Emlékezés Péterfy Jenőre

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Emlékezés Péterfy Jenőre
szerző: Elek Artúr
Nyugat, 1939. 11. szám

Patthy Károly elysiumi árnyékának

Amit az alábbiakban elmondandó vagyok, nagyrészt megírtam már harminc egynéhány esztendővel ezelőtt. Az egykori tanítvány - a középiskolás diák - személyes emlékeit rótta össze, és apró megfigyeléseivel igyekezett Péterfy Jenőnek alakját egy kevésbé ismert szemszögből nézve megérzékíteni. Osvát Ernőnek, akit Péterfy egyénisége és élete sorsa mélységesen érdekelt, sokszor és sokat kellett Péterfyről beszélnem. Az ő buzdítására foglaltam végre írásba emlékeimet, s ő volt az, aki folyóiratában, a "Figyelő"-ben ki is adta [*] . Nem volt elégedett munkámmal, csak az anyagát ítélte érdekesnek, megírása módja ellen sok kifogást tett.

Még előtte és utána annyiszor, ebben az esetben is igazat kellett adnom ítéletének. Már annak idején is arra késztetett bizonyos szeméremérzet, hogy álnevet írjak az emlékezés alá [*] , s már rég idő óta ifjúkorom restelnivalói közé sorozom ezt az írásomat. Hogy, hogy nem, az volt az érzésem akkoriban, hogy diákkoromban gyűlt emlékeimet azon korbeli felfogásommal kell fölidéznem, és egykori tanárom alakját a diák szemüvegén át megnézve kell megrajzolnom. A diák a köznapitól különbözőt, a szokatlant és furcsát szereti tanítóiban meglátni. Szemszöge a béka szemszöge, amelyből a föléje magasodó világ eltorzultan látszik. Így torzult el az én beállításomban is Péterfy személye. Nyilvánvaló, hogy helytelen volt a szemszög megválasztása, és hogy hamis képnek kellett belőle következnie, mert Péterfy tanári mivoltában egyáltalán nem volt figura, s azért ma már nem csodálom, hogy akik nálam jobban ismerték, az eltorzult ábrázolásban reá sem ismertek.

Ifjúkori írásomnak ez volt az egyik eredendő gyöngéje. A másik az előadás módja és hangja volt. A kezdő író a novellista fölényeskedő és cinikuskodó hangján írta le az iskolát és környezetét, amelyben életének nyolc esztendejét töltötte, és állította bele ebbe a miliőbe Péterfy alakját. Nem mentsége, csak magyarázata eljárásának, hogy bizonyos megindultságát igyekezett a nem őszinte hanggal fölismerhetetlenné tenni. Személyes élményeit írta meg, és nem akarta, hogy az olvasó ráérezzen erre.

Ma, negyven évvel Péterfy Jenő elmúlása után, és talán nem sok idővel a magamé előtt, Péterfy Jenő alakja éppoly eleven képzeletemben, mint valaha, és úgy érzem, igazolhatatlan adóssággal távoznám, ha még egyszer meg nem kísérelném, hogy alakot adjak annak, ami az emlékezetemben él róla. Negyven év óta nem jelentkezett Péterfy Jenőnek egykori tanítványa, aki szükségét érezte volna, hogy volt tanáráról megmaradt emlékeit írásba foglalja. Ez a meggondolás is egyik sarkalója volt elhatározásomnak.

Az a Péterfy Jenő, akire én emlékezem, alacsony termetű, de arányosan megépült testű férfiú volt. Későbbi években egy ízben Gyulai Pál társaságában láttam őt, Gyulai akkori otthonának közelében. Péterfy valamivel magasabb termetű volt Gyulainál. De az akkor már koros Gyulainak merő ellentéte mozgékonyságra, elevenségre. Olívabarna arcát simára beretválta, sötét haját kefemód fölfelé nevelte. A hosszúkás arcon hatalmas fekete bajusz ékeskedett, tömör, és két végén enyhén fölkunkorított bajusz, méretre kisebb, de alakra olyanféle, aminőt a mai olasz király apja, a népszerű I. Umberto király viselt. Arcának nevezetessége azonban a csillogó sötét szem volt, amely a fekete kaucsukkeretű csiptető üvegablaka mögött megfokozódott elevenséggel sziporkázott. A szemüveget egyébként inkább csak olyankor csíptette orra nyergére, amikor könyvet vett a kezébe, s amint fölemelte fejét a könyvből, hogy közben magyarázzon, le-lekapta orráról. Szemüvegét nyakába vetett fekete zsinóron viselte, és beszéd közben idegesen játszott vele, meg-megpörgette ujjai körül.

