Búcsúzik az atyja a leányitól

Búcsúzik az atyja a leányitól szerző: Csokonai Vitéz Mihály

A magzatok közzűl, akiket nemzettem,
Már hát nem marad meg egyik is mellettem?
Az ékes virágok, mellyek kedveltettek,
Szánakozás nélkűl rólam letépettek;
A kedves gyümölcsök, kikkel ékeskedtem,
Ha leszakasztattak, minek is termettem.
Micsodás erőszak, ó, ki nem mondhatni!
A természet láncát ekként elszaggatni.
E szerencsétlenség pedig nem mostani,
Kezdett már ez engem tavaly hervasztani.
De megmaradt akkor még egy ékességem,
Amellyben találtam volt gyönyörűségem.
Most van az az idő, melly mezítelenűl
Hágy egésszen s mások előtt kelletlenűl.
De nem bánom, legyek mindentől megfosztva,
Légyen ékességem kettő közt megosztva.
Függjenek gyenge fán a gyenge virágok,
Nem vén fához valók a fiatal ágok.
Mert minthogy a vénség miatt erőtelen,
Azokkal sokáig bírni elégtelen.
Jobb, megvallom, hogy olly fákba óltassanak,
Mellyekenn sokáig megmaradhassanak.
Amellyek tarthassák mindég nedvességgel,
Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.