Ugrás a tartalomhoz

Búbánat

A Wikiforrásból
Búbánat
szerző: Komjáthy Jenő
Szenic, 1892. június 30.

             Az a nagy bú, amely téged
             Vádol örök, nagy természet;
             Mely kiégett szivvel kérdi:
             Mért születni, minek élni?...

                                  VAJDA JÁNOS

                        I.

Tátongó, mély sebbel szivemben
Jártam a zengő, dús ligetben,
Mint méla árny a sugarak között,
Mint ki menyegzőn gyászba öltözött.

Azúr menny részvevőn borult rám,
Csókdosta arcom égi hullám,
Megsimogattak lombok, sugarak,
De szívemből csak folyt a vérpatak.

És én csak halni, halni vágytam
A fényhabos, virágos ágyban;
Itt, hol a kéj, a létöröm honol,
A szívem lassan, búsan haldokol.

Fölnyitá szép ajkát a rózsa:
Mi bánt, ó, álmok álmodója?
Emelt fejét himbálta a topoly:
Magányos lélek, min gondolkodol?

Az életár hiába zsongott,
Szivembe néma bú borongott.
S ábrándosan suttogva szólt a hárs:
Mondd, min tünődöl váltig, méla társ?

Szomorufűz velem szomorgott:
Mikor vetjük le már a gondot?
Gyönyörre vár száz izzó kéjkehely,
Szegény költő te, min töprenkedel?

Vigaszszó kelt minden bokorban:
Reméld az üdvöt, higgy a jóban!
Itt, hol a fény, a boldogság honol,
Hogyan lehet az emberszív pokol?

Napsugarak szóltak remegve:
Megvett-e a halál hidegje?
Nézd, itt minden csak hőt, lángot lehel!
Sötét ember! Miben kételkedel?

De én csak halni, halni vágytam
A fényhabos, virágos ágyban;
Ott, hol a kéj, a boldogság honolt,
A szívem lassan, búsan haldokolt.

                        II.

Megvette a szívemet a bánat,
Hova lett ó, büszke nyár, bübájad?
Hova lett a régi boldog álom?
Eltűnt, eltűnt, sehol nem találom.

Hova lett a fény, a láng, az illat?
A sötétség lelke lelkemig hat.
Szomorság fogta meg a szívem,
Könnyek úsznak a mosolygó színen,

Már hiába bókolnak a lombok,
Nem érzek mást, csak az ősi gondot,
A teremtés ősi gondját érzem
S örök gyászban foly magányos éltem.

Hova lett a bűvöd-bájod, élet?
Természetből hova lett a lélek?
Tovaröppent az örömnek lelke,
Ami szép volt, él, de megdermedve.

Elátkozva, elbüvölve látom,
Ami egykor szép volt a világon...
Fényes tőr a sugár, könny a harmat
És e szép föld csak rabszolga-gyarmat.

Hova lett az élet szent varázsa?
Ember, állat meg van babonázva.
Hit azúrja s a reménység zöldje
Soha vissza nem tér már a földre?

Az örök nap nem hullt le az égrül,
Körülöttem mégis elsötétül,
Sírva járom be a dús vidéket,
Fényes nappal szomorú kisértet.

Mintha csak a temetőben járnék,
Fut nyomomba hosszu, rémes árnyék,
Körülöttem lidérctüzek égnek,
Az enyészet kohójában égek.

Égessetek ízzé-porrá, engem,
Hadd sirassam, sírván, hogy születtem,
Vegyétek le vállamról az átkot,
Aki megöl, legyen keze áldott!