Az utolsó nemesi felkelés

Az utolsó nemesi felkelés szerző: Krúdy Gyula

Közönségesen azt tudjuk, amire a történelem tanít, hogy az utolsó nemesi fölkelés Győr alól futott haza Napóleon gárdistái elől. Csakhogy a történelem se jegyez föl mindent. A történelem a legnagyobb arisztokrata, nem szeret mindenféle kisrendű dolgokkal foglalkozni, csak a nagy eseményeket rója fel. A történelemíró mindennap eltemet egy királyt, megkoronáz egy másik királyt, a hadvezérek, híres államférfiak már éppen misera plebs - nyomorú köznép - számba mennek a temérdek koronás úr mellett. Hogyan jutna eszébe a történelemnek, hogy például Nagy Lajos király korában a visegrádi várkastélyon kívül más kastélyok is voltak? Mintha közemberek nem is lettek volna évszázadokon át, csupán királyok és azoknak barátai. Szinte furcsa elgondolni, hogy Mária Terézián kívül más szépasszony is volt a birodalomban. Pedig hát volt, lehetett...

Az utolsó nemesi fölkeléssel is így vagyunk. A történelemírók kimondták, hogy utoljára Napóleon hadai ellen szállott fegyverbe a magyar köznemesség. Az iskolában ezt tanítják, a közvélemény ezt vallja - s nemesi fölkelés ezután már nem volt. Pedig dehogyis nem volt, csak a krónikás diákok nem tartották érdemesnek följegyezni.

Az öreg nyírségi emberek tudják, hogy a nemesség akkor kelt föl utoljára, amikor már voltaképpen nem is volt nemesség.

Egy történelmi álomkép lett a magyar nemesség, mint akár Mátyás fekete serege. Volt, de elmúlt. Szép ábrándképnek, szép regének, de már nincs. A régi kutyabőrök elkoptak, elmállottak, senki sem tudja, hová lett a százezer nemesi família, amelyről még Nagy Iván beszél. Alig egy emberöltő telt el azóta, hogy a kutyabőrt padlásra tették, és ez az egy emberöltő elvégezte évszázadok munkáját: eltüntette a régi Magyarországot úgy, hogy már azok sem emlékeznek rá, akik valamikor még benne éltek. Nagyon korhadt, vén lehetett már ez a fa, amely egyetlen szélviharban, recsegés-ropogás nélkül kidőlve, olyan hamarosan nyomtalanul enyészett el az erdei avarban. Itt-ott még látszott a vén fa maradványa, világítva őszi éjszakákon, mint a korhadt fáknak szokása, aztán ez a foszforeszkáló fény is elenyészett a nagyra nőtt, fiatal csemetefák között, a nemzet erdejében.

De egyszer még föltámadt. Igaz, hogy a történelem erről mit sem tud, de a nagykállói vármegyeházban megőrizték a jegyzőkönyvet ezen feltámadásról.

Történt, hogy elkövetkezett "a kis negyvennyolc", mint abban az időben a rövid időre beköszöntött alkotmányos világot nevezték. A vármegyék követeket küldtek az országgyűlésre, és Deák Ferenc mindennap megírt egy tucat levelet. Igaz, hogy csak a dunántúli vármegyékkel levelezett az egykori megyei fiskus, akit már fiatalkorában se hívtak másképpen, mint az "öregúr", de azért egy tucat levél még Deák Ferencnél is sok volt. (Őt jól ismerő kortársaktól hallottam, hogy a haza bölcse, akármi egyéb mást fog reá a hazug kegyelet, tulajdonképpen éppen olyan természet volt, mint akármelyik táblabíró társa: kényelmes, lusta, csendesen gondolkozgató. Csak az esze járt messzebb, mint a többi táblabíráké.) Tehát beköszöntött az alkotmány, és a nagykállói vármegyeházán - a megyei közgyűlésen - arról folyt a tanácskozás, hogy kit kellene követnek küldeni az összehívott országgyűlésbe. Kállay Ákos, az egykori híres alispán, nagy, hófehér szakállát simogatta, s így beszélt:

- Hallom, hogy Debrecenben Kossuthot akarják megválasztani, Váradon meg Klapkát, hát én azt mondom, hogy nekünk egyik se kellene. Nekünk olyan ember kell, aki a régi Magyarországot képviseli, a rendi alkotmányt. Aki azon fog munkálkodni, hogy állíttassák vissza a magyar nemesség és vele a régi rendszer. Nekem ugyan nem kell senki az új emberek közül.

