Francesco de Sanctis hírének története
szerző: Elek Artúr
1917-ben múlt száz éve, hogy Francesco de Sanctis, a modern olasz irodalmi kritika mestere megszületett. A háború közepén sem hagyták megünnepeletlenül az évfordulót az olasz irodalomtörténeti kutatásnak és esztétikának azok a képviselői, kiknek a Nápolyban székelő Benedetto Croce a lelki igazgatója. Ő maga több kiadvánnyal is fokozta az ünnep jelentőségét. De Sanctis levelezésének néhány kisebb-nagyobb gyűjteményét bocsátotta közre, azután megírta De Sanctis műveinek és a reájuk vonatozó irodalomnak bibliográfiáját. (Gli scritti di Francesco de Sanctis elaloro varia fortuna. Saggio bibliografico. Bari, 1917.)
A kis könyv, bár Croce csaknem tiltakozik ilyen meghatározása ellen, a maga adatokra és idézetekre szorítkozó mivoltában is De Sanctis hírének, tanításai elterjedésének, módszere megismerésének, alkotói értéke megbecsülésének története. Még élete fényes korszakában is, amikor már miniszter, majd egyetemi tanár lett, kevesen ismerték el benne az irodalmi lelkébe látó revelátort és az olasz irodalomtörténet-írás megújítóját. Oka ennek leginkább az volt, hogy mint egyebütt is, Olaszországban akkor élte virágát a történeti kritikának nevezett irány, melyet ma inkább filológiai módszer néven ismerünk, és amely az adatokkal, tehát pozitívummal dolgozó pozitív történeti kutatás és előadás elsőbbségét hirdette minden más módszerrel szemben. Ennek a módszernek képviselői De Sanctisnak adatok és pozitívumok fölé emelkedő, de a dolgok mélyébe belelátó és a korokat és egyéneket egybefoglaló egyéni képességeiben nem voltak képesek a tudomány" kritériumaira ráismerni. Az ő kétkötetes olasz irodalomtörténete és egyéb irodalmi tanulmányai nekik nem voltak eléggé tudományosak. A dolgok lényegét kereső és minden egyebet elhanyagoló egyéni tehetségnek örök ellentéte ez a szabályok és formulák között szorgalmaskodó kicsiny tehetségekkel, kik sokszor igazi hivatottság nélkül is hasznosat tudnak ugyan művelni, főként az adatgyűjtésben és külsőségek összehordásában, csak a dolgok igazi lényegéhez, az irodalmi alkotásban az íróhoz, az íróban az emberhez, mint a maga fajtájának és a maga korának kifejezőjéhez, egyben megmagyarázójához, nem képesek hozzáférni. Mert ahhoz semmiféle külső módszer, sem a költői műfajok törvényeire" mutogató módszer, sem a filológiáé közelebb nem segít. Ahhoz belátónak" kell születnie az embernek és egy kicsit magának is költőnek.
De Sanctis híre történetének hat korszakát különbözteti meg Croce kötetének végére tett összefoglalásában. Az első az ifjúkoráé (1840-1855), mikor Nápolyban magániskolája volt, amolyan kisebb irodalomtörténeti és esztétikai egyeteme, melyben Délolaszország legtehetségesebb ifjai sereglettek köréje és lesték ajkáról a szót. Ő maga is akkor érlelődött, de hatása soha többé olyan ellentmondás nélkül való nem lett. A második korszak a száműzetés esztendeié (1855-59), melyeket De Sanctis Torinóban, majd a zürichi műegyetemen töltött tanítgatva és írogatva. Hallgatói és olvasói már akkor tisztában voltak azzal, hogy új kritikai iskola megalapítója született meg vele. A harmadik korszak 1860-tól 1868-ig terjedt. Ez a nyolc év a politikáé volt és a politika annyira elfordította az irodalomtól, hogy leghívebb hívei is elveszettnek hitték az irodalomra nézve. De az történt, hogy következő korszaka (1868-1883), melyben a politikától visszatért az irodalomhoz, lett írói alkotó erejének legtermékenyebb szakasza. Ebben a korszakában, amelyet halála éve (1883) zár le, sokan olvasták írásait, kivált az olasz délvidék ifjai, de a tudományos és irodalmi körök ettől fogva kezdték lebecsülni, mint a kritika immár túlhaladott formájának képviselőjét. (Az előző nemzedékek még benne ünnepelték azt, ki a kritikának egy szintén lejárt formája, a humanisztikus, a nyelv, a stílus, a műformák és költői műfajok külsőségeinek állítólagos törvényei alapján ítélkező metódus helyére a maga eleven impulzusoktól átjárt, psychológiai és esztétikai belátással fölfegyverzett kritikai módszerét tette.) Az ötödik korszak (1883-1895) volt De Sanctis híre fogyatkozásának legfájdalmasabb időszaka, az a periódus, amelyben munkásságát leginkább félreismerték, amelyben tudósi kötelességüknek érezték az egyetemek nagyjai, hogy katedrájukról becsméreljék De Sanctis írásait és melyben doktori értekezésükben a fiatalok el nem mulasztották volna, hogy De Sanctis esztétikai, metafizikai, fantasztikus és önkényes kritikáját" meg ne döfdössék tollukkal. A hatodik korszakban, amelyben még benne élünk, végre új életre kelt De Sanctis tanítása. Croce szerényen hallgat róla, de aki az ő hatalmas munkásságát ismeri, könnyen megállapíthatja, hogy a fordulatnak felidézője ő maga volt. Ő az, ki tanításával - melyet könyveinek hosszú sorozatával fejtett ki - és polémiájával, melyet folyóiratában a Critica-ban sokszor kíméletlenül folytatott, kikezdte és lerontotta a pozitivista iskola hitelét, újra megindította Olaszországban a spirituális gondolkodás folyamatát és előkészítette vele De Sanctis megbecsülésének föltételeit. De még inkább ő volt az, ki De Sanctis életének és írói működésének minden adatát összegyűjtötte és ideális filológiai módszerrel rendezte, ki mesterének - mert annak vallja De Sanctist - hátrahagyott és elszórt írásait kiadta és főművének, az olasz irodalom történetének kritikai kiadását közrebocsátotta. Ő volt az, ki ismertetéseivel és magyarázataival valósággal népszerűsítette De Sanctis törekvéseit s aki gondolatainak kora filozófusaival - különösen Hegellel - való összefüggését kimutatta.
Erről a bibliográfiájáról maga mondja könyvének előszavában, hogy utolsója azoknak az írásainak, melyeket De Sanctis érdekében írt. Művét befejezettnek ítéli, mert a hátralévő feladatok - De Sanctis életrajzának megírása és műveinek kritikai kiadása - számára mindent előkészített és most ezeknek a feladatoknak elvégzését biztosítottnak látja egy sereg fiatalabb tudósnak kezében, kiknek ő volt a mestere. Mintegy végső rendelkezésül elkészítette számukra De Sanctis művei kritikai kiadásának tervét, ahogyan ő képzeli. A tervből, melyet könyvéhez függelékül csatol, látni csak meg, hogy milyen hatalmas mennyiség volt az, amit De Sanctis nem hosszú és annyi akadállyal megtűzködött életében összeírt. Tizenhat kötetre való telik belőle.