Bánffy Miklós: Megszámláltattál
| Bánffy Miklós: Megszámláltattál szerző: Szerb Antal Bánffy Miklós regénye |
A hatalmas terjedelmű és mindvégig izgalmasan érdekes könyv témája: az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét. De az olvasó ne várjon emlékiratszerű tényeket: a könyv regény, fikció, célja a világot megmutatni, melyet elsöpört az ítélkező idő.
A kritikus feladata nyilván az, hogy elmondja, hogy a regény mint regény kitünő, bámulatosan biztos kompozíció, és elsőrangú olvasmány. Hogy elmondja, hogy a stílusa nagyon meglepő, valami mágnási magyar nyelv; szokatlan és szuggesztív szórenddel, nehezen meghatározható és imponáló idegenszerűséggel a szóhasználatban. Hogy a könyv Bánffy Miklós gróf nagy és értékes életművének kétségkívül legkiemelkedőbb alkotása és újra hangsúlyozza, hogy Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt.
De jó regény és jó regényíró olyan sok van. Talán megbocsátható, ha az irodalom szemlélőjét, akinek úgyis rögeszméje az irodalmat, mint társadalmi jelenséget felfogni, ezúttal mégis az érdekli legjobban, hogy ennek a kitünő regénynek a szerzője mágnás - és azt vizsgálja, mily módon nyilvánul meg mágnás-volta az írásában.
Az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, mint a kereskedelem és aki felülről vagy alulról téved bele az irodalomba, egy kicsit mindig kényelmetlenül és jövevénynek érzi magát ott. A főúri írók Széchenyi óta igyekeznek elfeledtetni az olvasóval bíborban születettségüket, olyan problémákról írnak, mely a nemzet egészét érdekli, nem grófi, hanem intellektuális és erkölcsi értéküket akarják bemutatni. A főurak írásaiban mindig van bizonyos demokratikus vonás, valami «több mint király, ember vagyok»attitüd, sőt valami enyhe bocsánatkérő felhang is olykor: «Bár gróf vagyok, legyen szabad nekem is megjegyeznem...» Ez a demokratikus kiállás teljesen hiányzik gróf Bánffy Miklós könyvéből és ez a hiány teszi a könyvet oly magában állóan érdekessé. Bánffy ezt a regényt úgy írta, mint egy gróf. Nem úgy, mint egy író, aki történetesen grófnak született. (Aminthogy ilyen nincs is.) Ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, ennek a könyvének a címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is.
A világkép, melyet regénye ad, arisztokratikus világkép, a szónak nem átvitt, hanem betűszerinti értelmében: a világ, amint egy arisztokrata látja. Ámbár mint minden nagy regény, ez is az egész társadalom bemutatására törekszik, mégis minden annak az egy társadalmi osztálynak a szemszögéből rajzolódik ki. Alakjai oly magátólértetődően grófok, mint ahogy a parasztregény alakjai parasztok. Nem is mondja meg róluk, hogy grófok, csak a komornyikok szavaiból és más véletlenségekből eszmél rá az, aki történetesen nem tudja. A regény síkján arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak.
A polgári világ csak külső zaj. A polgári alakok nincsenek egyénítve, csak foglalkozásuk révén kapnak konturokat, nem élnek, csak funkcionálnak. Az ügyvédek becsapják a grófot, az izraeliták pénzt adnak neki kölcsön, a jegyző panamázik, a képviselők összetörik a képviselőház padjait, kiki maga mesterségét folytatja. Annál elevenebbek a paraszt-figurák, magyarok és románok, igazolva Proust elméletét, hogy földesúr és földmíves valami titkos egységet alkotnak földbe nyúló gyökereikkel.
A regény meséje a szerelem meséje, de a szerelem is főúri: a platonikus szerelmet a hercegkisasszony jelenti, az érzéki szenvedélyt a grófné. Említés történik ugyan róla, hogy a regény hősei cigányzene mellett cocotte-okkal (sic) mulatnak, de a cocotte is csak funkcionárius, nem tudjuk meg, szőke volt-e vagy barna és hogy milyen névre hallgatott, talán a gróf sem tudta.
