Császár Elemér: Kisfaludy Sándor
| Császár Elemér: Kisfaludy Sándor szerző: Kuncz Aladár |
A Kisfaludy társaság életrajz-gyűjteménye felhívásában azt mondja, hogy az életrajz egyetlen műfaj, mely művészibb alakjában a többnyire kevesebb gonddal írt regénnyel versenyezhet. Az életrajz szerinte egyesíti magában a regény jó tulajdonságait, s amellett előnye, hogy megtörtént. Ezért akarja ő a magyar olvasóközönséget ilyen életrajzokkal ellátni.
Eltekintve attól, hogy ez ígért életrajzok, egy-két kivétellel, nemhogy a művészi, de a könnyed, élvezhető stílus és előadás követelményeinek sem feleltek meg, kissé furcsának találom e tájékoztatás kijelentéseit az életrajzok elméletére vonatkozólag. Vajon valóban a regényesség lenne a fő az életrajzokban? Hiszen akkor arról az íróról tudjuk a legérdekesebb életrajzot írni, kinek élete eseményekben, kalandokban a legtarkább. Ha a regényesség lesz az életrajzok főeleme, akkor az elemzés, az író műveinek méltatása, értékelése mindinkább ki fog maradni, s külső életének eseményei kiszorítják a belső fejlődés, az írói lélek, gondolkodásmód s életfelfogás rajzát. Akkor Kemény Zsigmondról nem lehet életrajzot írni, mert a regényesség főeleme: a szerelem, bebizonyíthatólag nem szerepelt életében, s a Kisfaludy társaság olvasóközönsége a legmohóbb kíváncsisággal Kuthy Lajos életét fogja olvasni, kit annak idején kézről-kézre adtak a mágnásasszonyok.
Nem nehéz kitalálni, hogy e kijelentésekben az újabb francia irodalmi kritika szól hozzánk, mely szerint a modern esszé és életrajz mindinkább kikívánkozik a tudományos irodalomból a szépirodalmiba, s mennél inkább lesz művészivé stílusa, méllyé pszichológiája, annál inkább közeledik a regényhez. Ebből magyarázzák, hogy Sainte-Beuve és Taine regényírással is próbálkoztak. Ez mind lehet elméletben igaz s lehet igaz főleg a francia nagy kritikusoknál, kik írói tehetségükkel és művészi szubjektivitásukkal képesek voltak tanulmányaikat megkomponálni és kitűnően megírni, de hogy miképpen válik be nálunk gyakorlatban, s hogy mily veszélyes talajra talál nálunk az ilyen felfogás, arra példa Császár Elemér Kisfaludy Sándora.
Császár egész Ohnet-féle regényes szituációkat visz bele művébe, az ő limonádé-pszichológiájával festi Kisfaludy lelki állapotát, mikor például egy bécsi táncosnőtől el kell válnia, sőt valósággal ízléstelenné válik a tudós szerző, mikor említi, hogy Kisfaludy sokat volt Festetich grófné és Ott báróné termeiben, hol kapott emlékül egy arany ugró órát, s aztán egy kisvárosi hírhiéna rosszmájúságával még hozzá teszi: "Ki tudja, milyen lovagi szolgálatokat jutalmaztak meg vele?"
Császár Elemér annyira felbuzdul a Kisfaludy társaság életrajzelméletén, hogy majdnem egész Kisfaludyja a költőnek csupán külső életével foglalkozik; fejezeteket szentel különböző jelentékeny és jelentéktelen szerelmeinek, belemerül oldalokon át falusi életének legaprólékosabb ecsetelésébe, szóval kimerítően felhasználja Kisfaludy naplójának, leveleinek minden kis adatát, csak éppen az hiányzik nála, amit minden apró regényírótól is megkívánunk: a kompozíció s a hős találó jellemzése. Amint ő beállítja Kisfaludy alakját, amint félre nem érthető célzással siránkozik azon, hogy a Kisfaludy-féle tősgyökeres magyarok a mai kozmopolita világból kivesztek, az érthető lenne Kisfaludy egy kortársánál, de egy ma élő irodalomtörténet-írónál, ki azóta nemcsak a Kisfaludy féle, de a Vörösmarty, Petőfi és Aranyféle költészeti irány és életfelfogás virágzását és elhalását is megfigyelhette volna, sajátságos és komikus dolog.