Az öltözködésre nem sokat adott. A torzat keresve kereső diákszem hamar megállapította, hogy nem nagy lehet a ruhatára, mert évszakok szerint váltogatja ugyan ruháit, de évről évre ugyanazokat. A gallér inggombjára akasztható széles nyakkendője nemegyszer lecsúszott a gombról, mélyen a lehajtott gallér alá - Petőfi-gallér volt a neve akkoriban az olyan szabású gallérnak.

A tanteremben, és bizonyára egyebütt is csupa mozgás volt Péterfy. Nyugtalanságnak és idegességnek is minősíthették ezt olyanok, akik ezekkel a fogalmakkal tisztában voltak: mi, diákok, csak szokatlan elevenségnek és bizonyos nyilvánulásaiban közvetetlenségnek és nagyfokú feszélyezetlenségnek éreztük.

A katedrán a tanári asztal elé csak kivételesen ült le Péterfy. Az órát, kivált, ha magyarázott vagy előadott, járva-kelve töltötte. Meg-megállt egyik-másik kisebb diák előtt, megsimogatta a fejét. Közben teleszítta a mellét levegővel - akkor látszott, hogy milyen domborúra fejlett mellkasa volt -, majd hangos sóhajtással kibocsátotta magából. Amikor szöveget olvasott - verset vagy prózát -, gyakran ráült valamelyik padnak a sarkára, és lábát föltette a pad ülődeszkájára.

Úgy tetszhetik ezekből a részletezésekből, mintha Péterfy amolyan fraternizáló tanár lett volna, aki tanítványainak a maga rovására is sokmindent megengedett. Erről azonban szó sem volt. Péterfy nagyon is tekintélyt tudott tartani az osztályban. Mindnyájunkat lefegyverzett lényéből sugárzó nagy fölényével. Ha a felső osztályosok közül valaki megengedte magának, hogy tréfás közbeszólással keltsen a tanár rovására derültséget társai közt, Péterfy elmés visszavágással tette nevetségessé a közbeszólót. A közbeszólások ellen különben nem volt kifogása, ha azok valami tévedés helyesbítésére szolgáltak, vagy ötletességről, még inkább pedig elmélyült gondolkodásról tettek tanúságot. Sőt - s ez Péterfyre, a tanárra nézve különösen jellemző volt - szemmel látható nagy érdeklődéssel állította meg az elröppent megjegyzést, és kereste meg, hogy mennyi benne a tudatosság, s hogy van-e folytatása abban az ifjúi lélekben, amelyben megfogant. Sokszor olvastunk le ilyen esetben csalódást az arcáról. De az érdeklődése, amely - ma már könnyű megállapítani annak, aki írásait olvasta, s bennök lépten-nyomon találkozott ugyanazzal a fajta érdeklődéssel - a pszichológus érdeklődése volt. Kifogyhatatlanul és fáradhatatlanul érdekelte az ifjúi lélek nyilvánulása tudatos és öntudatlan működése közben. Tanári hivatásában bizonyára ez a lélekfigyelő munka volt neki a legkedvesebb. Ezért tudtuk őt magát is olyan könnyűszerrel a tárggyal nem is rokon kérdések fejtegetésébe és megmagyarázásába belevinni. A fiúk végül már rendszeresítették azt a szokást, hogy órája kezdetén előre elkészített kérdésekre kérték válaszát. A szándék többnyire az volt, hogy kihúzzák az időt, és mentül kevesebb idő jusson a feleltetésre. És a nagy ravaszok azt hitték, hogy túljártak tanáruk eszén. Pedig részletes fejtegetést csak olyan kérdésekre kaptak, amelyek fölvetéséből Péterfy az ifjú ember érdeklődésének pszichikai előzményeire következtethetett. Sok olyasmit hallottunk tőle ilyen kis rögtönzések során, amire magunktól csak hosszú tapasztalás és elmerülés árán juthattunk rá, ha ugyan rájuthattunk. Sajnos semmi följegyzés sem maradt Péterfy előadásairól. Tanítványai nem jegyeztek óráin, mint ahogy a fiatal Francesco de Sanctisnak tanítójukkal csaknem egykorú tanítványai szoktak. Előadásainak azért csupán az emlékezet tökéletlen anyagában maradt némi nyomuk, s az is elmosódott a múló évtizedek folyamán.

