdeklődik: van-e olyan ismeretségem, amelynek kapcsán jó társaságba juthat? Párizsban nevelődött: illatos hölgyekhez szokott. Pesten is azok között akar élni.

- Hát csak a legközelebbi nőismerősét nevezze meg - faggatott tovább -, azt, akivel leggyakrabban beszél.

- Leggyakrabban? Kivel is beszélek én leggyakrabban? Leggyakrabban a trafikos asszonnyal beszélek; akinél szivart veszek reggelenként.

Rácsapott a legyezőjével a fejemre. Néhány perc múlva megint kérdezett:

- Mégis, milyen családokkal ismerős maga?

Elmondtam.

Ida figyelemmel hallgatja.

- És maga is szokott vendégeket fogadni?

- Hogy szoktam volna? Nőtlen ember a kávéházban beszélget a barátjaival.

Fürkészőn nézett a szemembe.

- Ki az az úri hölgy, aki délután négy órakor szokta magát meglátogatni?

- Engem? Ki is?

- Vadgalambszín ruha, hortenziavirágos kalap...

- Tudom már, tudom: kliensem az a hölgy.

S elmondtam neki a báróné ügyét. Végül rácsodálkoztam:

- De hát honnan tudja, hogy az a hölgy?...

- Véletlenül arra járt a cselédünk.

Megmosolyogtam. Még kedves is volt nekem, hogy annyira figyelmez reám.

Nem sokkal rá egy takarékpénztár megbízásából Zalába kellett utaznom. Egy tönkrejutott úrnak a birtokát licitálták, és sokkal tartozott a takarékpénztárnak.

Keszthely mellett mentem el. Gondoltam, megnézem Hévizet is. Ismerősöm is van ott: a báró. Ott javítja a gerincét abban a vaskorpás, meleg tóban.

Hát vele töltöttem egy délutánt. A bárónét is ott találtam persze. A beteg már javult valamennyire, de nem bírta ki a vendéglőt meg a lakást. Nyomorúságos fürdőcske volt az akkor, és a dunántúli koldusok is ott nyüzsgöttek a tónak a lefolyó árkában.

A báró orvosa azt ajánlotta, hogy a Lukács fürdőben vegyen ki lakást. Hát másnap a báróné is vonatra ült velem, maga akarta megválasztani és kialkudni a lakást a fürdőben.

Négy nap nem láttam a menyasszonyomat: az állomásról egyenest hozzá hajtattam.

Csak elhőköltem, olyan sápadtan lépett ki elém. Akkor láttam sápadtnak először, s mondhatom, soha életemben nem láttam emberen olyan színváltozást: mintha a márványszobrát öltöztették volna a ruhájába, a fehér bodros, babos, paradicsomszín szaténba. De eleven márványnak is rút volt: a szemöldökét mintha szénnel porozták volna a szeme fölé! És az a halvány árnyékpehely a felső ajka fölött, amely máskor annyira ingerlőn emelte a szépségét, olyanná vált, mint a tizenhat éves kamaszok bajusza.

Csúnya volt sápadtan, csúnya.

- Ida! - szóltam ijedten. - Mi baja?

- Semmi - felelte elmosolyodva. - Csekélyke rosszérzés. Egy óra se telik belé, s visszatér a színem.

De a mama is olyan volt, mint a felborzolt tollú pulyka. Kerek szemmel nézegetett a leányára.

Engem nyugtalanított az Ida állapota:

- De hát mégis, Idácskám, hát...

- Eh - legyintett -, ne beszéljünk rólam.

S egyszerre mintha meg akarna rohanni, rám villant a szeme, és rajtam maradt, mint két hideg tőrhegy:

- Ki volt az a hölgy, akivel utazott?

Csak elképedtem.

- A báróné.

- A báróné?

- Az. Csak nem kételkedik talán? És hát honnan tudja? Hiszen épp most érkeztem.

A szemét mélyen behunyta:

- Egy leánypajtásom telegrafálta meg.

Aztán egyszerre a nyakamba borult, és nevetett:

- Ugye, megijesztettelek?

- Hát ezért voltál beteg?

S elmondtam neki a báróék fürdőgondjait.

Megnyugodott. Az arca színe visszatért. Jó, vidám estét töltöttem a hajlékukban.

Másnap elmentünk lakást keresni: négyszobásat, az Erzsébet téren meg a Múzeum utcán. Az ő óhajtása volt, hogy fás helyen lakjunk.

Hát a József téren találtunk volna is alkalmasat. Idának különösen tetszett, hogy az ablakból az egész szép teret láthatja.

- Ide teszem - mondotta - a varróasztalomat, s ki-kitekintek az ablakon.

És tapsolt.

Hát nem is igen alkudtam, csak lefoglalóztam a lakást.

Onnan sétálva mentünk át Kuglerhez. A fiákerünk lépésben kísért. Ida boldog. Egy-két süteményt választ. Beszélgetünk arról, hogy melyik szobát milyen színű tapétával vonassuk be. Egyszer aztán elhallgat. Elkedvetlenül.

- Mondanék valamit báránykám.

- Hát csak mondd, kis angyal. Velem csak bizalmas lehetsz.

- Nem bizalmi kérdés.

- Hát csak mondd, akármi.

- Nekem az a lakás nem tetszik.

- Miért nem, angyalom?

- Hogy én mindig a József nádor hátát nézzem? Februárban hagyjuk ott azt a helyet.

- Jó: otthagyjuk.

- A Duna-parton kellett volna. Ott látni a hajókat, a Gellérthegyet, a királyi palotát. Érzem, hogy ott találtunk volna olcsóbbat, jobbat. Csak azért is nézzük meg. Ha nem is vesszük ki, nézzük meg, báránykám.

