Balázs Béla: A vándor énekel

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Balázs Béla: A vándor énekel
szerző: Kaffka Margit
Nyugat 1911. 1. szám

A zenei írás alfabetjéből kerültek a címlapra jelbetűk, s a versek olvasásakor első benyomásképp azt érezzük, mennyire joggal, mennyire meglepőn erős és kifejezett (néhol talán túl tudatosan is kifejezett) e strófák zenére termett volta, vagy inkább a muzsikával egyforrásúsága. Nemcsak külsőséges hangzó-osztódáson vagy verstani ritmuson alapuló -, de belső, lényegbeli érték ez itt. A képek, hogy úgy mondjam, zenei képek: s az érzések tartalma is legtöbbször ugyanaz a súlyos hullámú és elmosódó terjedelmű, mérhetetlenül mély, ezért határolatlan életrezgés, melyet zenehullámok vibráltatnak idegérzéseken keresztül a megsejtésig. Legtöbbje e verseknek - zenekíséret nélkül is önmagában muzsika.

Így, kötetbe foglaltan sajátságosan egysíkú, egységes és kiépített (már megint: tán túl szántszándékosan kiépített) - metafizikai messzeterjedtségében és spirituális homályában is erős -, mert egyéni és meggyőződéses -, életlátást dokumentálnak. Vallásos filozófiáját, vagy filozófiai hitvallását egy egészen külön ritmusú, saját lüktetésű életérzésnek. Önmagát élő és küszködve kifejeződő lélek hangjai ezek, átmerítve hittel és komolysággal - átlobbanva szertelenségekkel és megzavarva néhol kihangzásokkal; - de ami benne érték, azon nem változtathat, hogy az útját tán túlságosan kipécéző, magáról tudatosan tudó s e feszült magábafigyelést éles palástolatlansággal rögzítő lélekéi.

"Vallásalapítókra, hitvallókra és lovagokra nem jó idő jár, - és Tarzusi Pál furcsa figurakép járna ma közöttünk." - Nem! Ma megszületve, Pál költő lenne és minden Tarzusi lélek. Harcos lelkek, harcos korokba visszaütők; csak itt rakhatják le a magukban hozott pátosz súlyát, mely, mint súlyosveretű lovagi vértezet, mindenütt máshol indokolatlan és furcsa volna ma. A költészet ünnepisége fölment a szegényes szégyellkedéstől, a formakötöttség felszabadítja a gesztusokat. Mint a játékálarc, mely alatt igazat merünk mondani. - Igen, van világérzés, melynek számára minden: harc, élreállítottság, végsőkig-menés; tragikum; s mely az élet minden zsákutcája végén a halálmegoldással leli szemben magát. Ilyen lélek számára "A halál biztosabb, mint az élet" -, oly közeli, ismerős, megrázó voltában is egyszerű és lényéhez rokon, mint a középkori ember szemében a másvilág, ég-megnyílása, szentek egyezsége. Tán középkoriasnak, gótikusnak mondhatnók e súlyosabb világnézet komolyan vevő, patetikus, szégyentelen és gúny-ellen bátor (olykor don quijote-i, de ilyenül szép) kevélységét.

"Meg kell halni, - s kevés a férfi, bajtárs és barát, ki teljesítsen, harcoljon és értsen!" Miről van hát itt szó, hol a porond, a bér, a pálma - kiért, miért -, mi hangzik ki a vértzengés közül? - "Itt egy marék dal." - Hát igen, csak ennyi -, egy marék dal; gyötrelmes tusakodások és életharcok ára, és ki mondja, hogy nincs annyira komoly és fontos, mint a szent sír megvételének vagy a grál-vér őrizetének termékeny emberálmai, vagy Dulcinea keszkenője.

Dulcineáink keszkenői!...

Valami "mindennél magasabb" szempontból, a nihil szempontjából, egyaránt kacagtató mind; mert élet és munka, eszmény és utód, hitek és fajták, csupa-csupa kisded nagyosdi-játék. Csakhogy a játszma mégis a bőrünkre megy, a partnerünk mégis a Halál: és nincsen a kezünk ügyében mégsem komolyabb komédia, mint életünk, e bábszínpad kicsiny szcénái. "Az világ kinnt haddal tele, de nem abba halunk bele, urak, asszonyságok!"

Nem bájos és üde kaland, illatos vagy részeg mámor innét nézve a szerelem; hanem harc. Küzdelem a nővel, nemcsak bírásáért, hanem birtoklása, hatalma ellen. Tragikus-komolyan veszi a nőt, ki ilyen dacos szenvedéllyel tagadja meg néha -, mint az alig néhány sornyi betoldással a saját lénye reflexvilágításába állított népballadában. "Kinek haza húz a szíve szerelemre, nem munkára vagyon gondja, gondolatja!" Minden szerelem tragikus az igazi férfilélekben, mely létét az asszony örökebb, folyamatosabb, fajfenntartó létével szemben tartalmatlannak, ingadozónak érezve, nyugtalan teremtőlázzal akarja munkával tartalmassá, alkotásokban maradandóbbá tenni; de örök kísértő és gát az asszony, önző, ösztönös, ősi és legyőzhetetlen akaratával: a szerelemmel. E küzdelem komolysága és szenvedelme lihegi át e szerelmi verseket s hátterük mindig valami tompa és tehetetlen rezignáció egy kívülünk való, idegen cél, értelem és akarat előtt, melynek metafizikai rejtelmessége és titokszerűsége állandóan izgatja, magával ragadja, ámulatba ejti. "Mert együtt lenni oly csodálatos!..." Ez a dermedt, tágranyílt szemű elcsodálkozás, e döbbent elhallgatás és titokzatos, belső neszekre figyelés igazabb motívuma, mint maga nő. "Véremnek ősi, nagy folyója hajtja, testemnek fiatal hajóját hajtja, - és suhog a tavaszi szél." És magukban véve is gyönyörű versek vannak itt, csudálatos újszerűségű képekkel és delikát finomságokkal; felrázódások, visszamerülések, emlékek, áhítatok, lázak és átremegések, csodavárás és csodaérzés -, de mindennek mögötte egy fenségesen szép, komor és nagyszerű sziluett - a Halálé.

És vannak még versek, az "én" legelőkelőbb magányosságaiból felszívódottak, melyek differenciáltságukban és mélységükben legigazabbak talán Téli országút -, keréknyomban a vörös nap fénye aranyszálat húz, az utcák olyan halványak, szépek, mint ha már csak emlékek volnának; a lépés súlytalan, mint a ködben ingás... Ilyen percek hozzák fel nagy magára-érzéseit, halk eltűnődések leheletfinom ihletéseit. S a Li Tai Pe szépséges dalát a bánatról.

A füzetben ötvenhárom költemény van. Én csak a húsz legjobbról - a húsz egészen-igazán jóról beszéltem.