Így beszélt a nagy tudományú alispán, és a kállói urak fejében szeget ütöttek a szavai. Igaz, hogy azok a kemény szabolcsi koponyák nehezen hozzáférhetők. Már az ősapáknak olyan kemény koponyájuk volt, mint a Jósa doktor múzeumában látható, a régi magyar sírok koponyái, hogy azokat se kard, se buzogány nem bírta behorpasztani. Egyik-másik ősmagyar koponyán látszik ugyan némi repedés, horpadásféle, de azt nyilvánvalóan az elmúlt ezer esztendő okozta. Mert hiába, az idő mégiscsak erősebb a buzogánynál.

Hát a kemény koponyájú unokák gondolkozóba estek.

- Aztán megint lesznek jobbágyaink? - kérdezte Gencsy Ábrahám.

- Hát az adóval mi lesz? - tódította Mezőssy András.

Kállay csak a szakállát simogatta.

- Azt még én sem tudom előre megmondani. Csak annyi bizonyos, hogy nekünk minél régibb, konzervatívabb embert kell fölküldeni, akinek nem kell se a Deák politikája, se a Kossuth politikája. Elég volt a szabadságból. Éretlen ország vagyunk mi még a szabadságra. Apáink se voltak rabok. Jöjjön vissza a régi alkotmány.

A régi alkotmány! Mintha nyikorognának valóban a kapuzárak, és a döngő, mély folyosókon a hajdúk sarkantyúja vígabban csilingelne. A karzatot megtöltő hölgyközönség fehér kendőjét lebegtette a híres alispán felé, és nyomban felállott Turcsányi János, hajdanában több nemes vármegyék táblabírája, és ékes deák dikcióban válaszolt az alispánnak.

- Juventus ventus - mondta többek között -, fiatalság bolondság, részegek voltunk, kijózanodtunk. Térjünk vissza a régi kerékvágásba. Ajánlom követül Dobokay Ferenc tisztelt barátomat.

- Vivát Dobokay! - kiáltották egyhangúan. A szemekben lelkes fény ragyogott, és az arcok kipirosodtak. Az öregebb urak nyomban latinul diskurálgattak egymás között, és a régi asszonyok, ugyancsak deák nyelven, a karzatról bele-beleszóltak a diskurzusba.

- Mulier taceat in ecclesiam! - kiáltotta dörgő hangon az alispán, és az asszonyok elhallgattak.

Tehát Dobokay lesz a követ.

Könnyű volt ezt kimondani, de nehezebb keresztülvinni. Mert Dobokay Ferenc volt az az ember, akit mindennek inkább meg lehetett volna választani, mint követnek. Mondják, hogy nem csupán ő volt az egyedüli, akinek elméjét, lelke harmóniáját meghibbantotta a szabadságharc és a nyomában következő bús időszak. Sok ilyen szegény bolond kóborolt, peregrinált akkor az országban. Hiszen a legjózanabb hazafiak is vagy búskomorságba vagy túlságos vidámságba estek azon elmúlt években. Az öreg Dobokay, hajdanában több nemes vármegye táblabírája, azt a lapszust követte el, hogy mikor verbunkos huszárok járták be a falukat, a verbunkosokat a vasvillás cselédeivel verette ki.

Majd később, mikor Szentpály, a híres pap, aki a reverendája alatt sarkantyús csizmát és piros huszárnadrágot hordott, szónokolt a kállói piacon, mondván, hogy minden embert elhív most a haza, Dobokay uram egy hordót guríttatott a piac túlsó oldalára, és recsegő hangjával túlharsogta a papot:

- Csak a bolondokat és a félkegyelműeket hívja a haza! Okos ember otthon marad és hallgat!

Persze a nagy pap sem volt lusta, és felelt a táblabírónak a maga nyers, dühös modorában. Ott mennydörgött a két szónok a piactéren, amíg a toronyban meghúzták a déli harangszót. Akkor hazament mindenki ebédelni, nem volt érdemes a vitát tovább folytatni.

Délutánra pedig, mikor sorozni kezdték a híres zászlóaljat, a felzúdult tömeg lerombolta a Dobokay uram házát; a saját édesfia volt a legelső, aki égő csóvát dobott a zsindelyes tetőre. A fiú elment arra, amerre a nagy pap vezette. Nem is jött többé vissza. Az öreg táblabíró pedig lelke mélyéig megrendülve éldegélt egymagában falusi birtokán. Hazaáruló lett belőle, akit mindenki elkerült, mint a pestisbetegséget. Az emberek kitértek előle az utcán, a cselédei merő szánalomból maradtak meg a tehetetlen öregember mellett, a gyermekeket véle ijesztgették. Ha kopottas, ódivatú ruhájában betévedt a székvárosba, az emberek rámutattak, és azt mondták:

- Aki elárulta a hazát!