Beültünk újra a fiákerbe. Végignéztük a Duna-sort. A Rácvárossal szemben találtunk egy szép, négyszobás lakást.

- Lásd, lásd - mondotta. - Elhamarkodtuk.

Vállat vontam:

- Ezen könnyű segíteni. Még a foglalót is visszakapjuk. A házmesternek adok tíz forintot, s megvan.

Úgy történt.

De mikor a házmester visszaolvasta a bankóimat, Ida idegesen forgatta a jegygyűrűjét.

- Báránykám, mondanék valamit... De ne haragudj meg.

- Nem haragszom, csak mondd, angyalom.

- Mégis jobb lesz itt, báránykám. A hajók olyan csúnyán füstölnek, mint a gyárkémények.

Nevettem rajta. A papának is elmondtam, az is nevette. Nem is nevette, röhögte. A térdére csapkodott, a hasát fogta, a kezét rezgette a levegőben, mint a fuldokló. És ordított:

- Micsoda bolondok ezek az asszonynépek!

Ida a vállát vonogatta, és mosolygott. Minden illett neki. Vagy hogy énnekem tetszett úgy?

Mert mondanom se kell: úgy égtem érte, mint a tarjáni szén. Soha nyár hosszabb nem volt. Soha nem várta senki oly előre gyönyörködőn a lucskos-szeles novembert, mint én.

De ő is.

- Istenem - mondotta a keblemen pihegve -, mi lett volna az én életem, ha véletlenül nem találkozunk?

- Férjhez mentél volna máshoz.

- Soha! Hiszek abban, hogy olykor angyal vezeti az embert. Minket valami jó angyal vezetett össze.

- És ha véletlenül olcsóbb szőnyeget mutat a papa, és én megveszem, nem is váltottunk volna szót, és ma nem volnál a menyasszonyom.

- De úgy volt intézve, hogy drága legyen a szőnyeg, szót váltsunk, megismerkedjünk. És most már... nem tudnék nélküled élni!...

S mint a haldokló galamb, mikor lekonyul a feje, a mellemre hajolt.

Én is úgy éreztem, hogy nélküle nem élhetek tovább. Csak azt nem értettem, hogy mégis kételkedik bennem.

Egy szeptemberi vasárnapon szeles az idő. A fővárosban minden szél csúnya: port, papirost, szemetet sodor ide-oda az utcákon. Délután otthon ülök. Egy papi felemet várom vidékről.

Egyszer valami katonabanda vonul arra. Sose szokott az Egyetem utca táján. Az ablakomhoz lépek, és kinézek. Oldalt kellett néznem, hogy valamit lássak.

Hát a bandát nemigen látom, hanem az átellenes háznak a kapujában a Jenő gyereket pillantom meg. Cigarettázik a kölyök vígan, és nyújtogatja a nyakát a muzsika felé.

Csodálkozom, hogy ott látom. Ők a Börze felé laktak, és a fiú a budai reálba járt át. Én meg az Egyetem utcán laktam. Sose volt a fiúnak arra semmi járata.

De gondoltam: valami pajtását látogatja meg. Talán megengedték neki. No, majd befűtök én neked, kis sógor, a cigarettáért! Ha meg van tiltva, értsd meg, hogy a szülőknek való engedelmesség becsületbeli ügy.

Visszaülök az íróasztalomhoz.

Kis idő múlva csengetnek.

A pap helyett azonban egy fiatal nő lép be. Fekete ruhás, fekete, apró gyöngydíszes kabátú, fekete kalapos, beteg tekintetű, sárgáshalvány dáma.

Elmondta, hogy engem a báróné ajánlott, és hogy ő válni óhajt az urától. Állomásfőnök az ura jó helyen, de civakodó természetű, vad ördög.

Két óra hosszat is nálam időzött. Töviről hegyire elbeszélte még azt is, hogy hogyan ismerkedett meg az urával, és hogy az miket esküdött neki holdvilágnál a korondi fürdőn.

De hát csak engedtem forogni a kerekeit. Gondoltam: nekem őrlet. Egynehány száz forintot megér a hallgatás.

Meg is egyeztünk. Háromszáz forintot kértem. Nem sokallta. Abban az időben könnyű munka volt a válóper.

Este hétkor megyek a menyasszonyomhoz. A cseléd az előszobában gyulladt arccal néz rám:

- A kisasszony beteg. Le is feküdt.

- Szent isten! Mi baja?

- Nem tudom.

A család is bibliai hosszú ábrázatokkal ül együtt. Meregetik rám a szemüket.

- Mi baja Idának? Be lehet hozzá menni?

- Nem, nem lehet.

- No, de hát mégis... Orvos van nála? Remélem, nem valami...

Ebben a percben kitántorog a belső szobából Ida. Fehér slafrok van rajta, rózsaszín máslikkal díszített. Sápadt. Megint a csúnya, bajuszos márványszobor! A haja le van bontva derékig.

- Fölkeltem - rebegi. - Nem, nem állhatom meg...

És szokása szerint átölel, az arcát csókra nyújtja, s a szemembe néz.

- Micsoda ordináré parfümt érzek rajtad? - mondja szimatolva. - Ez pacsuli...

Mindjárt tudtam, hogy a Jenő kölyök kevert pacsuliba, s hogy rajtam annyi pacsuli sem érezhető, mint amennyi a csillagvizsgáló toronynak a kupoláján.

- Valld meg - mondottam nevetve -, te már megint gyanakszol! Te ebbe betegedtél bele!