Részemről nem tartanám az irodalomtörténet-írás feladatának azt, hogy az irodalom fejlődésében alig vagy egyáltalán nem is szereplő íróknak megírja részletes életrajzát, de ha már valaki egy szűkebb körnek dolgozó s úgy esztétikai, mint irodalomtörténeti szempontból kisebb költőnek életrajzát megírja, legalább igyekezzék tisztán és világosan megállapítani értékét s ne töltse ki egész életrajzírói feladatát az a szerencsés véletlen, hogy az illető költőnek fennmaradt autobiográfiája, naplója és nagy levelezése. Joggal kérdezheti akárki, aki Császár Kisfaludyját elolvassa, vajon mi szükség van arra, hogy valaki egypár oldalas, kész, irodalomtörténet-kézikönyvi méltatást könyvvé szélesítve és laposítva életrajz címen forgalomba hozzon? Mert valóban semmiféle új, egyéni értéklés vagy megállapítás nincs az egész könyvben. A "Kesergő szerelem"-ről például azt mondja, hogy az egy, lírai versekből kötött impozáns csokor" s azt állítja róla (de példákkal nem igazolja), hogy gondolataiban, egyes képeiben, egy-egy helyzet leírásában stb. egészen Petrarca utánzása. Azonban megvigasztalja az olvasót a máig is tekintély-esztétikus Kazinczy szavaival: "Igazságtalan, aki azt kérdezi, ha ez itt mondatik-e legelébb, mert elég, ha úgy mondatik, mintha legelébb volna mondva." Pár sorban azután párhuzamot von Petrarca és Kisfaludy között s kijelenti, hogy "Kisfaludy érzelme hasonlíthatatlanul konkrétebb, földibb, emberibb, mint az olasz költő légies, eszményi szerelme: ő testével, lelkével szeret, nemcsak bámulni akarja szerelmesét, hanem ölelni is." Császár szerint ez Kisfaludy előnye Petrarca felett. Valóban csodálnunk kell ezt az eredeti és mély esztétikai szempontot, mely azon sorokban már, hol azt mondja, hogy a párhuzamot most hirtelen berekeszti, mert Kisfaludy rovására ütne ki, még ráadásul - nemzetivé lesz.
A "Boldog Szerelem"-nek szerinte hibája az, hogy nincs "cselekvénye" (ezt a szerző Gyulaitól hallotta, csakhogy ő nem a lírai költeményekre, hanem a drámára, vagy eposzra szokta volt mondani), viszont "nagy érdeme az a merészség, hogy feleségét dicsőíti." Dii immortales, micsoda nagyszerű esztétikai nézőpontok!
De nem folytatom, csupán még két dologra térek ki. Az egyik az, hogy Császár Taine szellemében, az ő módszerével akarta megírni Kisfaludy életrajzát s a mű elején meg is jegyzi, hogy Taine elméletének igazolására egyik legjobb példa Kisfaludy Sándor költészete. Sajnos, azonban ennyivel meg is elégedett s magában az életrajzban egészen megfeledkezik a nagy francia kritikusról, sőt például halálosan vétkezik az ő megértő módszere ellen, mikor a szentimentalizmust a XVIII. század hibájának mondja.
A másik szintén összefüggésben van Taine-nel s ez az, hogy Császár láthatóan művészi stílusra törekszik. Erre is hozok fel egypár példát: "A sümegi kúria, amelyen életének bimbója feslett" (mennyi fordulatosság!), "jól gördülő, de tompán összecsengő sorok" (milyen érdekes kontraszt!), "mint a méh a rét pompás virágaiból hasznos mézet gyűjt, ő is lelkének művelésére használta a pásztorórákat" (micsoda meglepő hasonlat!), "Provence daltelt mezői" (minő szokatlan, új kifejezés!) stb.
Nem lenne teljes e művészi stílusról adott kép, ha nem említenők fel, hogy Császár a láthatárt Simonyi szerint "szemhatár"-nak mondja s nem úgy használja, hogy Győrbe, hanem finom distingcióval így: Győrré.