Egy canzone és egy szonett

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy canzone és egy szonett
szerző: Dante Alighieri, fordító: Patthy Károly
Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Dante "Vita Nuova"-jából

I.

Szerelmet érző s értő asszonyok,
Úrnőmről kell hozzátok énekelnem,
Nem, hogy talán méltón dicsérni merjem,
De szólnom kell, mert nem bírok magammal.
Értéke - óh, ha arra gondolok,
Ámor oly édes érzést kel szívemben,
Hogy virtusom ha el nem szállna menten,
Mindenkit lángra gyujtanék szavammal.
Nem is fogok beszélni hát olyan fénnyel,
Bátorságom még cserbe' hagyna végre,
Csak szép lelkét s kedvességét dicsérve,
Hadd szóljak róla egyszerün és könnyen.
Szerelmes asszonyok s leánykák tivéletek,
Mert róla mással nem beszélhetek.
Ég angyala rebegve Istenéhez
Imígy beszél: "Uram, lenn a világon
Csodás jelenségnek varázsát látom,
Egy lélekből ide hozzánk ragyogva.
A mennyország, mely más hiányt nem érez,
Mint bírni őt, Urától őt kivánja,
És mindent szent ujjongva, esdve várja."
Részvét csupán, ami pártunkat fogta,
Mert szólt az Úr, hogy az angyalt hallotta:
"Szeretteim, még tűrjetek békében,
Míg lenn marad, míg kedvem tartja épen,
Van ott, aki elvesztésén zokogva,
Pokolban is így szól: "óh, kárhozott nép,
Én láttam a mennybéliek reményét."
Madonnát ím kivánják az egekbe,
Erényiről is illő, hogy szóljak hát,
Ki vágyik, hogy nemeshölgyként fogadják,
Tartson vele, Ámor, ha útra kelnek,
Fagyos sugárt lövell a pór szivekbe,
Kiölve már a gondolat csiráját.
S aki megáll, hogy lássa arculatját,
Megnemesül, avagy halálra dermed
S ha egy olyat talál, ki méltón merhet
Szemébe nézni, az magán mutatja,
Köszöntve őt, hogy mi a foganatja:
Megalázkodik, s felejt minden sérelmet.
Jeléül még az Úr legfőbb kegyének,
Ki véle szólt, rossz véget az nem érhet.
Megszólal Ámor is: "Halandó jószág
Hogyan lehet ily szép s ilyen hibátlan?"
Majd újra nézi s esküszik magában,
Hogy Istennek egy új csodáját látja,
A színe gyöngy, bár asszonyi valóság,
Alakra is, melyen csodás arány van,
A jóság ő maga, valóra váltan,
S a szépségnek megtestesült példája.
Szemének mindenegy mozdulatára
Szerelemnek egy-egy tündére rezdül,
S aki nézi őt, annak szemén keresztül
A szívhez az utat mind megtalálja.
Mosolyából maga Ámor csellen ki,
Merően őt nem nézheti, de senki.
Kis dal, tudom, sok hölgygyel fogsz beszélni,
Amerre szállsz, ha szárnyadra bocsátlak,
Tudod, hogy én Ámor leánykájának
Neveltelek, hát kedvesen és szépen
Így kéred őket, bárhol fogsz betérni:
"Mutassatok utat, hogy rátaláljak,
Kinek dícséretét zengem a világnak."
S ha nem akarsz hiába járni épen,
Ne vesztegelj otromba nép körében,
Ha csak lehet, légy óvatos, ne nyilj meg,
Csak őri nőknek s érző férfi szívnek,
Kik elvezetnek őhozzá sebtében.
Majd ott találod Ámort is vele,
Amint illő, ajánlj kegyeibe.

II.

Ámor lakik az én úrnőm szemében,
Megnemesül, akit ér pillantása,
A férfi mind feléje tart, hogy lássa,
S akit köszönt, megreszket örömében,
Csüggedten áll, csak el nem ájul épen,
S eszébe jut minden fogyatkozása.
Gőgnek s haragnak nincs itt maradása,
Segítsetek tisztelni méltóképen.
Ellágyul a gyönyörtől és fölenged
Kérges szív is, mihelyt a hangját hallja,
Ki elsőbb látja őt, már az nagy dolog.
De hogy milyen, ha egy kicsit mosolyog,
Nincs arra szó, nincsen fogalom arra,
Oly kedves uj csodája az Istennek.