- Hát ki volt az a fekete ruhás dáma?

Aznaptól kezdve nemegyszer megtörtént, hogy mikor női kliens ült nálam, betoppant.

A szeme hidegen villant rá, mint a hóhérpallos fénye. Aztán rám: hogy megzavarodok-e.

S csak azután mosolyodott el:

- Erre jártam; felfutottam hozzád. Csak azért, hogy megcsókoljalak.

Kezdett már idegesíteni.

Máig is emlékszem annak az évnek október havi tizedik napjára. Esős idő, hideg. A kályhába tüzet rakatok. A lámpást már jóval öt előtt meg kell gyújtanom.

Az inasom három levelet tesz az asztalomra. Az egyik Sajóládról jön.

Semmim, senkim ott. Mégis azt bontom fel először.

Hát két levél is fordul ki belőle.

Az egyik háromsoros, amerikai.

Dobogó szívvel olvasom. Hivatalos tudakozódás, hogy élek-e, hol lakom, miféle sorban vagyok.

A másik a jegyző levele, amelyben értesít, hogy ő is három sorban felelt, még a múlt hónap tizedikén.

Soha életemben olyan érzelmi forgatag nem rohant rajtam végig, mint akkor.

A bátyám! Nem lehet más, csak a bátyám, a Jancsi!

Tehát megtudom végre: hol él! Találkozni fogok vele! Látni fogom a bátyámat! Az édes testvérbátyámat! Az egyetlen embert, akinek a szíve ismeretlenül is úgy tartozik az enyémhez, mint egyik fél alma a másikhoz!

S ezernyi kérdés sodródott fel a fejemben: Miért nem írt ő maga? Talán nem tud magyarul? Talán olyan gazdag, hogy mindent mással írat? Megszokta. Ő csak intézkedik. Hiszen már én is mindent a segédeimmel íratok.

De hátha szegény, s éppen azért tudakozódik, mert ínségbe jutott? Hátha egy jajkiáltás az a háromsoros levél. Egy jajkiáltás az óceánon át Európába.

Ez a gondolat megremegtetett. Ó, szegény bátyám! Kábelen küldöm a pénzt! Ezer forintot küldök neki! Aztán kétfelé osztom a vagyonomat, és kiviszem neki magam. Hiszen három hét alatt meg lehet fordulni.

Ki tudja, milyen sorsba jutott. Hátha csak úgy bántak vele, mint a kutyával? Lehetetlen emberek már kicsi korában igába fogták? Talán írni-olvasni se tanult meg? Napszámos lett, vagy pálinkaszagú csavargó, vagy talán éppen tömlöctöltelék? Ó, szegény Jancsi! Szegény, jó Jancsi bátyám!

De nem juthatott a nyomorúságba mégse! Egy vér énvelem. Engem is cibált, lökdösött a sors: kimásztam minden hínárból. Az igyekvő és eszes ember keresztültör minden bajon, minden nyomorúságon! Pláne Amerika: hányszor hallottam, hogy ott minden dolgos kéz gazdagságot talál! Úr az bizonyára, s jobb módú, mint én. Ő fogja énvelem a vagyonát megfelezni: azért tudakol!

Föl és alá jártam a szobámban.

Milyen ember lehet? Milyen? Vajon megismernénk-e egymást, ha az utcán találkoznánk?

Hatéves volt, mikor elváltunk, és még előttem van a buckós, kerek feje, rövidre nyírt, sötétbarna haja. Hasonlítottunk egymásra. Az ő nyaka is rövid volt, az orra tömpe, a szeme fényes.

S a tükör elé álltam.

Vajon emlékszik-e arra a kis versre, amelyre még apánk tanított:

Vót eccer egy kis váracska,
Abba lakott kis nyulacska.
Elbomlott a kis váracska:
Kiszaladt a kis nyulacska.
Erre szaladt, erre...

S hogy ezen tűnődök, hallom, hogy a báróné kérdez az előszobában.

Az inasom ajtót nyit neki. Magam is eléje sietek:

- Isten hozta, méltóságos asszonyom. De ilyen időben...

- Kocsin jöttem - feleli vidáman. - Örömhír, nagy örömhír! S megrázogatja a szoknyája szélét, hogy a ráhullt esőcseppeket leverje.

Aztán a kályhához megy. Tartja a kezét a melegre.

- Micsoda rút idő! Engedje meg, hogy előbb melegedjek kissé.

A fotelt odatolom a kályha mellé:

- Méltóztassék.

Az aktákat is fogom, és odateszem a kályha mellé egy asztalkára. A lámpást is.

A pör főképpen egy végrendelet körül forgott. A hagyatkozó megírta, de csak úgy impurumban maradt, aláiratlanul. Arra kellett volna még egy tanú, és azt is felkutatta a báróné. Azt hozta hírül olyan nagy örömmel. Neki kétezer holdat ér az az ember, nekem is vagy négyezer forintot.

Hát nagy boldogan ülünk a kályha mellé. Még teát is hamarintok neki. Egy másik asztalkát is igazítok közénk, s rá a lámpást meg a teát. Magamnak is adatok egy csészét, hogy a bárónénak jobban essék.

S a kályha vígan pattog. A tea párája illatozik. A báróné beszéli örömarccal apróra, hogyan találta meg azt a tanút, és hogy az mennyire kész hittel bizonyítani a törvényszék előtt a végrendelet igazát.

Amint javában beszél, s épp a legfontosabb részt, egyszer csak felpattan az ajtó.

Ida.

A szeme sárgán karikázik a bárónéra, hogy a vér is megdermed bennem.