Bennünket németre és végül filozófiára tanított Péterfy. Németre ötödik osztályos, majd hetedik és nyolcadik osztályos korunkban. A reáliskolai tantervnek megfelelően az ötödik osztálytól fogva német volt az előadás nyelve, és németül kellett felelnünk is a tanár kérdéseire. Folyékonyan beszélni németül közülünk csak néhányan tudtak: külföldről hozzánk telepedett német szülők gyermekei, továbbá a régi józsefvárosi polgári családok leszármazottai. Anyanyelvük volt a német. Péterfy nagy türelemmel hallgatta makogásunkat, olykor valami különös furcsaságra elnevette magát. Jóízűen és felcsattanóan tudott nevetni.

Ő maga nagyon szépen beszélt németül. A német szót egyéni módon gömbölyítette meg, és különösen bizonyos szavak és nevek er végződését, amely a germán nyelvekben kiejtés közben el szokott sikkadni, a magyar fülnek jólesően tette érzékelhetővé. Tanítása módjából következett, és mindenesetre temperamentumának is része volt benne, hogy óráit nem beszélte végig németül. Minthogy kérdések közbevetése ellen nem volt kifogása, mi éltünk is ezzel a kiváltságunkkal, és kérdéseinket persze magyarul fogalmaztuk meg, mert a német beszéd csupán felelés közben volt kötelező. Ha a kérdés valami módon érdekelt Péterfyt, mindenről megfeledkezve magyarul felelt rá. Nem egyszer a németül kezdett mondatot magyarul fejezte be egy-egy kérdés követése közben.

Az ötödikben német stilisztika és retorika volt a tanítás anyaga, a hozzávaló tankönyvet pedig Heinrich Gusztáv írta. Péterfy a könyvtől függetlenül magyarázott. Annak aprólékos és sokszor szabályokba merevített fejtegetéseit nem követte. Leginkább a különböző meghatározásokat megérzékítő példákat vette belőle és tanultatta meg velünk. A hétnek egy óráját az olvastatásnak szentelte, s ehhez szintén Heinrich könyvét használta. Heinrich, amennyire puszta emlékezésből meg tudom ítélni, nagyon érdekes anyagot hordott össze könyvében, persze jórészt olyan igényűt, amely a mi készültségünket és fejlettségünket meghaladta. Péterfy elolvastatta velünk egyebek között Holinshed Krónikájának Machbettel foglalkozó fejezetét, sőt magyarra fordítását dolgozati tárgyul is kitűzte. Fordításunkat azután németre kellett visszafordítanunk előtte. A feladat nehéz volt, és többnyire balul is sikerült, bár bizonyos, hogy idegen nyelv lelkéhez férkőzni ezzel a fárasztó módszerrel lehet legbiztosabban. A puszta szavak helyett az idegen nyelv eredeti szólásaival és fordulataival telítődik meg az emlékezet. Sok mindenre ráirányította figyelmünket fordítás közben Péterfy, és egyebek között máig élőnek érzem magamban azt a bölcs tanítását, hogy minden nyelvnek azok a szólásai a legértékesebb javai, amelyek más nyelvre lefordíthatatlanok.