Az öregúr eleinte dühösen fordult szembe az emberekkel, és villogtak szürke szemei, később már csak nevetett magában, és értelmetlen szavakat dünnyögött. A mihaszna lengyelek, akik sáskaraj módjára lepték el a vármegyét, gúnyverseiket az öregről faragták, a falusi kálvinista pap, akivel valami miatt összetűzött, megfenyegette, hogy nem fogja eltemetni, ha meghal. Az öreg pedig az emberek gyűlölete alatt mindig lejjebb hajtotta a fejét. Meggörnyedt a háta, megkopott a ruhája, de a sors, ez a nagy színházigazgató, még marasztotta... Azért, hogy végre követnek válasszák az országgyűlésre. Az a szeszélyes, ábrándos kor még nagyobb bolondságokat is elkövetett ennél.

A választás megvolt, egyetlen hang sem emelkedett a "vén hazaáruló" ellen. Csakhogy Dobokay uram a füle botját sem mozgatta, mintha nem is őróla lett volna szó. Egyik küldöttség a másik után ment a nyakára. Csaliton, ahol a vén táblabíró lakott ősi kúriájában, sohasem fordult meg talán annyi úri hintó, homokfutó fogat, mint abban az időben. Az első küldöttséget Turcsányi János hozta. A tekintetes úr a veteményeskertjében ült egy gyeppadon, és meg se mozdult a deputáció láttára. Csak azt a csizmát tette le, amit éppen foltozott, mert nem akadt csizmadia - ezek mindig rebellis emberek voltak -, aki megfoltozta volna a hazaáruló csizmáját.

- Mit csinálsz mindig, tekintetes komám? - kérdezte Turcsányi János, letelepedve az elvadult ember mellé.

A hazaáruló elnevette magát. Olyan volt a nevetése, mintha a föld alól hangzanék.

- Mit csinálnék? Tököt ültetek, és nézem, hogy nő.

Hatalmas, sárga tökök feküdtek szerteszét a kertben. Némelyik akkora volt, hogy ember nem tudta volna fölemelni.

- Tököt? - dünnyögte Turcsányi János. - Igen, olvastam a Vasárnapi Újságban, hogy olyan tök termett nálad, amit ökrös szekéren vittek el.

Az elvadult ember büszkén mosolygott.

- Ej, volt annál már nagyobb is.

Ekkor Turcsányi János szép szóval, csendesen elmagyarázta neki, hogy micsoda nagy elégtétel érte, a vármegye megválasztotta követül az országgyűlésre. Csendesen, apránként adogatta elő a dolgot, hogy a nagy öröm meg ne ölje a hazaárulót, az üldözöttet. De az cseppet sem látszott örülni a dolognak.

- Ugyan minek bolondoztok velem? - mormogta kedvetlenül. - Vénember vagyok én már. Talán már dikciózni se tudnék. Az ember mindennap felejt egy nótát, mint a vén cigány.

- De Ferenc, a megtiszteltetés kutya?! - kiáltott fel méltatlankodva Turcsányi. - A tisztelet teszi az embert.

- Ilyesmit olvastam éppen Horatiusban minap - felelt az egykori táblabíró. - Csakhogy az amolyan költői hazugság csak. Hagyjatok engem békén. Hisz nem állok senkinek útjában.

A deputáció tagjai, akik az udvaron várták, mikor kerül rájok a sor, elámulva látták Turcsányi uramat visszajönni a veteményeskertből.

- Nagyon meg van bántva az ember. Haragszik reánk. Nem kell neki a követség sem - mondta lehangoltan, és a deputáció búsan tért vissza.

A vármegyében hamar híre futamodott a vén "hazaáruló" dolgának. Az emberek csóválták a fejüket.

- Talán már teljesen elment az esze. Sohasem is volt meg minden kereke - mondogatták némelyek.

Mások, akik soha sincsenek megelégedve a világ folyásával, azt beszélték:

- Persze most kellene nekik az öreg bölcsessége, nagy tapasztalata! Annak idején pedig agyon akarták ütni!

Ilyenek az emberek. Így lett előttük egyszerre bölccsé, naggyá a hazaáruló, még a nagy eszű Kállay Ákos is gondolkozóba esett.