Aztán rám. S tragikai mozdulattal mutat a bárónéra:

- Ki ez a nő?!

Fölkelek, és elsavanyult arccal fordulok a bárónéhoz:

- Engedje meg, méltóságos asszonyom: a menyasszonyom. Kissé féltékeny...

A bárónén látom, hogy elhalványul, de azért mosolyog, és bólint Idának.

- Bocsánat - mondja Ida szinte fuldokolva -, de nem gondolhattam, hogy ilyen esteli órában... És hogy az ügyvéd úr tea mellett tárgyal...

A báróné még inkább elsápad.

- De Ida!... - szólok rá kétségbeesetten.

A báróné szeme lecsukódik. Nyel. Aztán kínosan vonagló arccal fordul hozzám:

- Lesz szíves, ügyvéd úr...

S hidegen bólint Idának. Elsiet.

- Mit tettél, szerencsétlen! - mondom, mikor visszatértem. - Megsértetted ezt az úrinőt. Talán el is veszi tőlem a pörét...

Ida a székre roskadt. A szeme könnyekkel volt tele. Elővette a zsebkendőt, és zokogott:

- Hogy komédiáznak!... Azt hiszik, hogy én ostoba vagyok!... Milyen jól játszik mind a kettő!...

- De Ida!...

- Tudom: a régi szeretőd... Minden férfinak van... Az igazinak csak a zacc jut!... A zacc!... a zacc!...

- De hiszen nézd, itt az aktacsomó. Olvasd!...

- Odakészítetted villámhárítónak... Engem nem áltatsz el!... Nem vagyok falusi!... Hogyan elcsavarnák a fejemet!

És zokogott, fetrengett a széken.

Egy óra hosszába került, míg meggyőzhettem a segédeimmel, gazdasszonyommal, a Lukács fürdőből fiákeren elhozatott vendéglajstrommal, hogy valóban a báróné volt nálam.

Akkor aztán a két tenyerébe takarta az arcát: igen röstelkedett. Könyörgött, hogy ne haragudjak rá. El fog menni a bárónéhoz, és bocsánatot fog tőle kérni. Jóvá tesz mindent, csak ne haragudjak.

Hazakísértem, náluk vacsoráztam. Elmondtam a szülőknek, mi történt. S azt ajánlottam, hogy ne várjunk november 7-ig a házasságunkkal. Hiszen egy vasárnapra csak be lehet zárni azt a szőnyegesboltot, és hát Idával meglakhatunk az Egyetem utcai lakásomon addig is, míg átköltözhetünk a nagyobba.

A szülők tűnődnek, tanakodnak. Beleegyeznek.

- Tehát egy hét múlva - mondom. - Addig ki tudom járni, hogy fölmentsenek a kihirdetés alól. Nem kell semmi vendégeskedés. Csak szimplán mindent.

Ida boldogan borul rám:

- Hát egy hét múlva.

- És addig is - felelem -, ha akarod, hát eljöhetsz minden délután négykor. Akkor érkeznek a leveleim. Bontsd fel őket, hogy ezen egy hét alatt is nyugodtan alhass. Kezdd holnap. Négyre várlak.

- Nem - felelte bűnbánó szemmel Ida -, nem megyek többé. Ezen egy hét alatt akár színésznők is járhatnak hozzád. Azazhogy holnap mégis... négyre ott leszek. De nem azért, hogy a leveleidet felbontsam, nem. Elmegyünk együtt a bárónéhoz. Szép csokrot fogok neki vinni, és térdelve nyújtom át: úgy kérek tőle bocsánatot.

S letérdelt, mintha máris ott volna a báróné előtt. A szeme pilláin könnyek csillogtak. Gyönyörű volt.

- Ez szép gondolat, Ida. Ezért meg kell, hogy csókoljalak!

Csak akkor, hogy a leveleket emlegettük, jutott eszembe az amerikai levél is. - A bátyám, a Jancsi - újságoltam örömmel.

S elővontam a zsebemből az értesítést, és elolvastam neki.

Ida tapsolt.

- Megvan, megvan!

És úgy örült, mintha az ő bátyja került volna elő...

Csak az öreg pislogott gondolkodva.

- Mért nem ő maga írt?

- Bizonyosan nem sokat várt a tudakozódástól. Ki tudja, milyen nagy állású ember? Eszébe ötlöttem. Kiszólt az írnokának, hogy tudakozódjon felőlem.

- Milliomos! - kiáltotta Ida. - Biztos, hogy milliomos. Petróleumforrása van. Micsoda szerencsés nap ez!

- Lehet - bólintott rá Mehemed is. - Az emberek hallgatnak, míg vergődnek. Röstellik a családnak megvallani, hogy szegények. Hanem mikor van már jó nagy kenyér, akkor azt mondják: no, kinek szeljek még belőle?

- Egyszer csak betoppan - folytatta örömmel Ida. - Ó, ha épp az esküvőnkre jönne!... Micsoda ünnep! Micsoda ünnep!

Ez a gondolat rajtam is boldog rezgéssel futott át. Valóban szerencsés nap! Úgy omlik reám minden jó, mint egy virágzuhatag a mennyországból.

Mámorosan mentem haza.

- Pali - mondottam az inasomnak - ha Amerikából jön valaki, és én nem vagyok itthon, csak vezesd be a szalonomba. És mondd neki: tessék leülni. Igen szíves légy. A kályha mellé ültesd. Szivart is tégy eléje.

Másnap valami bankett van: délután négy óráig odamaradok. Sietek haza, hogy Ida, ha netalán már ott van, ne nyugtalankodjon.

Az inasom a szokott álmos arccal nyitja az ajtót.

