Háborús jegyzetek: „Sales boches!”
szerző: Ambrus Zoltán
Egy Léouzon Le Duc nevű francia író, aki történeti, néprajzi, politikai és irodalomtörténeti munkálatokkal tette a nevét mérsékelten ismertté, pár évvel az 1870-71-iki háború után»Les Odeurs de Berlin« címen komolykodó és lépten-nyomon statisztikára hivatkozó könyvet adott ki, amelyben mindent mond a németekről és különösen Berlinről, csak éppen jót nem. A vádjai takargatni próbált, de minduntalan ki-kitörő izzó és fel-fellángoló németgyűlöletükkel szinte mulatságosak. És ez a vádaskodó, miután olyan feneketlen korrupcióval vádolta meg a Bismarck nagy Németországát, aminőt mostanában már csak Oroszországra szoktak ráfogni, végül elérzékenyedetten, szinte siránkozva panaszkodik azon, hogy a német sajtó egy része még a háború után is milyen hallatlan rágalmakkal sértegeti a megalázott Franciaországot, aztán leleplezéseihez függelékül ezt a megjegyzést biggyeszti:
- Amíg a háború tart, az egyik vagy másik hadakozó fél ügyéért küzdő íróknak minden heves kifakadását nagyon meg lehet érteni, még a legigazságtalanabbat is. Amint a katona a puskájával, az író a tollával tüzel. De, ha a háborúnak vége, a nyugalom, a pártatlanság, az igazság visszaszerzi jogát…
Nem az az érdekes, hogy: míg ő maga csupa agresszivitás, mennyire zokon veszi, ha a másik táborból visszalőnek ... hogy: megbotránkozik, mikor más szemében meglátja a szálkát, de a magáéban nem veszi észre a gerendát - bár ez is jellemzi azt a franciát, akit kiváló eszesség és műveltség nem emelt föléje az átlagnak. Az érdekes: ez a felfogás, hogy amíg a háború tart, az író nem köteles megőrizni a nyugalmát meg a pártatlanságát ... túlteheti magát az igazságon ... amint a katona árt a puskájával, ártson tollával az ellenségnek, ahogyan csak tud!
Ezt a felfogást német írónál nem igen lehet megtalálni, az átlagos franciánál annál gyakrabban. Az átlagos franciában mindig van egy kis fellengzőség. A német praktikusabb. Tudja, hogy az a szó, amelyben nincs igazság, és az a toll, amely nem meggyőzni, hanem csak sebezni akar, nem árthat az ellenségnek, annyit se, mint a legrosszabb, régi, kovás puska.
Franciaországban ezt csak a műveltebbek látják át.
Azért nem lehet csodálkozni, hogy alig tört ki a háború, a francia lapok máris tele voltak annak hírével, hogy micsoda szörnyűségeket követtek el ezek a barbár németek. Nem kerülhetett nagy fáradtságukba ilyen meséknek a feltalálása. Az esetek nagyját ki se kellett eszelni, egyszerűen ki lehetett nyírni az 1870-71-iki párizsi újságokból.
Furcsább, hogy a Viviani-kormány - ha már belement abba, hogy ne csak háborút viseljen a németek ellen, hanem két nagy pört is indítson ellenük, még pedig olyan pöröket, amelyeket okvetetlenül el kell veszítenie - ezeket a francia újsághíreket úgy terjesztette a semleges államok ítélete elé, mintha a bennük foglalt vádak alaposságáról egy vizsgálóbizottság már meggyőződött volna.
Hiszen tudnia kellett, hogy ezeknek a vádaknak legnagyobb része: negyvennégy esztendős népmese. És azt is, hogy viszont a saját katonáihoz jobban hozzáfér a gáncs, aminek a bebizonyításával a német kormány sem maradhat adós. De talán Viviani is úgy gondolkozott, mint Léouzon Le Duc:
- A vádaskodás, ha alaptalannak bizonyul is, egyelőre mindenesetre ártani fog a németeknek ... legalább egy kis időre gyűlöletes alakoknak fogja feltüntetni őket a semlegesek előtt ... és már ez is valami.
Ennél többet aztán - hogy tudniillik rövid időre megtéveszthették a világ hiszékenyebb részét - nem is értek el a franciák annak lármás hangoztatásával, hogy a németek lelkén micsoda barbárságok száradnak. Aminthogy megjárták a felelősség kérdésének firtatásával is.
