Háborús jegyzetek: „Pro-German.”
szerző: Ambrus Zoltán
Mióta Bethmann Hollweg először jelentette ki, hogy a centrális hatalmak hajlandók a békéről tárgyalni, a francia és az angol háború-pártiak egyaránt szükségesnek látták, napról-napra újból elmagyarázni, miért kell folytatni a háborút egészen a végtelenségig.
A francia újságok írásban és képben ismételgették, hogy a németeknek már nincs se muníciójuk, se katonájuk, de még vannak professzoraik, akik rémes mennyiségű tífusz-bacilust lövöldöznek az ellenségre és ez bizonyára példás büntetést érdemel.
Az angol újságokban a «German Typhus Murderers» már régen elkoptatott téma, de az utóbbi időben annál több tért foglalt el az egyre lázasabb szörnyűködés azon, hogy a németek milyen rettenetesen kegyetlenkednek Belgium lakóival és micsoda rémtetteket követnek el a fogolytáborokban.
Bár a németek ellen szórt vádak az angol szenzációs irodalom minden ismert kieszelését gyermekességnek tüntetik fel: ha valaki kételkedni merészel abban, hogy szóról-szóra igaz volna mindaz, amit ezen a címen olvasni lehet - az ilyen különcködő ember el lehet készülve rá, hogy «Pro-German»-nek fogják kikiáltani, pedig annak, akit mostanában az angol háborúpártiak így minősítenek, nem sokkal kellemesebb a dolga, mint volt annak a szerencsétlennek, akit Franciaországban a Rémuralom idején «arisztokrata» érzelmekkel vádolt meg a rosszakarat vagy a bosszúállás.
Mert ha Angliában huszonkilenc hónappal ezelőtt erős háborúellenes hangulattal kellett megküzdeniök a háborúpártiaknak, az angol nyomdák minden termékéből nyilvánvaló, hogy ez a hangulat azóta majdnem egészen eltűnt a nyilvánosság elől. Walesben ugyan mintha még ma is sok munkás kívánná a békét, de csak morogva, sőt mind halkabban morogva, és azok a politikusok, akik annak idején ellenezték a háborút, úgy látszik, vagy megváltoztatták a véleményüket és most már szívesen látják a háború folytatását, vagy - ha ma is készségesen látnának hozzá a béke előkészítéséhez - mindannyian kénytelenek voltak leszerelni. Milyen nagyot változott e tekintetben Anglia közvéleménye, kiviláglik abból, hogy a pótválasztásokon eddig csak egyetlenegy békepárti jelölt mert fellépni és ez az egy is nagyon megbukott.
Ilyen körülmények közt nem közönséges bátorság kellett hozzá, hogy Miss Hobhouse, angol újságírónő, aki az angol külügyminisztérium engedelmével látogatott el Belgiumba, megnézni, mit csinálnak a németek a belgákkal, hazatérve úgy számolt be tapasztalatairól, hogy amivel a németeket vádolják, az mind rágalom. Még hozzá, cikkét azzal fejezte be, hogy a németek Belgium két millió háza közül csak tizenötezret lövöldöztek össze, ami csekélység, ha számba vesszük, hogy az angolok Dél-Afrikában harmincezer búr farmot pusztítottak el. Ehhez a nem éppen tapintatos megemlékezéshez már nem csak vakmerőség kellett, hanem egy kis meggondolatlanság is és igazán nem lehet álmélkodni rajta, hogy Miss Emily Hobhouse-nak most a hazaárulás vádjával terhelten kell felelnie arra a kérdésre, mi bírta rá, hogy a tudósítás-írás hevében ennyire elszólja magát.
Persze, az angol sajtónak az a része, mely érdemeket és népszerűséget keres abban, hogy az üvöltözni kedvelőket nap-nap után ráuszítsa a már amúgy is eléggé megriasztott «Pro-German»-ekre, Miss Hobhouset valami démonnak iparkodik feltüntetni, viszont azok a németek, akik kitűnő ötletnek találták, hogy az önkéntes nyomozó Belgium lakóinak sorsát a búrokéval hasonlította össze, Miss Hobhouse-ban a minden elfogultságon felülemelkedő igazságszeretet és szókimondás vértanúját ünnepelgetik, Miss Hobhouse-nak azonban ez a német koszorú, mely őt új Zolának dicsőíti, nem lehet kisebb meglepetés, mint a hazaárulás vádja.