A hetedik és nyolcadik osztályban a német irodalom volt a tanítás anyaga, és megint Heinrich Gusztáv könyve a kalauz. De Péterfy ezúttal is függetlenítette magát a kísérőtől, és a maga belátása szerint osztotta fel az anyagot. Egy sor kevésbé jelentős írón átsiklott, de részletesen foglalkozott például a Nibelungenlieddel. Nem a keletkezés története foglalkoztatta, sem különböző változatai, hanem a költői cselekvénye és annak művészi kifejezése. Hogy ezt megérzékítse számunkra, maga olvasott belőle részleteket. Péterfy nagy művészettel tudott olvasni. Finoman, s ha kellett, nagy erővel színezte gondolatait és éreztette a ritmust, meg a rím zenei játékát. Figyelmünket teljesen le tudta ilyenkor kötni, s a hatást az sem kisebbítette, hogy időnként meg-megszakította az olvasást, s az elhangzott részleteket értelmük és művészeti értékük szerint elemezte.

Az olvasási órákon Schiller Tell Vilmosát és Goethe Egmontját olvastatta velünk. Az előbbit úgy, hogy a szerepeket szétosztotta közöttünk, mintegy velünk játszatta el. De a kísérlet nem sikerült, túlságosan kezdetleges produkció lett belőle. Nem is fejeztette be velünk, hanem kivette a kezünkből a darabot, és maga olvasta végig, mégpedig úgy, hogy hangját és beszédjét a dráma szereplőinek kora és jelleme szerint váltogatta. Csaknem színészi erőpróba volt, s nagyon imponált vele nekünk.

Az Egmont esetében azután már nem kísérletezett velünk, hanem maga olvasta végig. Hogyan és milyen hatással, arról régebben mindazt megírtam [*] , ami emlékezetemben megmaradt. Kezdettől fogva az olvasásra serkentett bennünket, s aki közülünk ilyenre kedvet mutatott, azt készségesen segítette könyvvel, szótárral, magyarázatos kiadványokkal, amelyet maga vett ki intézetünk gazdagon fölszerelt tanári könyvtárából. Egyébként is, ha valamelyikünk irodalmi kérdésekben tanácsért vagy útbaigazításért fordult hozzá, szívesen és előzékenyen teljesítette a kérést. Egyszerű és természetes volt a velünk való érintkezésben.

Nyolcadik osztályos korunkban mindenikünkkel egy-egy olvasmányt választatott ki a német irodalom köréből. Azt kívánta, hogy önállóan dolgozzuk föl, azután referátumban adjunk róla beszámolót. A tanári könyvtárban megvoltak Heinrich Düntzler "Erläuterung"-jai a német irodalom különböző remekműveihez. Azokat Péterfy szétosztotta közöttünk, hogy irodalomtörténeti alapot is adjon olvasmányunk alá. A kiválasztott olvasmányok címét mindenikünk neve mellé írta osztályozó könyvecskéjében, s a szóbeli érettségin azután azt adta föl kérdésül. Mi arról, hogy érettségi tételünk lesz szabadon választott olvasmányunk, előre semmit sem tudtunk. Még a minden hájjal megkentek sem sejtették. Így azután azok, akik becsületesen foglalkoztak tárgyukkal, jól jártak, a többi kevésbé. De németből az érettségünkön azért senkinek sem esett baja.

Legelevenebbnek filozófiai óráink benyomásai maradtak meg emlékezetemben. Nem tulajdonképpeni filozófiáról volt szó, hanem annak két legfontosabb segédtudományáról, a logikáról és a lélektanról. A tankönyvet angolból fordította Kármán Mór, és a címe nekünk, görögöt nem tanult diákoknak eléggé furcsán és értelmetlenül hangzott: "Filozófiai propedeutika". Száraz fejtegetései nem érdekeltek bennünket. Azok közé a tankönyveink közé tartozott, amelyekben senki sem nézett bele. De szükség sem volt arra, mert Péterfy tőle teljesen függetlenül magyarázott. Heti egy óra jutott ennek a tárgynak, és a hétnek az az órája a fölszabadulás és a magasabb régiókba emelkedés órája volt számunkra.