Ma már mind a két nagy pörük igen rosszul áll. Azt, hogy kit terhel a világháborúért való felelősség - amióta a diplomáciai akták közzététele, az ezeken való vita meg az antanthoz tartozók, kivált az angol vezetőférfiak sok elszólása az előzmények legjobban elburkolt részleteit is felderítette - nem is igen feszegeti tovább a francia kormány, ezt a pörét nyilván már maga is vesztett ügynek látja. De nem lehetett szerencsésebb a másik pörével sem.
Általánosságban hangoztatott vádjaira azt a feleletet kapta, hogy: mindez rágalom. Arra az egy-két vádra pedig, amelyekben bizonyos esetet, helyet és időt emlegetett, azt, hogy: ezek dolgában a német kormány szigorú vizsgálatot tart, de máris megállapíthatja egyes szemrehányások alaptalanságát. Lunevilleben a német hadvezetés nem ok nélkül hamvasztott el hetven épületet, hanem azért, mert a lakosság a katonai kórházak sebesültjeire másfél óráig lövöldözött a szomszédos házak ablakaiból és másnap megtámadta a bevonuló bajor csapatokat is. De főképpen azt feleli a német kormány a franciák vádjaira, hogy: nem a németek raboltak és fosztogattak, hanem francia katonák a tulajdon hazájukban ... hogy francia katonák sok német sebesültet lemészároltak vagy megcsonkítottak ... kiszúrták a szemüket, elvágták a torkukat, felmetszették a hasukat, levágták a fülüket ... hogy francia katonák német egészségügyi katonákat orvul öltek meg, harcra képtelen sebesülteket közvetlen közelről lőttek agyon, halottakat és sebesülteket fosztogattak ki ... hogy francia csendőrök, fogházőrök és katonák borzalmas bánásmódban részesítették a hadifogságba került németeket ... és a többi (hosszú litánia következik) ... amit a német hadvezetőség minden egyes esetben tanukkal tud bizonyítani. A dum-dum lövegekről pedig ezúttal nem is szól.
A francia kormány csak állít, a német bizonyít. De nem kell hozzá az elfogultságra való hajlandóság, hogy bizonyítás nélkül is szívesebben adjon hitelt az ember a német kormánynak. Elég arra gondolni, hogy kikből, milyen legénységből áll a német hadsereg és hogy micsoda vegyes elemek kerültek bele a francia hadseregbe. A német hadsereg zömét az ipari munkások alkotják, értelmes, iskolázott emberek, nincs hadsereg, amelyben olyan kevés volna az analfabéta, azt lehet mondani: a nagy német hadsereg csupa kultúremberből áll. A franciák seregében pedig ott van a temérdek apacs is (a sötét arcbőrű katonáikról ne beszéljünk).
El lehet képzelni, hogy azok, akik valaha Bonnot oldalán küzdöttek, hogyan kedélyeskednek a háborúban, ha néha-néha kézre keríthetik a »sale boche«-t: ott, ahol sok tiszt és prefektus is annyira elvesztette a fejét, hogy az internáltakkal szemben mindent, ami embertelenség, megengedhetőnek tartott! Nemcsak azok a nők mesélgetik, akik sok viszontagság után végre hazakerülhettek Franciaországból, Gustave Hervé is mondja, hogy: honfitársai az internált asszonyokkal és gyermekekkel úgy bántak, mint a fegyencekkel. Azt írja: sohase fogjuk megtudni, hogy mennyi emberáldozatot követeltek a fegyházaknál rettenetesebb koncentrációs táborok, ahol a gyermekeknek is a nedves földre vetett szalmán kellett aludniuk. Micsoda dolgok történhettek ott, ha Gustave Hervé azzal követeli az állapotok megváltoztatását, hogy: »Franciaország becsületét meg kell menteni«?!...
Hanem azért a mai Léouzon Le Duc-ök még egyre siránkoznak a németek barbárságán.
- Amikor megszállották Compiègne-t - írták a párizsi újságok - berontottak a régi királyi kastélyba és egy német katona, azon piszkosan, belefeküdt Marie Antoinette ágyába!
Aztán kisült, hogy nem egészen így történt. A kastély és a múzeum őre tudatta a párizsi újságokkal, hogy a német katonák csakugyan a kastélyban laktak, de sem az ágyhoz, sem a többi ereklyéhez hozzá sem nyúltak és a padlóra szórt szalmán aludtak.
- Kár - gondolhatták az újságíró Léouzon Le Duc-ök - a kép olyan szép volt! … A piszkos porosz katona, aki kinyújtózkodik Marie Antoinette ágyában és sáros csizmáját oda dörgöli az ereklyéhez! … A ronda tökfilkó!
Már elfelejtették, hogy ennek a Marie Antoinettenek a nyakát nem a németek vágták le, hanem a franciák.