Tudjuk, ma már vannak női detektívek is, akik övükben tőrrel, zsebükben pedig revolverrel és boxerrel, mindig készek rá, hogy alkalom adtán birokra vagy késre menjenek az elszánt rablóval. Az esernyőikkel minisztereket püfölgető és éhségsztrájkkal vagy rúgkapálással hadakozó szöfredzsétek se voltak a nőiesség díszpéldányai és vércsevijjogásukkal minden kételkedőt meggyőzhettek arról, milyen sokra képes a nőnemű lény, hogyha megvadul. Heroinák pedig, akik nemcsak meghalni, hanem még ölni is tudnak azért, amit szentnek tartanak, minden időben voltak és lesznek. De mintha a szegény kis Miss Hobhouse egy cseppet se hasonlítana azokhoz a nőkhöz, akik bármely percben készek kivetkőzni minden nőiességből, és minden arra vall: tavaly még aligha álmodta, hogy az idén, ha akarja, ha nem, hősnő lesz belőle.
Abból a naivitásából, amellyel mintha nem is sejtené, hogy aki az efféle dolgokban zoláskodik, arra hamar rá lehet olvasni a hazaárulás kedélytelen vádját, nyilvánvaló, hogy Miss Hobhouse egyike azoknak a ma már mindenfelé jól ismert leányalakoknak, akik nőies odaadással és a mai nőt különösen jellemző munka-készséggel vetették rá magukat minden olyan foglalkozásra, amelyet a háború teremtett meg vagy szolgáltatott át a nőknek, kezdve a sebesült-ápoláson és nem riadva vissza a villamos vasúton való kalauzkodástól sem. Ezek közül a foglalkozások közül egy se ígért és nyújtott akkora sikert, amilyet a hadi tudósítás. Azokról a helyekről, ahová a civil férfit közel se eresztik, és ahonnan az asszonyt is elküldik, kinek volna szíve elkergetni vagy csak elhessegetni is azt a szegénykét, aki még kisasszony vagy akin látni, hogy mindig kisasszony fog maradni? Amerikai vagy bécsi hadi tudósító kisasszonyok példáján a mi újságíróink is észrevehették, hogy azt a kivételes udvariasságot, mely a leányságot megilleti, a fronton se tagadja meg senki a hírlapíró kisasszonyoktól. És akárhány kétséges hivatottságú, de szorgalomban utolérhetetlen kisasszony egy kicsit talán vissza is élt azzal, hogy a katona nem lehet lovagiatlan, gyöngédtelen vagy éppen durva egy leánnyal szemben. Mindenütt ott voltak, ott is, ahol nem volt semmi keresetük, ők kérdezgették a legtöbbet azokat a tiszteket, akik a legkevésbé tudták, hogy hol van a fejök; fürge méhikék módjára szívták fel magukba a lélekemelő vagy szívtépő megfigyeléseket; aztán a tárcacikk-hasábok végtelen sokaságát töltötték meg azzal, amit a szenvedés mezőin gyűjtöttek.
Miss Hobhouse se vétett ennél többet. Tehet-e arról, hogy a Belgiumban rendelkező német tisztek megbecsülték benne az úrihölgyet, udvariasabban fogadták, mint ahogy az ellenséget szokás? Tehet-e arról, hogy ez az udvariasság egy kissé talán megejtette és hogy lojalitásérzése előtt cudarságnak tűnt fel, azzal hálálni meg a vele szemben tanúsított figyelmességet, hogy jobb meggyőződése ellenére is azt hirdesse világgá, amiről meg kellett tudnia, hogy: rágalom, hazugság?!... Hiszen ha sejti, hová fogja juttatni a nyíltszívűsége; akkor inkább hallgat. De bátorsága öntudatlan volt, vakmerősége: lapsus calami, tragikuma pedig, hogy: ebben a foglalkozásban is, amelynek keresése olyan nehezen fér össze a nőiesség félénkségével és tartózkodásával, megmaradt igazságszerető, gyöngéden érző és nőiesen hálás kisasszonynak. Szegény kis Miss Hobhouse! Gondolhatta-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy valakit hazaárulással lehessen vádolni? Furcsa idő ez; senki se sejti, hogy holnap mire ébred. Még Anglia leánya is csak addig van biztonságban, amíg ki nem dugja fejét otthonából; házából, amely vára.