Nem tudom, jogom van-e többes számban beszélni, amikor a magam emlékeit és legtöbb esetben a magam személyes élményeit idézgetem. De hogy azoknak az óráknak mély hatásáról kellő fogalmat adjak, szükséges, hogy bizonyos személyes előzményekről számot adjak. A nyolcadik osztályt mi a középiskolába, annak tanítási módjába és menetébe, egész szellemébe belefáradva kezdtük meg. Legtöbbünknek már alakulóban volt az igazi hajlandósága, némelyikünkben már látható is. Társaim legtöbbje a műegyetemre készült, mérnöknek, építésznek, én az egyetemre filozófiára. Engem az irodalom, és mindaz, ami vele összefügg, mértéktelenül érdekelt. Ellenben keserves fizikai kényszert jelentettek számomra a reáliskola legfontosabb tárgyai: a matematika, a mérten és a természettan. Gyötrődve éreztem, hogy természetemtől idegen tudnivalók ezek, olyan világ, amelyben én sohasem érezhetem magamat otthon, olyan tudományok, amelyek a vérembe sohasem fognak átmenni. A készülő férfi elviselhetetlen tehernek érezte magán a sok terméketlen órát, amely nem jelentett számára gyarapodást, hanem annál inkább lelki kényszert. De azokban az órákban sem telt sokkal nagyobb kedve, amelyeket a hajlandóságának megfelelő tárgyak foglaltak le. Hogy mi miként és milyen mértékben érdekli a fogékony ifjú lelket, az nagymértékben az előadó tanártól függ. Azokkal, bár derék és értelmes férfiak voltak különben, nekünk nem volt szerencsénk. Nem együkre nagy hálával emlékszem, például Tölgyi Gyulára, a francia nyelv tanárára és ennek a nehéz nyelvnek és finomságainak kitűnő ismerőjére, de az ő órái is elteltek azzal - még a két felső osztályban is, hogy az elmaradottakkal rendhagyó igéket ragoztatott. Középiskolai rendszerünk a maga feleltető óráival az unalom érzését rendszeresíti a haladottabb növendékekben, vagy bár csak azokban is, akik minden óra anyagából felkészülten szoktak iskolába menni. A fegyelem az unatkozásba is beletörheti a tanulót, de nyolcévi unatkozás gyakran megbosszulja magát: az ifjúban, akiben a majdani férfi készülődik, a nyűgnek, a rabságnak érzését kelti.

A filozófia órái ezért voltak annyira a megkönnyebbülés és a felszabadulás órái. Azokon az ismereteknek új világa tárult ki előttünk. Olyasmivel kerültünk szembe, amivel nyolc év alatt sohasem volt dolgunk, s ami azért az újságával is hatott. S Péterfy volt az új tárgy előadója. Az ő számára is felszabadulást jelentett bizonyos mértékig az a heti egy óra: kiszabadulást az átlagos munkából, a napszámosi kötelességből. Azokon az órákon szabad ember volt, egész lénye fölfrissült, mint aki neki nagyon otthonos és nagyon kedves környezetbe kerül. Gyönyörűség volt hallgatni sziporkázó szellemességét, és egy-egy elvont gondolatot a fenekéig megvilágosító hasonlatait. Könnyedén és fesztelenül beszélt, és mindvégig lekötötte figyelmünket. A logika, a gondolkodás szerkezet- és módszertana általában elég száraz tudomány. De Péterfy előadásában nem éreztük annak. Belsőnknek olyan rekeszében gyújtott világot, amelyben addig sötétség volt.

Előadása nem volt folyamatos végigbeszélése az órának. Bennünket is belevont az előadásba. Felröppenő kérdéseinket, még ha olykor kétkedést érzett is bennök, mohón elkapta, rögtön meg is felelt rájuk, komolyan, ha értelmet látott bennök, tréfálkozva, ha megfontolás nélkül szaladtak ki valamelyikünk száján. Mikor a szillogizmusok bonyolult csoportjait akarta számunkra érzékelhetővé tenni, ábrákat rajzolt a falitáblára, kisebb köröket, amelyeket nagyobb körök zárhatnak magukba.

