Fragmentum a kenyér című misztériumból

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Fragmentum a kenyér című misztériumból
szerző: Somlyó Zoltán

Személyek: az anya és a fiú

(Tompa világítású étkezőszoba: este, vacsoraidő. Csillogóan terített asztal, körül préseltbőrszékek. A falon oszlopon álló nagy kakukos óra zakatol tompán. Kívülről a falu kutyáinak vonítása behallatszik. Az asztal közepén patyolattal terített ezüsttálcán nagy, falusi, szegetlen kenyér. Az asztal mellett ül az Anya és a Fiú, aki harmincéves és tíz év óta először van otthon.)


ANYA:

Édes fiam; száz szárnnyal míg elröpül az idő,
száz szárnnyal és időtlen gyorsasággal,
esténkint egy mély-fekete madár
az ablakomra szállt, benézett rajta
és rád emlékeztem én, ó, be sokszor!
Megéreztem, ha fáradt volt a lábad
s betegségid megsejtettem a szúvos fájdalomtul,
mi vállaimba vájt és törte derekam.
A tovaszállott tiz évet feledd el!
Tíz év, amely után még lát a szem,
tíz év, amelyre tizenegyedik jött,
tíz év, amelyre visszanézhetünk,
csak annyi, mint egy bús, magányos tegnap!
Tíz év, tíz szúrós, zord köröm a szivben
és tíz szál megfagyott virág - de semmi más!
Édes fiam: a test, az vándorol csak,
a lélek egy helyen ködöl: a szív körül.

FIÚ:

Anyám, a szemed oly feszesen áll,
mint katonák a lőportorony mellett.
Ám, hogyha szólsz, a hangod meginog,
a hangoddal elárulod magad.
Szemedből most erősen kitörülted
tíz évnek bolygó kisérteteit.
De a torkodban füstként ott lebegnek,
látni nem látod, ám de érezed.
Ne szólj, s melledre nyomott két kezed,
e két leányos, lankadt lendületet
ejtsd le elém, hogy nézzem, nézzem, nézzem...
Ugyis, be sokszor néztem hidegen
mások anyjának sietős kezét,
az uccán s mások gondos otthonában,
gyermekfejek, gyertyák s kenyér fölött.
Gyermekfejek, gyertyák ó, és kenyér
és minden-minden, mi csak otthon édes!
Kenyér, kenyér, te legszentebb madár,
otthon galamb, keselyű idegenben,
amely lecsap a szívre olyan gyakran,
s belőle egy falat is undokabb,
mint itthon a kukac, amelytől undorodva fordul el
kutyád és bármely falusi kuvasz.
Keresni kenyeret és megtalálni
rejtekhelyeknek redves mélyiben?
Keresni tíz körömmel lesni rája
és összeesni s ledőlni alája!
Keresni ríva, keresni nevetve,
míg minden út kenyérmaggal bevetve,
de hol hajtott e mag ki? s zöld fejét
mely kő alul dugja ki gyáva, síri nesszel!
Tíz körmöt élesítni önszivünk kövén
mindennap újra s mindennap elkoptatni!
Keresni kenyeret s rosszul meszelt falon
angyalképeket látni s viziókat,
mik aranyfelhők folyóján eveznek.
Keresni kenyeret s sebet találni!

ANYA:

Igen, kenyérkeresni jó dolog fiam!
Az ember körme lánggal ég s e láng szinét
tudom, a szégyen még pirosabbra lehelli.
A szégyen sokszor jár a kenyér mellé,
apád is kente rá, mint mások a vajat.
Emlékszel-é? - de nem, hisz olyan rég volt:
hat éves ha lehettél még fiam,
már késő este volt, az asztal megterítve,
középen lágy, omlós, meleg kenyér,
az étel készen állt. Én itt ültem, e székben,
amely, azóta jaj, be sok bút hordott.
És vártam apádat a vacsorával, de ő nem jött,
munkások közt időzött, künn az estben,
a Dráva partján, tutajok körül,
kenyérkeresni járt. S ti, kis testvéreiddel
az asztal körül csokrosodtatok,
hat kicsi fej, hat kicsike gyomor,
hat kicsi száj s éhesen, álmosan
apátokra vártatok. És kilencet
vert ki az óra. És te lassan, mélán,
megkérdezted: anyám, hol van apám?
Én elszoruló szívvel néztem rátok,
egyetlen könnyem hullt ki, ám a többit
eltettem éccakára a sötétbe. És feleltem:
apátok most kenyeret keres néktek,
legyen, mit enni: kenyeret keres.
Ti álmélkodva néztetek körül
és másnap reggel az udvar kavicsán
meggörnyedve hajoltatok a földre,
(ó csacsi, zsenge tiszta libasor!)
s kis kezetek a kavics közt kotort.
Rátok riadtam: ugyan, mit kerestek?
- Anyám mi most kenyeret keresünk!
feleltétek kórusban büszke hangon.
Hat kicsi kéz kenyeret keresett
az éles kövek közt. És még most is keresnek...

FIÚ (átszellemülve és fáradtan):

Valóban?... Erre nem emlékszem én.
De oly jó meleg van itthon, tenálad!
Mivel fűtöd a kályhád, mondd, anyám?
Ugy-e, minden darab fát, mit bedobnak,
a te langyos kezed érint meg csöndben?
Ugy-e, a levegőt, mely oly nyugalmas itt,
te lehelled ki minden reggel enyhén.
Lásd: más nőket is ismerek ma már,
nőket, kiknek fején a haj zuhogva
leomlik s ajkuk biborló edény,
hol csókeledel íze forr szünetlen.
Kezük fehér, körmük, mint jáspis: fényes,
az arcuk szép, finom, de olyan kényes,
hogy, ha az ember bátran és keményen
tekint belé, mint a te két szemedbe:
már elpirulnak s elfehérszenek.
Az ő kezükben a fa nem melegszik,
csak a férfiszív roskad össze ott.
Az ő lehelletük nem enyhe nyugság,
de bűn, hazugság s idegen világ.
Én már kerestem nékik is elégszer
meleg, elomló fehér kenyeret
és nekik, ó, nekik meg is találtam,
de nékem soha, sohasem jutott.
Összemorzsolták apró fogaik közt
s hogy nem maradt: az arcomba nevettek.
Aztán siettem magamnak keresni,
rájuk gondoltam - és már nem találtam.
Szegetlen kenyér nem jutott kezembe,
beléharaptak, csókoltak és ettek.
De ha én kértem csókot: csak nevettek,
és mindent, mindent előlem megettek.
Szegetlen kenyér s érintetlen nő
nem juthatott sosem, sosem nekem.

ANYA:

A nő, fiam, megérintve lesz nővé,
a láva is, ha ömlik, úgy lesz kővé.
S szegett kenyérből élni: lehetetlen.
Csak az a kenyér szent, amely szegetlen!