A lap feldolgozottságának foka

Babits: "Sziget és tenger"

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Babits: "Sziget és tenger"
szerző: Karinthy Frigyes
Nyugat 1925. 20. szám Figyelő

    (Strófák prózában)
Most olvastam el, egy félóra alatt, hatása alatt vagyok. Akarok is lenni: szeretném, ha a hangja, színe, melege, idegessége közvetlenül villódzna át azon, amit írok róla, ha "felismernék rajzomon egy-egy vonást, mit szellem ujja von." Ez úgy se tanulmány, csak jegyzetek - az idegrádió leadta a hírt, az idegfelvevő megtalálta a hullámhosszúságot, felvette az egészet, érzem idegeim reszketésén, most az egyszer, kísérletből, nem viszi át a tulajdon kondenzátorába, hogy átalakítsa más erővé - közvetlenül közvetíti tovább a rezgést ugyanazzal a hullámhosszal - állítsa be az olvasó is felvevőkészülékét.

A hír nagy támadás, eddig a legnagyobb, harc az utolsó csepp vérig, az egész fronton, döntő ütközet, rengeteg halottal, minden csapat, legénység, tüzérség, repülők összevonása - a öltő élet-halál harca magával, gondolataival, életével, költészetével, - két világ, a belső és a külső szinte eszméletlenül őszinte, vad összecsapása. Hullámhossz: az ő stílusa. Ritka feszültség - kevés idegrendszerben van rá megfelelő felvevő.



Szinte félelmetes látvány: nem emlékszem ilyen kétségbeesett őszinteségre, mint ami itt tárul elénk - a haldokló Adyé hűvös formalizmussá fakul mellette. De értsen meg, aki átlapozza és talán csodálkozik borzongásomon - itt nem az érzések és ösztönök őszinteségéről van szó: az érzéssé, ösztönné vált, érzésnél, ösztönnél mélyebbre idegződött gondolatok őrjöngő őszintesége keres magának utat, kifelé. A Gondolat vérben és gyomorban és májban van itt már s úgy sikolt fel, bárhol érintsék a testet, mint más költőnél az úgynevezett érzés, primitív formája a gondolatnak.

A gondolat dobálózik, hánykolódik itt, testté váltan.

"mint fájás az idegben, esés a kőben -
igazság!"

dadog, felordít, rohanni kezd, megáll, összecsuklik, hangosan felzokog. Mindent megpróbál, ravaszkodik is, be akarja csapni önmagát, hazugságon keresztül győzni az igazságért! Felveszi régi ruháját, a versformák csilingelő páncélját: úgy ostromolja egy darabig a kegyetlen várat - hiába!

"szók...szók...miért hagytok dadogni?!" - ordít fel végre dühöngve, ledobja a páncélt, a ruhát, az inget - szemérmetlen meztelenségben esik neki, foggal és körömmel.

Aztán "megint előlről."

"Minket lekötve tart egy furcsa létben
Mágus szokás, vagy szoptatós remény..."

Most elfárad, cselhez folyamodik - majd énekelni fog, talán kicsalogatja rejtekhelyéről a kegyetlen ellenséget, az Igazságot. Itt szinte tragikomikussá válik - az egyik versét, miután hiába gyötörte benne értelmét, hogy megértse az érthetetlent, váratlanul így fejezi be, zárójelben

(Dúdolva):...

És a dúdolás, ami alatt könnyed, merengő, szórakozott dallamot, ringató altatózenét értünk, a legnehezebb fajsúlyú bölcselkedéssé válik a torkában. Ilyenek vannak benne:

"Magad szeretője! magad gyilkosa!
Emberi hús, lélek fészke, vánkosa!

Óh jaj, emberi hús! mennyi harc vasa
vágott melegedbe, hasztalan tusa
Keresztre feszített véres Krisztusa!"

Ez neki egy dúdolás! - mondanám pesti nyelven! ez az altatózene, amivel elzsongítja, elállítja a kínzó gondolatgépet - milyen lehet akkor, mikor teljes gőzzel működik?!...ez egy altatódal!!...más, rendes ember számára ébresztőórának is túlerős!



Csak gondolattal lehet reagálni rá: ez a költő képtelen mást adni, mint gondolatot. "Utca, délelőtt" című könnyed kis versecskéjében mindössze ilyen sorok vannak:

"Hiszen még a föld sincs legyőzve!
Most rázza terhét Tokióban..."

Ádáz kutyáját nézi és ilyenek jutnak eszébe:

"Égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy értem, mint te engem, Ádáz."

Más helyen, könnyen formában, Géraldy modorában megpendített szonátát intonál ("Míg kesztyűddel és kalapoddal babrálsz") s közben ilyen akkordokat fog:

"Micsoda magvak őrlődnek itt? Micsoda
robbanás készül? Óh kedvesem, az isten
majd csak tudja, mit akar velünk!...

ez a gépbezárt nyugtalanság,
melyben már őrült iramok dobognak!"



Csak gondolattal lehet reagálni rá. Az Eszme északi sarkán és déli sarkán bukkan fel, más-más ruhában - ismeretlen átjárókat keres. Beburkolózik, mint Scott, karcsú repülőgépre száll, mint Amundsen. Most tropikus őserdőkből kapunk hírt róla - meztelenül tartja a bürüt, ösvényt vág magának, az ismeretlenben. S néha megilletődve megáll - egy fakult jelzőtábla, elejtett írás, fába vágott kezdőbetűk! Itt már járt valaki - hozzá hasonló magányos utazó, ki az Igazságot kereste, bölcsészetben, versben, képben, zenében. Ő is leteszi névjegyét - s megy tovább - még sok az ismeretlen. S elviszi magának az emléket - itt Goethe járt...

"Az istenek halnak, az ember él..."

Itt Szókratész...

"Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié csak a magasabb lelkeké..."

(az előszóból)

Itt Nietzsche...

"Nem állatot kívánok, nem is embert!
Többet..."

S végre...

"Boldogtalan, ki magasan fut..."

Itt a Názáreti.



Ady, mondják, próféta volt - látnok, megjósolta bűnbeesett nemzetének bűnhődését, mint Ézsaiás. Egy nemzetét csak. Babits, e különös, csaknem eszelős könyvében, mely a negyvennyolcas nemzet összeomlása utáni Vörösmartyt juttatja eszembe, kora túl van a proféták korán - Keresztelő János ő, valakit sejtet, valakit ígér kínzó látomásában - az ő nemzetéből származó valakit, akihez nemcsak az ő nemzetének lesz köze.