- Itt a menyasszonykám?

- Nincs. Hanem - folytatja a felső kabátomat lesegítve - Amerikából vannak itt. Bevezettem őket a belső szobába. Az imént jöttek.

Nekem csak eldobban a szívem. Futó pillantással látom, hogy az előszoba szögletében két nagy koffer sárgáll. A felöltőmet egy rántással levetem. Lépek be.

A szoba közepén egy alázatos nézésű asszony áll, olyan asztalosnéféle, és mellette három egyképű kis fiúgyermek.

Állnak. Nagy szélű kalap a kezükben. Mind a három egyforma mákszín havlokos, rövidre nyírt hajú. A legnagyobb tán hatéves, a legkisebb tán négyéves.

Kerek szemmel bámulnak rám, s félénken, aggodalmasan, mint három kis bagoly.

De én is bámulok, tátulok.

- Kicsodák maguk? - szólalok meg végre, szinte reszketve a felindulástól.

Kérdésemre a gyerekek még összébb húzódnak. Még aggodalmasabban meresztik a szemüket.

- Az ügyvéd urat keressük - feleli halkan, alázatosan az asszony.

- Én vagyok.

- Ezek a gyerekek az ügyvéd úr bátyjának a gyermekei. Én meg a cselédje...

- Az ő gyerekei? És a bátyám?

Az asszony pislog. Hallgat. A szempilláján könnyek jelennek meg. A zsebkendőjét a szeméhez emeli.

- Meghalt?!

Az asszony bólint.

A három gyereknek is megnedvesül a szeme. És vizes szemmel bámulnak rám mind a hárman.

Egyszerre átértettem: miért jöttek.

Ha villám csapott volna be a szobámba, nem zavarta volna úgy meg a fejemet.

Csak álltam és bámultam én is a három kis mákszín havlokos, nagy cipős, nagy kalapos gyerkőcére. A bátyám helyett három kis bagolyt fújt vissza a szél Amerikából.

Mit kezdjek velük?

Mit szól Ida?

A házasságom csak egy hét múlva lesz, és máris három gyerek rajcsúrozzon a házunkban?

Aztán eszembe villant a mi gyermekkorunk, mikor én ötéves voltam, ő meg hat. És éppígy árvák maradtunk, éppily hideg szemek néztek reánk, míg mi szorongó mellel, hallgatva vártuk, miképp határoznak a sorsunkon.

- Gyertek ide az ablakhoz!

Leülök. A három kis bagoly elém áll, glédába. Mind a három tömpe orrú, kerek buckós fejű, rövidre nyírt, sötétbarna hajú. A gyermekkori, tükörbeli arcomra kezdek emlékezni.

- Tudtok-e magyarul?

- Tudunk - feleli halkan, félénken a legidősebbik.

A hangjára meleg mozdulást érzek a mellemben: mintha a bátyám szólt volna, a gyermekkori kis bátyám. És mintha az nézne a szemembe annak a fiúnak a szemével.

A cseléd megszólal:

- Tudnak ezek angolul is.

- Szpik ju inglis? - kiáltok rájuk káplári hangerővel.

- Jesz - feleli készségesen mind a három.

Magamhoz ölelem őket. Éreztem már, hogy velem egy vér mind a három. Annak a fának a gyümölcsei, amelyiknek én, csak a gally más, de az is szomszédos.

- Ne búsuljatok - mondom ellágyultan.

A gyermekek szeme erre a szavamra egyszerre bizalmassá és meleggé válik.

- Tudjátok, ki vagyok én?

- Kálmán bácsi - felel a legidősebb elmosolyodva.

Magamhoz vonom, megcsókolom. A másikat is, a harmadikat is.

- Az vagyok, "Kálmán bácsi". Itthon vagytok. Tegyétek le azt a kalapot. Vessétek le azt a denevérszárnyat.

Én magam is segítettem a kicsinek a kigombolkodásban.

- Micsoda sárgarépa-szagotok van nektek!? Hol hányódtatok?

- Zöldséges hajón jöttünk a Dunán - feleli a cseléd. - Ott háltak a kicsinyek a kosarak között.

Hogy a köpönyegből kibontakoztak, csinos pepita ruhában állt előttem mind a három.

A legkisebb a térdemre teszi a tenyerét, és fölnéz rám.

- Tálmán bátyi - mondja komoly bizalommal -, ehetnét.

- Éhesek vagytok? Ó, kis ínségesek! Mit adjak?

- Tejesz távét - feleli a kicsi.

Ekkor nyitja be az ajtót a menyasszonyom is.

Az inas bizonyára mondta már neki, hogy amerikai emberek vannak nálam.

- Szabad? - kérdi örömtől fénylő arccal.

- Gyere, gyere! - mondom. - Nézd: milyen három gyereket küldött az isten.

- A bátyád gyermekei?

S belebben.

- Milyen szépek!

S térdel közéjük. Csókolja őket.

- Milyen szépek! Mi neved, édes? - kérdi a legkisebbet.

- Gyulu.

- Hát neked? - kérdi a legnagyobbat.

- Jancsi.

- Hát neked? - kérdi a középsőt.

- Kálmán.

Meleg hullám csap át a szívemen. Tehát a második fiát az én nevemre kereszteltette.

- Ő lesz a ti mamátok, gyerekek - rebegtem könnyben úszó szemmel. - Jó mamátok lesz. És, ugye, milyen szép mama?

- Hát nincs anyjuk? - kérdi Ida felcsodálkozva.

A cseléd megint a szeméhez emeli a zsebkendőjét.

- Nincs.

