Földönfutó
szerző: Bányai Kornél
Ösvények őrzik talpamat,
ballagok utak porában.
Ösmernek jól a lágy füvek,
erdők híves hajlékaim.
Megállok itt-ott, hallgatom
magam s a föld lehelletét.
Vállamon tüzes madár ül:
jó kedvem tart énekszóval:
«Sej-haj hamar lovam: lábam,
köd előttem, köd utánam,
nincsen házam: sohasem volt,
nincsen hazám: régen megholt...»
Dúdolok s nem fáj, hogy árva
ördögszekér lett belőlem,
kunyhó sem hí és veszettül
morognak rám a városok.
Mezőn magvakért sürögnek
barmok és zsiros parasztok.
Süröghetnek: ember íz sors
számba gyűl és messze lángol.
Mások is jártak így e bús
tájakon s tán pórabbul is,
harmincévem jó útlevél,
nyomukba bátran léphetek.
Derűsen biztatom magam
s ha vén fűz karja rejteget,
bizonnyal egyik ükapám
hintette rám áldásait.
Nem vár tisztes sír, temető,
hová minden község vonúl.
Tücskös árokban gyökerek
csókolják csöndes csontjaim.