A lap feldolgozottságának foka

Délutáni álom (Csáth Géza)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Délutáni álom
szerző: Csáth Géza

- Giza - mondtam a szobalánynak -, eressze le a sárga függönyöket, és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyedórában nézzen be, és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.

Kiittam a maradék feketekávét, eldobtam a cigarettámat, és végigdőltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára. Két óra múlt tíz perccel.

Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.

Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló, vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsúzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték, és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selyemerszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben, és nagyot lélegzettem. Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.

Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára bíztam, és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy leheletnyi csók leányarcon - úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszínű fátyla. Szitakötők cikáztak a víz felszíne fölött, és időnként kérészek repültek el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elöl, a part közelében, már ott úszott a vízen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket - senki se tudta volna megmondani.

Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonnyal. Nagy szélű, virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengéd rózsaszínűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyemszoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom hideg, rajzos kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

- Grófkisasszony - mondottam -, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák, és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.

Megállóit, oldalt hátrahajtotta a fejét, és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai, és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínű sugár. Megremegtek, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.

- Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot kapjak, és arra kérlek, nézz a szemeimbe.

Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét, és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.

- Grófkisasszony - mondottam -, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nőket, és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem, és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat, és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.

Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld, hideg színekben régi szomorúságokat tükröztek vissza, és karcsú szép vállaival előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy kis kristályfiolát. Fehér, hosszú ujjait megnedvesítette, és homlokomat megkente az illatos olajjal.

- Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem.

Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.

- Szeretni fogsz?

Újra bólintott, és mosolyogtak az ajkai.

- Hazugság - mondottam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni.

Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolát, és átnyújtotta, azután anélkül hogy reám nézett volna, továbbment. - Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam, és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

A napsugarak utolsó rezzenései is eltűntek már a horizontról, az ég mély, szédítő nyugalmú, topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt, már fenn ragyogott, és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubinok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.

Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét, és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek, és mély hangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát, és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.

- Hosszú lesz az utazás és álom nélküli - mondottam magamban -, de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait!

Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem, s amelyet mindörökre elhagytam.

Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen, félelmes partok között utaztam. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát, és hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.

Enyhe szellő kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát, és felültem. Elővettem Al-Dzsezirehben vásárolt jó dohányomat, és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát, és kiszálltam. Harmatos, selymes fűben vitt az utam, holdfényes nagy mezőn keresztül.

Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

És egyszerre elhűlt bennem a vér.

A hátam megett, az úton, három árnyékom rajzolódott a földre.

Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.

Megrázkódtam, nagyot lélegzettem és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkő csillant elő, és nyárfák páros, ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőlőskertek feküdtek, sötét, nagy tömegekben, és bennök apró, vaksi kis házak aludtak. Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örökmécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitva hagyott ajtón keresztül.

Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt, rózsaszínű rózsák. Lassan, lábujjhegyen előreléptem, úgyhogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézitükröt tartott, és merően nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltűnt a kevés rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt, és intett, hogy valami közölnivalója van. Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:

- Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.

- Szeretni akarsz? - kérdeztem.

Komolyan és szomorúan igent intett.

- Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!

Zavartan lesütötte a szemeit, és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett, és az ajkai csókot kínáltak.

- A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz, és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont, és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait, és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat kérte.

Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas, lenyűgöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje, és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón, és belülről elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva és felül, a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merően nézett rám.

A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze, és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete, boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem, és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hihetetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

- Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.

Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak, és legyezőjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltűnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt.

Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen kék derengés aprózta el és lyuggatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem, és azalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas -, és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem, és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.

- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta -, a grófkisasszony miatt.

- Igen - feleltem -, őt akarom most legjobban, és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai, és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

- Erről majd beszélünk - mondta a varázsló, és bevezetett a szobájába. Leültetett, és hosszan, merően nézett reám. Végre megszólalt: - A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlük nekem, meg fogom vizsgálni. - Átadott egy apró kristályszelencét, és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.

