Háborús jegyzetek: „Nem vagyok ugyan stratéga…”
szerző: Ambrus Zoltán
A Journal des Débats egyik szatirikusa így tréfálkozik:
- A levest ettük, amikor a jobboldalt ülő szomszédom így szólt: „Nem vagyok ugyan stratéga és a világért se akarok kritizálni senkit, de ez a borzasztó erejű offenzíva, amellyel a németek frontunkat támadják, mégis gondolkodóba ejt. Ahhoz, hogy ilyen támadást indíthasson, az ellenségnek heteken és hónapokon át tartó előkészületre volt szüksége, ami nem kerülhette el hadvezetőségünk figyelmét. Ismétlem, nem vagyok ugyan stratéga, de – egyszerűen Douaumontba kellett volna vinni az egész hadseregünket.” Ebben a pillanatban körülhordták a turbót-t s a baloldalt ülő szomszédom így szólalt meg: „Nem vagyok ugyan stratéga és nevetségesnek találom azt az embert, aki úgy beszél, mintha valami kis Napóleon volna, de mégis nagyon feltűnőnek találom ezt: azt mondják, hogy megerősítésül óriási haderőt küldtünk Verdunbe. Egy cseppet se értek ugyan a dologhoz, de mégis nagyon meg kellene gondolni, hogy itt vagy ott meggyöngítsük-e a frontunkat, mert könnyen megtörténhetik, hogy a németek más helyütt még nagyobb erővel fognak megtámadni bennünket”. Rászabadítottam baloldalt ülő szomszédomat a jobboldalon ülőre, hogy a többi stratégiai gondjukat is közölhessék egymással és a velem szemben ülő, békés pocakú úrra kezdtem figyelni, aki ezzel a bölcsességgel állott elő: „Nem vagyok ugyan stratéga és eszem ágában sincs, hogy tanácsokat adjak a főhadiszállásnak, de mégis meg kell állapítanom, a mi vezéreink alszanak. Miért várnak az ellentámadással olyan sokáig? Az ellenség ereje megtört, kimerült. Hát, mennydörgettét, rájuk kell rontani! Vissza kell őket kergetnünk a Rajnán túlra!” – „Nem vagyok ugyan stratéga – fejezte ki a vélekedését, kissé félénken, egy fuvolahangú öreg úr – de azt hiszem, inkább látszólagos offenzívát kellene kezdeni a frontnak valamelyik más pontján, hogy a már veszedelemben lévő verduni frontról el lehessen terelni az ellenség fő-offenzíváját.” Mikor fölkeltünk az asztaltól és azt reméltem, hogy a dohányzóban kipihenhetem ezeket a háborús beszélgetéseket, egy ismeretlen úr fogott el és nagyon erélyesen rángatva a mellényem egyik gombját, ezt dörögte a fülembe: „Nem vagyok ugyan stratéga és senkit se akarok gáncsolni, de csak egy lehetőséget látok. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a legsürgősebb tennivaló nem lehet más, csak az offenzíva, az általános, nagy offenzíva a La Manche csatornától egészen Turkesztánig!” Kétségbeesetten pillantottam a ház úrnőjére, aki csakugyan meg is szabadított az ismeretlen úrtól és miközben egy csésze kávéval kínált meg, így szólt hozzám: „Nem vagyok ugyan stratéga, de ha én volnék a hadtestparancsnok, egy pár nappal meghosszabbítanám az én szegény Georges-om szabadságát”.
Lord Northcliffe – az Anti-Nobel, aki háború-díjakat tűzött ki a tengeralattjárók meg a Zeppelinek elpusztítóinak, olyanoknak, akik sokat tudnak ártani a német könyvnek meg a német iparnak, és még nem tudom kiknek, akik kiváló szolgálatokat tesznek az entente hadviselésének – az újságírói nagy jutalmat ennek a kis szatírának ítélhetné oda. Mert arra, amire az ententenak most nagyobb szüksége van, mint valaha, hogy tudniillik, ha már nem is hallgattathat el minden kritikát, legalább megfélemlítse egy kissé a leglármásabbakat, kevés újságközlemény lehet alkalmasabb, mint a hangulat-csinálásnak ez a kis mesterműve. Hogy könnyű a terített asztal mellett kritizálgatni a kétségbeesetten viaskodókat, – hogy a szerénykedő hang, mely nem takarhatja el a megszólalás szerénytelenségét és a tudatlanságra meg a tájékozatlanságra való hivatkozás nem lehet mentsége az illetéktelen kritizálgatásnak, – hogy abban a zúgolódásban, mely mintha mindig csak a köz érdekén aggódnék, milyen gyakran lehet szerepe a magánérdek fészkelődésének, mindezt a Journal des Débats humorkája igen ügyesen és kétségtelenül hatásosan, tehát jól, sőt rövidségében és könnyedségében szinte művészien fejezi ki.
De a fuvolahangú öreg úr azt felelhetné a humoristának:
– Önnek egészen igaza volna, ha a mi politizálgatásunk a nyilvánosság elé tolakodnék. Csakhogy mi nem akarunk tanácsokat adni senkinek, már csak azért sem, mert tudjuk, hogy nincs, aki tanácsot kérne tőlünk. Meg is bízunk a vezéreinkben, mert bizonyosak vagyunk benne, hogy úgy csinálják a dolgukat, ahogy a legjobban tudják és hisszük, hogy akkor se csinálnák másképpen, ha balsiker esetén a gázlámpás várna rájuk. De úgy tenni, mintha nem is tartoznék ránk, ami Verdun körül történik, mintha ez csak a haditudósok dolga volna, akiknek a sakkjátékához még csak közelíteni se szabad az orrunkat – ehhez az egyiptomi istenek nyugalma kellene. Ha még nem hiányzik asztalunkról a turbot, végre is, a mi sorsunkról döntenek ott, az egész jövendőnk benne van ennek a partinak a nagy tétjében, ott vannak a fiaink meg a testvéreink, és ha a kézigránát bennünket nem is találhat el, azok az iszonyú dördülések a mi bőrünknek is szólnak. Csoda-e, ha egyet-egyet nyikkanunk és nem csak a tökéletes magánosságban csóválgatjuk a fejünket némán - ahogy azok követelik, akik talán jobb idegűek, de talán csak kevésbé őszinték, mint mi, akik nem tudunk egyebet, csak aggódni?!