Egy problematikus egyéniség
| Egy problematikus egyéniség szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Elsőosztályú vasúti kocsi.
A piros bársonnyal bevont pamlagon félig fekvő helyzetben csinos, fiatal hölgy ül. A drága csipkelegyező meg-megzörren görcsösen összeszorított kezében, orrcsiptetője minduntalan leesik csinos orrocskájáról, a melltű emelkedik és süllyed a keblén, mint a csónak a hullámokon. Izgatott…
Szemben vele fiatal kormányzósági attasé ül a pamlagon, aki író is egyszersmind és akinek tollából az előkelő világból merített apró elbeszélések, mint ő mondja: „short stories” jelennek meg… A nő arcába néz és a hozzáértő arckifejezésével vizsgálja. Figyeli, tanulmányozza, kutatja ezt a különcködő, problematikus egyéniséget, azon van, hogy felfogja, megértse… Egész lelke, egész pszichológiája mintegy eléje van tálalva.
– Oh, én értem önt, – mondotta a kormányzósági attasé, miközben kezét a karperec közelében megcsókolta. – Az ön puha, finom lelke kivezető utat keres a labirintusból… Valóban! Borzasztó, rettenetes küzdelem, de… ne essék kétségbe! Győzni fog! Valóban győzni fog!
– Írjon le engemet, Voldemár! – mondja a fiatal hölgy szomorú mosollyal. – Életem olyan dús, olyan változatos, olyan tarka… És ami a fődolog – boldogtalan vagyok! Mártír vagyok a Dosztojevszkij zsánerében… Mutassa meg a világnak lelkemet, Voldemár, mutassa meg neki ezt a szegény lelhet! Ön pszichológus. Még nincs egy órája, mióta ebben a kocsiban ülünk és beszélgetünk és máris egészen, teljesen felfogott.
– Beszéljen! Könyörgöm, beszéljen!
– Hát hallgasson ide. Szegény hivatalnokcsalád gyermeke vagyok. Atyám jó és okos volt. de… a kor szelleme, a környezet… vous comprenez, nem ítélem el szegény atyámat. Ivott, kártyázott… megvesztegették… Anyám… De mit beszéljek erről! A gondok, a mindennapi kenyérért való küzdelem, a nyomorúság tudata… Oh ne kényszerítsen, hogy visszagondoljak rá! Magamnak kellett utat törni magamnak… Az előkelő internátusban kapott félszeg nevelés, ostoba regények olvasása, az ifjúság ballépései, az első félénk szerelem… És a környezet elleni küzdelem? Borzasztó! És a kétségek? És az a gyötrelem, melyet az önmagamban, az életben való kételkedés első csirái okoztak?… Oh, ön író és ismeri az asszonyokat. Ön meg fog engemet érteni… szerencsétlenségemre nagystílű természet vagyok.… Vártam a boldogságot! Még pedig milyen boldogságot! Arra szomjaztam, hogy ember legyek! Igen, hogy ember legyek – ebben láttam egész boldogságomat!
– Oh én szép asszonyom! – dadogja az író és kezét megcsókolja a karperec közelében. – Csodás! Nem önt csókolom meg, hanem az emberiség szenvedéseit! Emlékezik Raszkolnyikovra? Így csókolt ő is.
– Oh, Voldemár! Dicsőségre volt szükségem… Zajra, fényre, mint mindenkinek, aki – mit affektáljak – több, mint a tucatemberek. Valami rendkívülire szomjaztam… Valami nem asszonyira! És ekkor… ekkor… egy gazdag öreg tábornok elzárta előlem az utat… Értsen meg, Voldemár! Ez önfeláldozás volt, lemondás… megért engemet? Nem tehettem máskép. Ezzel jómódúvá tettem családomat, jót kezdtem cselekedni, utaztam… Oh, mennyit szenvedtem, milyen elviselhetetleneknek, aljasoknak és durváknak tetszettek nekem ennek a generálisnak enyelgései, noha azt mondják, hogy annak idején hősiesen küzdött. Voltak pillanatok… iszonyú pillanatok! Csak az a gondolat tartott fenn, hogy az öreg ma-holnap meg fog halni és hogy akkor úgy élhetek, ahogy akarok, hogy odaadhatom magamat egy szeretett férfiúnak és boldog lehetek… És én ismerek ilyen férfiút, Voldemár! Istenemre mondom, ismerek ilyent…
A hölgy hevesen legyezi magát. Arca siralmas kifejezést ölt.
– Végre meghalt az öreg… Hagyott rám valamicskét és szabad lettem, mint a madár. Most boldoggá kellett volna lennem… Ugye, Voldemár? A boldogság kopogtat ablakomon. Csak be kell eresztenem, de… nem! Voldemár, könyörgöm önnek, hallgasson meg! Most eljött a pillanat, hogy odaadjam magamat egy szeretett férfiúnak, hogy társa, segítője, eszményeinek hordozója legyek, hogy boldog legyek… pihenjek… De milyen alacsony, durva és ostoba minden ezen a világon! Milyen alacsony itt minden, Voldemár! Boldogtalan vagyok, boldogtalan, boldogtalan! Utam megint el van zárva! Újra érzem, hogy boldogságom messzi és távol van! Oh, mennyi gyötrelem, ha tudná! Mennyi gyötrelem!
– De hát mi baj van? Mi zárj a el előle a boldogsághoz vezető utat? Esedezem, asszonyom, mondja meg nekem. Mi az?
– Egy másik gazdag öreg…
Az összegyűrt legyező eltakarja a szép arcocskát.
Az író kezére hajtja gondolatoktól terhes fejét, sóhajt és a dologhoz értőnek, a tapasztalt pszichológusnak arckifejezésével elmélkedik…
A mozdony fütyöl és sistereg, az ablakok függönyét pirosra festi a lenyugvó nap…