És elmondja folyton csorgó könnyek és orrszipogások között, hogy a gyermekek anyját kocsi ütötte el az utcán. Az apa éppen akkor betegen feküdt: szívbajos volt. Ahogy hazahozták a feleségét, vérben, holtan, fölugrott az ágyból, és ráborult az asszony holttestére, és az is meghalt.

- Igen szerette... - fejezte be a cseléd. - Angol nő volt az az asszony, de nem voltak rokonai.

Ida kővé meredten bámult a cselédre. Aztán a gyerekekre.

Aztán rám.

S megszólalt halkan, gondolkodón:

- Hova teszed őket?

Én még mindig az elbeszélés iszonyata alatt voltam. Úgy éreztem, mintha süllyedezne a padló.

- Hát majd csak meglesznek - feleltem, mintha álomnyomás alatt volnék. - Aztán átköltözködünk: lesz helyük.

S a cselédhez fordultam:

- Mi volt szegény bátyám?

- Pénztáros a pikekszgyárban. Igen jó ember volt. Ügyvéd urat karácsonykor is emlegette.

- Szegény. Tehát kipusztult a család. És ezek árvák szegénykék. És hogy jöttek át? Kinek a költségén?

- Hát bizony... Nekem volt egy kis megtakarított pénzem: négyszázhét dollár. Gondoltam, majd megtérül...

- Afelől nyugodt lehet. De hát annyira szegény sorsú volt a bátyám?

Az asszony felvonta a vállát.

- Maradt valamijük: eladták a bútort. Majd tetszik kapni írást.

Ida fölkelt.

- Csak beszélgessetek - mondotta. - Az óra már hét felé jár...

- De hát a bárónéhoz ma már nem mehetünk...

- Hagyjuk holnapra. Ne kísérj el. Kocsin vagyok. Most téged ez az ügy igen elfoglal, hát csak végezd.

Megcsókolta a gyerekeket. Azok meg a cselédnek egy halk angol szavára kezet csókoltak neki.

S lekísértem a kocsijába.

Visszatéret jutott eszembe, hogy a gyerekek éheznek. Kávéért és süteményért küldtem az inasomat.

- Hát, gyerekek - mondottam újra magamhoz vonva őket -, mindjárt jön a kávé. Vidámodjatok! Tudjátok-e azt a verset, hogy:

Volt egyszer egy kis váracska...

- Tudjuk - felelték a gyerekek megélénkülve.

S az idősebbik folytatta:

Abba lakott kis nyulacska...

S egyszerre mind a hárman:

Elbomlott a kis váracska:
Kiszaladt a kis nyulacska...

Nekem újra elárasztotta a könny a szememet.

- Szegény bátyám, bizonyára rám gondolt, mikor erre a versre tanította a gyermekeit. És én elvesztettem őt? Nem látom többé soha, soha!

A gyerekek, hogy könnycket láttak az arcomon, elhallgattak, elkomolyodtak. A szobában mintha gyászárnyékok lebegtek volna körülöttünk...

A cselédhez fordultam:

- Maradt-e valami képe legalább?

- Maradt - felelte. - Odakünn van a gyerekeknek a ruhái között.

S behozza az egyik koffert. Különféle gyermekruhák közül elővon egy fényképet.

A lámpához sietek vele. Remegő szívvel nézem. Egy mosolygó, húszéves ifjú, tömpe orrú, fénylő szemű, rövid nyakú. Mintha magamról látnék egy elhibázott fényképet jogász koromból.

Néztem.

Közben meghozta az inas a kávét. A gyerekek hozzáülnek. Az asszony a nyakukba köti az asztalkendőt.

Mintha csak az anyámat látnám, mikor nekünk is...

Aztán nagy étvággyal estek neki a kávénak.

Az asszony csak mögöttük maradt.

- Hát csak üljön oda maga is, lelkem - mondom. - Hiszen velük szokott.

- Velük.

S leült. A legkisebbet az ölébe vette. Én is odaültem, és gyönyörködve néztem őket, hogyan esznek.

Egyszer rám fordítja a szemét a legkisebbik:

- Tálmán bátyi...

- Mi kell, Gyulu?

- Most már te vagy a mi papánk?

- Én, kedves, én.

Aki fogadalmat esküszik, nem esküdhetik jobban a szíve szavával, mint ahogy én mondtam ezt a három szót: Én, kedves, én.

Aztán a cselédhez fordulok:

- Mi neve magának?

- Julcsa.

- Hát aztán, Julcsa - folytattam -, mi a szándéka: visszatér? vagy..

- Nem térek vissza - felelte a csészébe pislogva. - Csak kapok itt is helyet Pesten? Valahol itt a közelben.

És könnyes szemmel folytatta:

- Dajkája voltam mind a háromnak... Látni akarom őket mindennap.

Persze szíves örömest megtartottam a gyermekek mellett.

Másnap várom Idát. Helyette a Jenő kölyök jön levéllel:

Kedvesem, vendégeink vannak. Csókollak:

                                                        Ida

Ránézek a fiúra. Látom, hogy a szája széle sárga-maszatos.

- Te, Jenő - mondom -, te cigarettáztál.

Elvörösült.

- Nem én.

- A macska hiába tagadja, hogy megette a tejfelt: rajta van az orrán.

Röstelkedve pislogott maga elé.

- Hát - mondotta mentegetődzve -, Ida adott....

- Ida? Lehetetlen! Az egész házban nincs cigaretta.

- Pénzt adott.

Gondolkodva néztem a sunyi képű kölyökre.

- Te, Jenő - mondottam -, kihez jársz te ebbe az utcába?