Az események is ennek a világnak az eseményei. Az egyik hőse ugyan kiváló zenész, de abbahagyja tanulmányait, amikor ráeszmél, hegy a kártyasztal mellett is megállja a helyét. A másik hős szociális reformokkal is foglalkozik, de csak mellesleg, üres óráiban. Nagyon okos ember, nemcsak úgy okos, ahogy a regényhősök általában szoktak lenni: hogy elhisszük a regényírónak becsületszóra, hogy okos - Abády csakugyan érezhetően, konkréten okos, ahogy csak egy okos író hőse tud okos lenni. De Bánffy egy pillanatig sem tesz engedményt egy polgári-intellektualista értékrendszernek. Abády okos, de ez teljesen mellékes, ahhoz képest, hogy Abády.
Éppen ezért mert minden polgári értelemben fontos dolog mellékes, tulajdonképpen negatív úton fejeződik ki a regény alapvető mondanivalója: az a vakság, mellyel a háború előtt az ország a katasztrófa felé rohant. Az emberek mindenféle mással voltak elfoglalva és nem vették észre azt, ami a szemük előtt készült. De mert nem vették észre, a regény sem igen beszél róla. Abády itt-ott megsejt valamit a nemzetiségi probléma végzetességéből. De továbbmegy és minden megy tovább, vakon.
De mindeddig arról beszéltünk, hogy mi nincs a regényben. Ami a regényben van, az a háború előtti arisztokrácia teljes világa; hatalmas, dokumentumszerű és mégis művészi részletességgel, ahogy még senki sem írta meg belülről látva. A lelki problémák az arisztokrata lelki problémái. A polgári olvasót mérhetetlenül meglepik ezek a problémák: hogy t. i. ugyanazok, mint a polgár problémái. A főurat is bonyolult önérzeti kérdések, kínos kisebbségi komplexumok, sznob és stréber indulatok gyötrik. Az erdélyi mágnás úgy érzi, hogy jövevény a magyarországiak közt, a magyarországi mágnás azután vágyódik, hogy az osztrák udvari arisztokrácia elfogadja.
Az igazi különbség nem a lélekben, hanem a miliőben van. Gróf Bánffy regényének színhelye a nagy vadászatok az exkluzív bálok, vendéglátó vidéki kastélyok és elsősorban a kaszinó. Erre a miliőre vonatkozólag rengeteg érdekes adatot és információt ad. Az olvasó egy olyan világba kerül bele, melyet eddig csak polgáremberek hamis képzeteiből és még hamisabb megfigyeléseiből ismer. Megismeri az utolsó zárt, világgá és törvénnyé rendezett, önmagában teljes életformát és társadalmi osztályt, régi nagy kultúrák utolsó szigetét a formátlan demokrata áradatban. Ha semmi mást nem adna gróf Bánffy Miklós könyve, mint széles képet erről az elzárt világról, a közöttünk élő nagyszerű exotikumról, akkor is kitünő mű volna.
Nagyon sok derék ember, ezzel tisztában vagyok, a fejét csóválja most és azt gondolja magában: «Jó, jó, de-világ a kaszinótagok magánügye. Miránk nem tartozik.» De ez nem méltányos álláspont. Annyi száz meg száz regény után, mely a magyar paraszt és a pesti zsidó polgár világát és lelkét rajzolja és egynéhány merész kísérlet után, mely gyári munkások, országúti csavargók, református lelkészek és hadapródiskolai növendékek közé vezetett, miért éppen a főúri osztály volna az, amiről «inkább ne beszéljünk?» Hiszen annyi évszázad hagyománya és valami bevallatlan, de erős ösztön polgári lelkünk mélyén úgyis azt diktálja nekünk, hogy mégis, mégis ők a legérdekesebbek.