Csaba vezér
| Csaba vezér szerző: Thaly Kálmán |
Székely ősrege
Az Elborús bércze alatt,
Kaukázus hegy tövinél:
Karbunkulus koporsóban –
Ottan alszik Csaba vezér.
Hamvaira az öreg bércz
Mint siroszlop ugy nehezül;
Odvas gránit-homlokán bus
Ezredévnek szelleme ül.
Elborúsról szállong egy sas
Fől, a magas föllegekbe, –
Az a sas a lég királya,
Az a sas a – Csaba lelke!
Alszik a hős; nagy, mély álom
Nyomja lanakdt szempilláját…
S várja, várja elszállt lelkét:
A turult, a lég királyát…
Várja, várja századokig…
Hófehér lesz nagy szakála;
S mint szakála fehéredik:
Ugy sötétül hosszu álma.
Tűzfényben ég a Hargita,
Jajgat egész Székelyország…
Ősi földén érett kalászit
Ellen-patkók eltapossák.
Ifjat, férfit fegyver emészt;
Bár tizet öl: uj tiz kerül…
Ah, a szűzet ki menti meg
Bátor rablók körme közül!?
„Oh én lelkem: turulmadár
Vetkőzd le már alakodat!
Jövel ismét kebelembe, –
Keresd föl már ó lakodat!”
De a sas nem hallgat rája, –
Szállong fenn a felhők felett,
S éles, villámszemeivel
Kémleli a fényes eget…
Attila ül fönn az égben
– Hős Csabának édes atyja –
Ül a gönczöl-szekerében,
Lángfutását igazgatja…
Ő rá néz a turulmadár,
Őt tekinti sasszemével;
S titkos éjjel nagy dolgokról
Tanakodik szellemével…
Attilának parancsára
Szállhat csak a koporsóba:
Addig Csaba nyugodalmát
Bűvös álom tartja, ójja. –
El kell vesznünk hun utódok!!
– Vértül veres az Olt vize…
Ugy fut lelke-szakadottan
A Dunába, a tengerbe.
A tengeren hűs szél süvölt…
Vidd el búnkat szél, sebesen!
Mondd a zordon Elborúsnak:
Omlik az Olt vér-veresen!
Mondd a zordon Elborúsnak;
Mondd az Elborús sasának:
Vészben jajgat Székelyország!
Vége a szent ős hazának!
Szállt a szél, – és vitte a hirt;
És a hirnek hallatára:
Zúgni kezdtek a vaderdők,
Rengett a bércz minden fája.
Majd a szirt is megrázkódott –
Ketté-nyilván sziklakeble:
S mély ölébül hős Csabának
Koporsóját kivetette…
A turul is hallva a hirt –
Attilához szállt az égbe:
Hős atyám, dicső királyom,
Nemzetednek vége – vége!…
„Menj, ölts testet; harczolj és győzz;
S nem veszend el ősi népem!”
Száll a turul… Csaba ébred, –
S lelket érez lángszivében.
De a szél még tovább siet:
Hol Araltó habzik, árad –
Ősi honnak tág fenyérin
Általjárja a sik tájat.
Végigsüvölt az Araltó
Hullámozó habaj felett
Mint Hadúrnak harsonája:
Keljetek föl! Ébredjetek!
S im, a sárga part homokján
– Ott ki szunnyad ó sirokban –
Százezer jó hún levente
Lábra kél, és lóra dobban…
Csaba vezér habsörényes
Hattyuménen jár előttök:
Kardjaiktól villog az ég,
Zúgásoktól a vén föld nyög…
S felrobognak a mennyország
Szép utára: a tejutra, –
A mely hószin gyöngyszemekkel
Mint kövecscsel van kirakva.
S a mint szállnak: nyomdokukban
Sok szép csillag hull a földre…
Hulló-csillag: hófehér gyöngy –
A tejút lepergett gyöngye.
S mennek, mennek… mig elérve
A borongó Hargitára:
Sziklaormán ott leszállnak
Zúdulván vad vész-csatára.
Sujt a szablya szellem-kézben,
Holtra rémül, hull az ellen…
És vagy elfut, avagy elvesz:
Mig a kard hüvelybe zörren.
Ekkép vínak győzödelmet
Hős Csabával a hun-árnyak:
Kik még a mély sír alul is
A hont védni visszajárnak.
S csak, midőn már ur a székely.
És parancsol völgynek, térnek:
Megpihenni sirjaikba,
Ujra vissza akkor térnek.
* * *
Szunnyad a hős ó sirjában…
Megint száll a turulmadár;
Karbunkulus koporsóban
Ujra alszik jó Csaba már.
Alszik század évek óta –
Oly soká tart bűvös álma…
S jó székely nép, eljövését
Mindig várja, mindig várja…