Elcsodálkozott.

- Senkihez.

- Gondolkozz csak.

- Nem kell gondolkoznom, Kálmán bácsi.

- Pajtásod...

- Egy se lakik erre.

- Hát akkor miért álldogáltál ott a minap, amott a kapu alatt? Mikor a katonabandát is nézted.

Úgy elvörösödött hogy az izzadtság is kiverte.

- No, csak mondd meg. Köztünk marad.

S barátságosan megráztam a vállát.

- Mondd meg, no. Kapsz valamit.

- Ida bízott meg...

- Hogy rám lesekedj?

- Nem, csak a nőkre.

- Az állomáson is te lestél?

- Nem...

- Mit kaptál azért, amiért lestél? No, csak mondd meg, megjutalmazlak.

- Hatost. Minden nőért egy hatost, a bárónőért ötöt.

- És a vasúti állomásért?

- Azért egy forintot.

És akkor már elhalványodva és aggodalmasan pislogott reám.

- Ne félj - mondottam -, hiszen én csak mulatok ezen. Mondok neked egy jobb üzletet: ha még egyszer lesre küld az Ida, csak gyere fel hozzám, és tőle kapsz egy hatost, éntőlem meg ötöt. Aztán majd nevetünk rajta. De azért ne cigarettázz sokat. Ha megszoktad is, árt.

Este hétkor odanézek Idáékhoz. Hát csakugyan három vendég asszony járt ott. Épp akkor búcsúztak el.

- Ejnye ejnye - mondottam - hát azt a bárónét mégis meg kellett volna látogatnunk. Hiszen fél óra alatt meg lehetett volna fordulnunk. Addig a mama beszélgethetett volna a vendégeivel.

Ida felvonta a vállát:

- Bizony sajnálom. De majd elintézem levélben. Nyugodt lehetsz: olyan szép levelet írok, hogy meg fog engesztelődni. Franciául írom. Úgy, tudod: elegánsabb és meghatóbb. Felelni is fog, és később együtt vizitelünk.

- Hát így is jó - hagytam rá elégedetten.

Aztán a gyerekekről beszélgettünk, hogy milyen kedves, egészséges gyermekek.

- Csak később jöhettek volna - szólt Ida elgondolkodva.

- Nem fognak zavarni minket - feleltem elmosolyodva. - Julcsa ellátja őket, és azok is megszokták, hogy ő foglalkozik velük.

A beszélgetésünkbe csend szakadt. A két öreg hallgatva ült az asztalnál. Ida is a lámpásba bámult.

Aztán Idának a tekintete rám fordult:

- Ha te véletlenül nem élsz - mondotta elgondolkozva -, hova kerülnek a gyermekek?

- Árvaházba, vagy épp annak a cselédnek a rokonaihoz. Parasztok közé. Csak gondolatnak is irtóztató! De az a csodálatos, hogy nekem olyan, mintha már régen nálam volnának, mintha az én tulajdon gyermekeim volnának.

Másnap arról beszéltek, hogy decemberben egy Kis-Ázsiában élő püspök rokonuk érkezik Budapestre. A papának az a kívánsága, hogy az eskessen bennünket.

Idára néztem. Nyugodtan forgatta az opálgyűrűjét.

- Decemberben! - szörnyűködtem. - Hiszen ez száz esztendő!

Ida rámpillantott:

- Hát mit tehetünk, ha a papának ez a kívánsága? Csak gondold meg: ha a családban püspök van, eskethet-e más bennünket?

No, hát még úgy nem voltak lekutyateremtettézve a püspökök, mint ahogy én azt az ismeretlen püspököt elkerítettem.

De hát éreztem, hogy respektálni való a kívánságuk: az efféle családi ünnepnek igen emeli a fényét a püspök. Ma se tudom ugyan, hogy az örmény püspökök is olyan méltóságosak-e, mint a rómaiak, de az valóban pompás esküvő, ahol püspök esket.

Csak azt nem értettem, hogy tíz nap is elmúlik, és se a Jenő gyerek nem jelentkezik, sem ő. Mégis, a gyermekeket hát meg kellene látogatnia.

De aztán a védőügyvéd mindjárt megszólalt bennem: a menyasszonynak tengernyi a gondja. Varrnak, vásárolnak, grófias lakodalmat akarnak csapni. A püspök kedvéért.

Valóban annyi volt a dolga, hogy még a bárónénak is elfelejtett írni. Röstelltem, de hát kimentettem a báróné előtt én magam.

Áldott jó lélek volt az a báróné. Még a gyermekeket is kívánta látni. Vigyem hozzá őket, a kis amerikaiakat. Hát elvittem őket kocsin. Oly kedves oly anyás volt hozzájuk, hogy a gyermekek másnap is kérdezték:

- Ma nem megyünk?...

Furcsa volt, hogy úgy átalakult miattuk a házam. Már nem a vendéglőbe jártam. Otthon ebédeltem a három gyerekkel. Vettem nekik lovat, kardot, mindenféle játékot. A legidősebbiket iskolába adtam. Az is valami nagy érzés volt, mikor hátitáskát vettem neki és palatáblát, ábécét, és elkísértem az iskolába.

Mintha csak magamat láttam volna, mikor olyan kicsi voltam.

Este elújságoltam Idának mindezeket az apróságokat. És örvendezve mondogattam:

- Meglásd, mennyire fogod őket szeretni.

Ida mosolygott.

Sötét meggyszín selyemotthonka volt akkor rajta, s piros török papucs a lábacskáján. A vérszín lámpaernyő alól a fény a ruhája ráncain valami különös bíbor reflexet vetett. A rubinfüggője tüze, rubin karperece, rubin mellránca, minden izzó bíbor szín volt rajta, mint olykor a napnyugvás tüzes pompája. Még a szeme is mintha piros rubin volna.