Az egyik órán arról beszélt, hogy minden következtető műveletben mennyire fontos, hogy a premisszák, amelyekre a konklúzió ráépül, helyesek és hibátlanok legyenek. Példaként a skolasztikus filozófiának arra a híres szillogizmusára hivatkozott, amelyet "anselmusi tétel"-nek nevezett, a filozófia története pedig isten létezésének ontológiai bizonyítása néven ismer.

- Isten - körülbelül így fogalmazta meg Péterfy számunkra a tételt - mindenesetre a legtökéletesebb lény; minden tulajdonságában is a legtökéletesebb. De ha ez így van, akkor a létezés tulajdonságában is a legtökéletesebb. Péterfy itt ráirányította figyelmünket az emberi észnek arra a csodálatos képességére, hogy műszere, a logika segítségével építeni és alkotni tud ott is, ahol az érzékszervek felmondják a szolgálatot. De - kérdezte mindjárt - megállja-e helyét Anselmus következtetése? Nincs-e valami bibije a szillogizmusnak?

És mikor feszült figyelésünket látta, gyorsan meg is felelt önmaga kérdésére:

- De igenis van. Hogy mi, próbáljuk megtalálni a jövő óráig.

Ezt már mosolyogva és tréfálkozva mondta. Talán meg is bánta, hogy a középkori gondolkodásnak olyan súlyos kérdését dugta fölkészületlen és éretlen ifjak fülébe. A következő órán szóba sem hozta az anselmusi tételt; egészen másról beszélt. Nem árultam el neki, hogy életemnek töprengésben eltöltött első álmatlan éjszakáját neki köszönöm; sem azt, hogy a közben eltelt hét nap folyamán mennyire foglalkoztatott a fölvetett kérdés. De az óra végén figyelmeztettem, hogy adósunk a válasszal.

Látszott rajta, hogy nem szívesen tér vissza a kérdésre. Nem is időzött el nála, hanem két rövid mondattal véget vetett a kérdés további feszegetésének. Ezt mondta:

- A hiba a premisszában van. A létezés nem tulajdonság, hanem minden tulajdonság föltétele.

*

Milyen volt Péterfy Jenő helyzete abban az iskolában, amelyben élete javát töltötte, és amelynek haláláig tanára volt? Milyen volt a viszonya környezetéhez? Erről csak annyit tudok, amennyit diákszemmel megfigyelhettem, vagy amennyiről hallomás útján értesültem.

Tanártársai között szép számmal voltak művelt és eszes férfiak, de csak egy olyan volt, akivel lelke szerint való rokonságot érezhetett: Patthy Károly. Halk és szerény férfiú, de épp annyira érdeklődő minden irodalmi, művészeti és tudományos, sőt minden emberi jelenség iránt, mint Péterfy. Kettejük viszonya előkelő, mértéktartó barátság volt, amiként az mindkettőjük befelé vonult és minden bizalmaskodástól idegenkedő természetének megfelelt. Kettejük közül Patthy volt a fiatalabbik - öt évvel született később, mint Péterfy - és ő volt a ragaszkodóbb. Péterfy fölényét mint magától értetődő valamit ismerte el és méltányolta. Ő volt tanártársait között az egyetlen, akivel Péterfy mindarról a teljes megértés tudatában beszélhetett, ami érdekelte és foglalkoztatta. Egy ízben skandináviai útjokra is együtt indultak el. Patthy Károly elvonultságban töltött életének volt egy időszaka, amelyben a nevét a nagy nyilvánosság is megismerhette. A Nemzeti Színház számára remek veretű trocheusokban lefordította Echegaray "Nagy Galeottó"-ját, és néhány esztendő időközében két másik drámáját. A színdaraboknak óriási volt a sikere, s Patthy a színház nógatására egy negyedik Echengaray-dráma lefordítására is készült. Péterfynek beszélt erről a szándékáról, meg is mutatta neki a kiszemelt darabot - ha jól emlékszem, az "O santidad o locura" című dráma volt, az, amelyet utóbb Huszár Vilmos "Szent-e vagy őrült" címen fordított magyarra. Péterfy nem találta a darabot lefordításra méltónak. És Patthy lemondott szándékáról.