- Nem is hittem, hogy ilyen haragtartó az öreg. No de ha nem akart követ lenni szépszerivel, majd kényszerítjük brakkiummal, karhatalommal. Vagy ő lesz a követ, vagy senki más.

Így forrt, forrongott a közvélemény a vén "hazaáruló" körül. Minduntalan újabb meg újabb hírek keltek szárnyra felőle. Hogy titkon el akarja hagyni a vármegyét, mert semmiképpen sem akar szolgálatot tenni azoknak, akik valamikor oly érzékenyen megbántották. Majd arról regélt a mindent tudó fáma, hogy az öreg táblabíró azzal fenyegette meg a legutoljára nála járt küldöttséget, hogy lepuskázza őket, ha békén nem hagyják. A bölcs Kállay Ákos pedig járt-kelt ezalatt a vármegyeházán, és oroszlánhomlokát nyomogatta bütykös ujjával, míg onnan kinyomogatta a mentő gondolatot.

Szinte legendának tetszik - lehet, hogy az is -, hogy egyetlen ember ellen fölkeljen egy egész vármegye, mert az nem akarja elfogadni tőle a megtiszteltetést. Hej, bezzeg manapság másfélék a követi levelek, sokkal kapósabbak! A világ változott, vagy a követi levelek változtak? Ki tudná?

A vármegyeház előtt, a nagy, kerek piacon, amely már nagyon sok mindent látott - régi alispánválasztásokat, midőn a kisebbségben maradt párt felgyújtotta a várost, és fokossal döngette a megyeház kapuit, valamint a napóleoni fölkelés is itt gyülekezett -, egymás után vonultak fel a választók. Eljöttek a tabi kurtanemesek, a suba alatt kilógtak a híres fütykösök végei; a süvöltőiek, valamennyien lóháton, mert a rossz nyelvek szerint nekik könnyű - lókötő az egész falu; Bodó Emánuel azt a rozsdás kardot kötötte a derekára, amellyel a nagyapja hadakozott Napóleon ellen; Bory György egész kis fegyveres hadsereggel jelent meg, mintha a király táborába indulna. A lóhátas, tarsolyos, farkaskacagányos megyei urak egymás után rúgtattak be a mellékutcákból, gyönyörű volt a szemnek látni ezt a nemes virtuskodást. Mintha a régi idők elevenednének fel egyszerre; Leopoldus hívja-e a magyarokat vagy Rákóczi Ferenc? Fegyvertől zörgő csatlósok vágtatnak jobbra-balra, a díszbe öltözött megyei pandúrok, huszárok kényesen táncoltatják lovukat a megyeház udvarán. Amott jön éppen Bittó Sámuel a vármegye Rákóczi-korabeli zászlójával, nagy, deres szakállát lengeti a szél, s lengeti a sárga zászlót. Gránátpiros mentében délcegen lépked Kállay Ákos, az egyik csatlósa éppen most segíti elébe a kengyelvasat... A piactér ablakai tömve fehér, színes asszonyi ruhákkal, és a ruhákból a fehérpiros arcok, epekedő szemek gyönyörködve mosolyognak a daliás látványra.

Aztán megindul a menet. Legelöl, a megyei huszárok között, címeres zászló, mögötte sorban a lovasok, gyalogosok. Leghátul meg a cigánybanda húzza a friss indulókat a szekereken.

Késő délután, mikor visszatérnek Csalitból, az elsárgult zászlót egy görbe hátú, ijedt, csodálkozó öreguracska mellett viszi a méltóságteljes Bittó Sámuel. Az öreguracska gyámoltalanul kapaszkodik a táncoló paripa sörényébe, és az arcán a rémület és aggodalom még a kíváncsiságnak sem tud helyet adni. A nagy piacon ezer torokból zúg fel:

- Éljen Dobokay követünk!

A falak visszhangozzák a kiáltást, a hölgyek fehér kendői lobognak az ablakokból, és a nagybőgő túlmormogja a zajt.

...Hát ilyen komédiákat csináltak hajdanában apáink. Még csak annyit, hogy az öreg Dobokay azért mégsem lett sohasem követ. A váratlan események, meglepetések, örömök megrendítették az elvadult, lélekbeteg táblabírót. Ágyba dőlt, amelyből nem kelt fel - vagy meglehet, hogy ezt is csak azért tette, mert szíve fenekén még mindig nem felejtette el a szenvedett sérelmeket?