Elbájoltan néztem, amint álmos testtel elnyújtózva hevert a fotelben, s megmozdította olykor a piros papucsos lábacskáját.

- Szép, hogy úgy szereted őket - mondotta álmodozva. - Más ember keresett volna valami jó családot, vagy valami elsőrendű árvaházat...

- Lehet - feleltem. - Az első pillanatban nekem is megfordult efféle gondolat az agyamban. De mikor abban a Jancsi gyerekben megéreztem a bátyámat, mikor abban a Kálmán gyerekben megéreztem magamat, mikor az a kicsi azt mondta: Most már te vagy mi papánk... Látnád őket, hogy örülnek, ahányszor hazaérkezem! És milyen csekélységek boldogítják őket! Hiába, csak a gyermek tud teljesen boldog lenni. Te, Idám, én csak most tudom, hogy a boldog arc látása mennyire enyhítő az élet gondjaiban! A gyermek mind boldog arcú.

Félig hunyt szemmel hallgatott.

Aztán a kezét fölemelte, és nekem nyújtotta:

- Jó ember vagy.

Megcsókoltam a kezét, és melléje térdeltem.

- Milyen szép vagy, Ida! Mindig szép vagy nekem, de ma: csoda vagy!

Átölelte a nyakamat, magához vont, aztán a szemembe nézett mélyen.

- Szeretsz?

- Hogy kérdezhetsz ilyen banalitásokat?

- Mennyire szeretsz?

- Ahogy csak téged lehet szeretni.

- Ha koldus volnék, elvennél?

- Habozás nélkül.

- Ha azt kívánnám, hogy te is koldus légy...

Megdöbbentem.

- Ilyen bolondot már mégse kívánj.

Mosolygott.

- De ha kívánnám.

- Hát jó: tudod, hogy még a bolondságaidat is teljesíteném.

- Hát ha valami okosat kérnék tőled, valami nagyot, vagy ha nem is nagyot, de okosat, teljesítenéd-e?

- Okosat pláne örömest.

- Esküdj meg! Nem, ne esküdj meg. Csak úgy magadtól tedd meg, amire kérlek. Hát nézd: vannak igen jó nevelőintézetek; előkelő gyermekeket is adnak oda. Láttad volna, ahol engem neveltek...

- Értem - feleltem elnehezülő mellel.

Nem folytathattuk. Az anyja lépett be.

- No, gyertek: a vacsora az asztalon van.

Nekem egyszerre a három gyerek jutott az eszembe. Azzal váltam el tőlük, hogy vacsorára várhatnak. Julcsa bizonyosan külön sütött nekem valamit, mert a gyerekek otthon csak tejet szoktak. Már nyolc óra, és azok szegények ott várnak, várogatnak...

Hát elbúcsúztam:

- Ma nem maradhatok.

És kábult fejjel indultam haza.

Hiszen igaz, hogy vannak afféle gyermeknevelő intézetek, különösen Svájcban... De hát ki tudja, hogy bánnak velük? Még apácákról is hallottam rémséges történeteket. Hát még a fiúinternátusokban? És azok a védtelen, kis együgyű teremtések, pláne, ha a szülők más országban laknak.

A gyermeket nemcsak a kenyér neveli, hanem szeretet is. Ó, az én rideg gyermekkorom!... A sors hogy taszigált, hogy rugdosott. Az Északi-sarkon nincs olyan fagyasztó hideg, mint az emberek szívében! Az árva csak olyan, mint a gazdátlan kutya!

Aztán Idára gondoltam.

Értem szegénynek az aggodalmát. De hát nem kívánja ő olyan igen komolyan. Vagy ha igen komolyan is kívánja, egyet fordul a gondolata. Még eddig mindig megváltoztatta, amit eltökélt.

De hátha ebben az egyben csökönyös marad?

Az utcámba értem. Fölnéztem a lakásom ablakára. Hát ott les kifelé a három kis bagoly. A legkisebb azzal mulat, hogy a keze árnyékával játszik az ablakdeszkán. Ahányszor lámpát gyújtanak, mindig a keze árnyékával mulat.

Fölsiettem, beléptem.

A gyerekek örömlármával robogtak elém:

- Kálmán bácsi! Kálmán bácsi!

Kettő a kezemet ragadta meg, a Gyulu gyereknek már csak a lábam szára jutott. Így kísértek az asztalhoz.

Julcsa mosolyogva hozta a párolgó tálat.

- Mán egy órája lesik a nagyságos urat az ablakon át.

Másnap nem mentem el Idához. Tudj' az isten, mi tartott vissza.

A következő napon levelet kaptam tőle:

Báránykám!

Neked bizonyára nagy aggodalom a költség. De most igen jó gyermeknevelő intézetet ajánlottak: Bécs mellett van. Olcsó. Barátok a nevelők. Gyere el, és beszéljük meg.

Készültem egész délután, de csak halogattam, halogattam.

Közben beesteledett, otthon maradtam.

A következő napon meg mindenszentek délutánja volt. Tudtam, hogy Idáék a temetőbe mennek. Megint úgy múlt el a nap, hogy nem láttam Idát.

Másnap kaptam tőle egy rövid levelet.

Írta, hogy egyedül ült otthon délután: várt. Látja, hogy vonakodom teljesíteni, amire kért, hát pedig választanom kell: vagy ő, vagy a gyermekek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csak egy szót írtam válaszul: a gyermekek.