De Péterfy nemcsak a magával rokon gondolkodású és érdeklődésű barátok körében érezte magát otthon, hanem nagy kedve telt az élet zamataival bővelkedő eredeti egyéniségekben is. Ilyen eredeti egyéniség volt társai között Orbán Antal "A physika professzora", ahogy önmaga írta neve mellé érettségi bizonyítványunkon. Székely ember volt, hatalmas építménye a teremtőnek: széles vállú, domború mellkasú, kissé hajlott hátú férfiú: maga az őserő életének abban a koros szakaszában is, amelyben megismertük. Mereven fölfelé fésült hajat viselt, de legföltűnőbb rajta az álláról lecsüngő keskeny és őszes csutak-szakáll volt. Őszbe csavarodott fején az arc az élet vidám színeiben rózsállott. Hangos és pattogó beszédű magyar volt, örökké hadban élt tudományának magyarra fordított műszavaival, és szerinte a rosszakat a maga találta jobbakkal igyekezett helyettesíteni. Szócsináló kísérletei közül emlékezetemben csak az egy "foganósság" szó maradt meg, mint a "capacitas" szó egyenértékűje.

Péterfy bizonyára egyenes jelleméért és szókimondó természetéért kedvelte ezt a tanártársát. Orbán professzor úr nem szokta véka alá rejteni a véleményét, akárkiről és akármiről volt is szó. Nagy ellenese volt például az intézet igazgatójának, úgy tudtuk, mi, diákok, hogy nem is érintkezik vele. Róla való vélekedését előttünk nem titkolta. Alkalomadtán drasztikus fogalmazásban robbant ki belőle az indulat. Egymagára élő legényember volt. Az Esterházyak közeli palotájában lakott. Valamikor náluk nevelősködött, és azóta is megtartotta lakását. Mint a maga külön országában töltötte minden idejét a fizikai szertárban. Föltétlen úr volt ott, és senkinek beleszólást nem hagyott a szertár dolgaiba. Diák is kevés mondhatta el magáról, hogy látta, mit rejtegetnek a szertár termei. Csak annyit láttunk, hogy onnan kerültek ki az előadási terembe a kísérletekhez szükséges műszerek. A kísérletezés nagy passziója volt Orbán professzornak. Gondosan készült egyik-másik bonyolult bemutatására, és nem bánta, ha az egész óra is ráment. Sem, hogy az intézet igazgatójának közbenjárására kelljen igénybe venni, inkább a maga pénzén egészítette ki a szertárat újabb műszerekkel, s állítólag tetemes pénzt költött el erre a szenvedélyére. A szertára valóságos játékgyűjtemény volt számára. Felszerelési tárgyaival szinte eljátszadozott, és büszke volt kísérleteire.

Orbán professzor előadásai közben néha fölnyílt a szertár ajtaja, és a nyíláson bekukkantott hozzánk Péterfy. Ő volt az egyetlen tanára az intézetnek, aki bejáratos volt a fizikai szertárba. Olyankor is benne tartózkodhatott, amikor Orbán professzor előadott. Péterfy kedvelte a keménykötésű, darabos székelyt, mint ahogy kedveltük mi is zamatos beszédéért és alapjában joviális lényéért.