Elbúcsúztam, és gyalog, a Lánchídon keresztül, visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos, álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost, és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetődőnek, jónak és érdekesnek tetszett.

Megérkezve, hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezőket, országutakat, és bementem a városba is. A korzón sétálók között sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

- Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki -, de nem haragszom reád, mert mint magam is tudom, nem szeretsz, és nem is fogsz szeretni.

Nyakamba csimpaszkodott, és az ajkait kínálta.

- Azt hiszed - kérdeztem -, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek? Te elbújtál, és azt akartad, hogy később annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nőre mondani lehet. - Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:

- Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

- Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.

Kérdőleg nézett reám.

- Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett, és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kisleányé. Az írószereket kérte:

- Ma egész délután tükörbe néztem, és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.

- El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.

Újra írt:

- Sohasem fogok gyermeket hordozni. - A papirost mindjárt visszavette, és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

- Grófkisasszony - szólottam -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt, rózsaszínű rózsát, és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzám simult, és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár, és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog, és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait, madárvértől pirosló meleg vízben.

Egy napos, hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és őszibarackok mosolyogtak, a nagy, kék és sárga szőlőfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint előre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus, földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhőit nézték, éppen úgy, mint amikor először láttam. - Megrezzent, mosolygott, és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam, és benn termettem a szobában. A kisasszony átölelt, és az ölelése olyan heves, ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta, és megilletődve nézett reám.

- Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék, s te nekem kislányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézen fogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg, és valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám körös-körül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme, és különböző volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogy ha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel, meggörnyedve állott, és szemei oldalról nézve egészen világoskékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis kristályszelencémet, és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állánál fölfogtam, és gondosan eltettem.

Azután kimentünk, vissza a kis szobájába.

Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját, és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni, és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta fel:

- Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen, és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.

Szemei egész estén világoskék színűek voltak, és az arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült. Mikor a vonat elindult velem, és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, amikor odaadtam neki, megkóstolta, és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző színű folyadékból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgálópoharában majdnem megfeketült a folyadék.

- Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. - Rám nézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen, idegen színben csillogtak.

- Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Szindbád, a kétszáz éves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

Még aznap útra keltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Szindbádhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott, és soká vizsgálta az arcomat bölcs, nyugodt, kék szemeivel. Azután elővette a tükrét, és merően nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.

- A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta -, csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit, és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt... ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen!

Megköszöntem Szindbád, a varázsló tanácsát, hazajöttem, és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.

Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük, és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról napra reménytelenül, végzetes biztonsággal rabolja el az átok ereje.

- Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem aztán is -, el fogunk pusztulni mind a ketten, anélkül hogy csak egyszer is éreztük volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást, és gyermeket akarunk, hogy - miként Szindbád varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved, és igazi könnyet tudj sírni.

Ő szomorúan rám nézett ilyenkor, és úgy tetszett, hogy ha most könnyezne, könnye jó könny lenne.

Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk, s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.

A gyermek megszületett, és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett, és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól, akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit, és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentőbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett, és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk, és nem tudtuk, mitévők legyünk.

Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. A kicsiny test hideg, élettelen volt.

- Meghalt - mondottam -, és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sírj! - tettem hozzá kétségbeesetten.

Elpirult, és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.

Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

- Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.

Bólintott, és sietve gyászruhába öltözködött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsőházon át, és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma, nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük, és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára, szemben az ég alján, valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk, és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... és észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

- Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.

Letérdeltünk a földre, és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg volt, és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat, és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

- Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam, és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.

A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult, és sóhajtást lehelt ki magából.

Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz, és átöleltem. Néma, szép ajkai gyengéden megnyíltak, és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

- Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam.

Boldogan intett, és elindultunk a havas, hideg estében hazafelé.


A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:

- Tessék fölkelni.

Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó tompa fájdalommal bujkált a fejfájás.

- Hány óra, Giza?

- Fél három lesz mindjárt.