*

Negyven éve múlt ebben az esztendőben, ahogy Péterfy Jenő tragikus módon befejezte életét. Négy évvel az érettségink után történt, s a négy esztendő során csak egy-egy köszöntésnyi időre láttam Péterfyt. Mindössze negyvenkilenc éves volt, az emberéletnek abban a korszakában, amely a betakarítás időszaka szokott lenni. Mennyi összegyűjtött ismeretet, mennyi megérlelt gondolat-eredményt, mekkora kibányászatlan gazdagságot vitt magával. Akik legjobban ismerték, akik legközelebb állottak hozzá, azok számára is érthetetlennek látszott Péterfy tragikus cselekedete. Patthy Károly, jól emlékszem, milyen csüggetegen mondta, amikor nem sokkal az eset után meglátogattam, hogy esze fölmondja a szolgálatot ezzel a rejtéllyel szemben.

- Hogyan legyen kedvünk az élethez, nekünk - mondta mély szomorúsággal -, ha lehetséges az, hogy olyan ember, mint ő, ne érezze az élet vonzását. Olaszország látása sem tudta legyőzni benne a szándékot.

A sajtóban nagy visszahangot vert az öngyilkosság híre. Tóth Béla, aki valamikor ugyanegy szerkesztőségben dolgozott vele, egy "Esti levelét" szentelte Péterfynek. Nem nagy hozzáértéssel, de melegen méltatta, és egyebek közt azt a furcsaságot írta le, hogy az olyan embert, mint Péterfy, a nők nem szerethették. Egyik néhai tanulótársam, Péterfynek ugyanolyan tanítványa, mint én, levélben kérte meg Tóth Bélát, magyarázná meg, hogy hogyan értette ezt a mondatát. Tóth Béla nyomban válaszolt is, s magyarázata eléggé kezdetleges volt. Ő Péterfyt amolyan az élettől elvonatkoztatott tudósnak képzelte, aki könyvei közé fúrva fejét, éli világát. Az ilyen embert pedig, úgymond, a nők nem szokták szeretni.

Ambrus Zoltán, akit Péterfy ajánlott önmaga utódjául az Egyetértés színházi kritikusi székében, előkelően és tartózkodva, de nagy melegséggel búcsúztatta Péterfyt a "Hét"-ben.

Mikor azután Péterfy összegyűjtött munkáinak kötetei egymás után megjelentek, körülbelül mindenki hozzászólt napilapjaink tárcarovatában, akinek irodalomhoz valami köze volt, ha csak vélt köze is.

A kérdés, amelyre mindenki visszatért, Péterfy öngyilkosságának magyarázata volt. Nehéz kérdés volt, Péterfy legmeghittebb barátai sem tudták okát adni. Revolverrel fölszerelve utazott el Olaszországba, tehát az öngyilkosság szándéka, talán elhatározása is megvolt benne útrakelésekor. Itáliában nem tudta elszánni magát végzetes tettére, pedig ha nyomtalanul akart eltűnni erről a világról, mint ahogy valószínű, ott inkább lett volna reá módja. Fiuméban fölült a hazavivő vonatra. Elképzelhetetlen, hogy előre úgy határozta volna el, amint megcselekedte. Ahhoz, hogy úgy végezzen magával, amint megtette, a robogó gyorsvonat félreeső helyén, és hogy kilétének bizonyságait olyan kezdetleges módon igyekezzék eltüntetni, mint ahogy megkísérelte, az kellett, hogy csodálatos elméje egy pillanatra cserbenhagyja. Ha végig tudja gondolni az egész helyzetét, azt, hogy szükségszerűen mekkora zaj támad tette nyomában, ő, aki annyira irtózott a nyilvánosság zsivajától, bizonyára nem követi el tettét. Talán elhalasztja, de mindenképpen más körülmények között valósítja meg.

Mi, volt tanítványai, Péterfyt nagy életkedvű és vidám lelkű férfiúnak ismertük. Hogy a vidámság és jókedv mennyire relatív tulajdonságok, és hogy mögötte milyen borzalmas erejűvé fejlődhetik az eredendő tragikum, azt csak sokára értettük meg.

[*] Figyelő I. félév, 153-164. l.

[*] Ez a magyarázata annak, hogy Rédey Tivadar doktori értekezése óta általában Szini Gyulának szokták tulajdonítani ezt az írásomat

[*] Péterfy és Goethe (Nyugat, XII. évf., 6. sz.)